Hogyan verte szét az épülő illiberális demokrácia a nőjogi civil szervezetek törekvéseit, hogyan használta fel ötleteiket, és valósította meg akár a családpolitika alakításában visszacsatolás nélkül, hogyan zárt ki bizonyos szervezeteket a döntéshozatalból, és mindez milyen hatással van konkrétan a nők és a családok életére?
Az utóbbi években kezdték csak el világszerte is kutatni a civil társadalom és az illiberális állam viszonyát, így nemzetközi szinten is úttörőnek számít a frissen megjelent Támadás és támogatás – női civil szervezetek az illiberális demokrációban című kötet.
Az alkotókkal készítettünk interjút arról, hogyan állnak most a női civil szervezetek, mekkora a beleszólásuk a nő- és családpolitikába, a nők érdekei mennyire számíthatnak támogatásra a következő években. Kérdéseinkre a kötet szerzői, Vajda Róza, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kutatási Dokumentációs Központ munkatársa és Fejős Anna, a Társadalomtudományi Központ Szociológiai Intézetének munkatársa válaszolnak.
A kötetben említik, hogy a Fidesz-kormányok családbarát intézkedései mellett igen kevés intézkedés történt a nemek egyenlőségének elősegítésére. Később azonban azt is megjegyzik, hogy 2014 óta valójában a kormány bevezetett olyan intézkedéseket, amelyek támogatják a nők munkába állását. Hogy áll most ez a helyzet? Mennyire biztosított, hogy a nők egyenlő módon tudjanak részt venni a családi életben és a munkában is?
Vajda Róza: A családbarát intézkedéseknek logikusan egyáltalán nem kellene kizárniuk a nemek egyenlő szerepvállalásának elvét, sőt! Épp az a probléma, hogy a demográfiai pánikból fakadó politika nem veszi tekintetbe a nők - mint munkavállalók, állampolgárok, hús-vér személyek - elemi igényeit, jogait. Ehelyett kizárólag szülési képességüket értékelve instrumentalizálja őket. Ugyanígy eszközként állítja a középpontba a családot, illetve annak átideologizált, konzervatív, alapvetően tekintélyelvű felfogását.
Valójában a hagyományos nemi szereposztásnak némileg ellentmondva, gazdasági kényszerből került napirendre néhány éve a női foglalkoztatottság kérdése. Mögötte lehetett az a belátás, hogy másképp tényleg képtelenség fokozni a gyermekvállalási hajlandóságot. A kisgyermekesek munkavállalását elősegítő rugalmas gyed tényleg óriási újdonság, csakhogy kizárólag a középosztályt érinti. Ráadásul hiába növekedett a gyedet igénybe vevő apák száma, ez látszólagos eredmény: gyakran a magasabb összegű gyed miatt döntenek így a családok, és attól még az apa marad a fő kenyérkereső, az anya pedig marad otthon a gyerekkel és mellette esetleg elvállal valami alkalmi munkát - hiszen máig ritka a rugalmas munkaformákat kínáló, elfogadó szemléletű munkahely.
A nemi szereposztás nem változott, és a nők foglalkoztatottsága sem biztos, hogy a kívánt irányba mozdult el. Amíg fennáll a munkaerőpiaci lehetőségek és a fizetések egyenlőtlensége a férfiak javára, nem is lesz ez másként. A gond az, hogy az intézkedéseket nem a társadalom jólétének célképzete inspirálta, aminek nyilvánvalóan alapfeltétele volna a méltányos és egyenlő bánásmód. Márpedig az egyenlőség elvének mellőzése nem csak egyes csoportokra nézve hátrányos, hanem az össztársadalmi elégedettségnek, a gazdasági sikerességnek sem kedvez.
Bár a kutatásban szervezetek nevei nem szerepelnek, úgy tűnik, hogy alapvetően sokan nyitottak voltak arra, hogy megosszák a tapasztalataikat, és nem feltétlenül érződött a várt logika, vagyis az, hogy a konzervatív családképet képviselő női szervezetek elítélik a liberális értékek mentén dolgozó társaikat. Mennyire létezik közöttük a mesterségesen generált határvonal „kormánypárti/konzervatív” és „ellenzéki/liberális” szereplők között? Mennyire nyitottak a nőjogi szervezetek egymás törekvéseire?
V.R.: Azzal együtt, hogy a megkeresést visszautasítók - mert ilyenek is voltak - láthatatlanok maradtak, elmondható, hogy minden megosztó törekvés ellenére továbbra is van egyfajta alapvető nyitottság a szervezetekben. Azokban is, amelyek a jelenlegi rendszer haszonélvezői, mivel ők - sokszor méltán - büszkék az eredményeikre. És azokban is, akiket egyre-másra sújtottak a civilellenes támadások, hiszen számukra fontos a történetük dokumentálása. A két oldal egymáshoz fűződő kapcsolatai már bonyolultabbak. Szakmai szempontból lehetnének közös platformon bizonyos kérdésekben, csakhogy ezek a platformok - olyan civil fórumok, ahol döntéselőkészítés zajlik - már nem léteznek. Így a helyzetbe került civilek úgy folytatják elődeik munkáját, hogy azoknak semmi beleszólásuk sem maradt a folyamatokba. Ők az eredményeik elismerését legfeljebb abban konstatálják, hogy nyomokban látják visszaköszönni a munkájuk gyümölcsét a mostani programokban.
A kutatásban vannak olyan, a kormánnyal rokonszenvező szervezetek, akik ideológiai kapcsolódásuk ellenére kritizálják a kormány egyes döntéseit. Mi a kritikájuk fő szempontja?
Fejős Anna: Két típusú kritikával találkoztunk a kormányzati ideológiával alapvetően szimpatizáló szervezetek között. Az egyik lényegében a kormányzati politika hitelességét kérdőjelezte meg, például nagyon finoman arra tapintottak rá interjúalanyaink, hogy nem mindig és nem minden területen érvényesülnek a hirdetett keresztény értékek.
A kritikusok másik táborát azok a szélsőjobboldalhoz kötődő szervezetek alkotják, akik szerint sok területