A doktornő nem doktor asszony, a doktor úr nem Zoli bácsi

Felkérem miniszter urat, tartsa meg a beszédét – hangzik a nyájas-mosolygós felszólítás egy szakmai rendezvényen. A miniszter azt se tudja, hol van, halvány fogalma sincs az adott területről, kellett hirtelen egy káder a pártközpontból, és ő jött éppen szembe a folyosón. A beszédét nem ő írta, elmondja papírról, majd néhány kísérő alattvaló társaságában távozik, mielőtt megkezdődne az esemény érdemi része – hiszen nagyon elfoglalt. A mellé kiültetett Kossuth-díjas, világot járt zeneművész viszont nem úr, őt csak a nevén konferálja be a műsorvezető.

A magyar nyelvet nagyon nehéz megtanulni, és nemcsak a ragozás meg az igekötők miatt, hanem mert minden megszólításban benne tükröződik egyfajta feudális – illetve ahhoz mindinkább visszatért, sőt, igazán soha el nem távolodott – társadalom képe. Ezen ma nem is lehet csodálkozni, hiszen a főispánok és vármegyék abszurd országában élünk. Ezért gyakori – hízelkedés miatt – egy újfajta csendőrpertu: És te hogyan gondolod, elnök úr? Ez azt takarja, hogy az illető büszkélkedik azzal, hogy tegezheti a nagyhatalmú főnököt, de mégis megadja a vak tiszteletet. Startup cégeknél viszont, ahol csupa fiatal mered a laptopra, mindenki tegeződik – ha épp nem angolul beszél, mert ez esetben eleve nincs gond a ragozással se.

Olvasom a vezető online napilapban, hogy „Elek Zoli bácsi közel 10 éve főz, unboxingol, barkácsol, humorizál, és készít YouTube-videókat. Az 56 éves tartalomgyártó Zoli bácsi ékes példája annak, hogy miként foglalhatjuk le magunkat kreatív módon nyugdíjas korunkban is.” Le merném fogadni, hogy az OTP vezérét senki sem Sanyi bácsizná le, pedig idősebb, most arról nem beszélve, hogy egy ennyi idős ember politikusnak meg vezérigazgatónak kifejezetten fiatalnak számít. Miként jelenhet meg egy ilyen írás, és hogy mehet át az olvasószerkesztő szűrőjén? Aki írta, meg átengedte, bizonyára szintén huszonéves, és a mamája fiatalabb, mint a riportalany.  

A megszólítás tehát nemcsak kortól függ, hanem társadalmi helyzettől is. Más kérdés, hogy a megszólaltatott riportalany kikérhette volna magának a bácsizást, akkor is, ha hetvenéves lenne. Ráadásul a főhős egyébként nagyon divatos foglalkozást űz, és népszerű: „Zoli bácsi novemberben ünnepelte az 56. születésnapját egy békési kocsmában, ahová a rajongók is meghívást kaptak.”

Ezt a szokást indokolhatja, hogy vidéken – feltehetően onnan származik a hír – még ma is nagyon nehéz kitörni a kor és a közösségi szokások béklyójából. Negyvenéves nők évszázadokig fekete kendőben jártak, és vénasszonynak számítottak, akik mindegy, hogy néznek ki, már „elkeltek.” Ha másképp viselkedtek, a falu kiközösítette őket. Családon belül is előfordult ez: az egyik távolabbi, nagyon kedves rokonomat mindenki csak Nénjének hívta, a keresztnevén soha nem szólította senki, azt a mai napig sem tudom.

A helyzet némiképp változott az utóbbi időben, egyre több kisebb vidéki település polgármestere nő, nekik a polgármester asszony titulus jár. A férfi polgármestereknek azért nagyobb ma is a tekintélye: a helyi gazdag potentátok vele ülnek le iszogatni, amit egy nő nem engedhet meg magának, akármilyen a tisztsége, mert megszólják.

Budapesten az is előfordul, hogy a villanyszerelőt, aki évek óta jár a társasházba, Józsi bácsizza a szomszédasszony, aki öt évvel idősebb nála. A doktor mindig úr, a doktornő „csak” doktornő, nem doktor asszony. Ebben benne van, hogy igazi tekintélye bizonyos foglalkozási körökben ma is a férfiaknak van, tudásszinttől függetlenül, amit úgysem tud megítélni egy alázatoskodó páciens. Minél inkább az alsó néposztály – ma bizony ilyen is van – tagja és kevésbé tehetős, annál inkább tekintélyt tisztel és uraz, egy vizsgálati időpont reményében.

Egy külföld rokonomnak minden egyes utcai séta és bevásárlás, ismerőssel való találkozás előtt el kell magyarázni, kinek hogyan kell köszönni. A svéd sógoromnak mindig előre mondják, mikor kell Jónapot kívánokat mondani, esetleg Csókolomot. Ez utóbbit különösen nem érti, hiszen miért akarná két idegen ember megcsókolni egymást. Adott pillanatban nehéz volna belemenni a Kisztihand hajdani világának megmagyarázásába, ezért előre megmondjuk neki, hogy kell köszönni.

Igaz, olyan országban él, ahol mindenki tegeződik, kortól, beosztástól függetlenül. Ugyanakkor Svédországban a tegezéstől és az egyforma köszönéstől függetlenül – Hey, azaz Szia – megadja az egyik ember a másiknak a tiszteletet és közben demonstrál egy teljesen más gondolkodást. Azt meg végképp nem érti a messziről jött vendég, amikor a házban lévő kisboltban Üdv, Julika módon köszöntöm az ismerős kedves eladót, ő meg erre azt mondja, csók-csók.

A kereskedelem külön műfaj a megszólításokban. A busz elment előttem és betértem a megállónál lévő világmárkás butikba az Andrássy úton. Azonnal utamat állta két fiatal lány – mint a Pretty Woman-ben Julia Robertsét – és inkább kifele toltak, mint invitáltak. Mit tetszik kérni? – kérdezték végül. Már semmit.

Az amerikai gyorséttermek nyelvtani hatása

A lesziázás ma már természetes az üzletekben, büfékben (elegánsabb éttermekben nem!).  De azért itt is lényeges a korosztály. Képzeld, letegeztek a hamburgeres gyorsétteremben, egészen jó napom van ma! – mondja nevetve az egyik barátnőm –, vagy csak nem volt szemüveg a kislányon? Van ennek egy demokratikus mellékzöngéje is, mindegy, hogy te milliárdos fia-lánya vagy-e, netán kőműves, ha belépsz, letegez a pult mögött álló fiú, mintha egyenrangú haverok lennétek, ami az amerikai gyorséttermek elterjedésének a hatása.

Ha már a kereskedelemnél tartunk, akkor a legbutább formula – köszönés helyett – a talán angol kérdőmondatból importálódott – Segíthetek? Legfeljebb én, önnek – mormolom, amelyet meghökkenés követ. Ha vásárolok, azzal profitot termelek a boltnak, nem zárnak be és önt sem bocsátják el – fejteném ki, de hát a magyar gazdaság nem ilyen logikusan működik. Mindez annak a következménye, hogy nem tanítják ma a szakiskolákban a gyerekeknek sehol az üzleti nyelvi illemet. Igaz, az alkalmazottak nagy része nem is szakképzett.

A kocsmában például a hirtelen tegezés – jelzőcsokor kíséretében – olykor előszobája a verekedésnek, ami ugyancsak nem önözve zajlik. A magázásnak viszont nincs igazi hagyománya, inkább rideg, kellemetlen a zöngéje, főleg a fiatalabbak számára.

A tegezésnél már csak egy rosszabb van (és ezt aztán végképp nem értik a külföldiek) amikor egy üzletben – emelt, magas hangon – rászólnak a vevőre: drága hölgyem, ne nyúljon az áruhoz!  Ez esetben a drága hölgyem voltaképpen azt takarja, hogy minden vagyok, csak nem drága és nem hölgy, és sürgősen takarodjak kifelé, még mielőtt megzavarom kérdéseimmel a vevőt ráncba szedő eladókat.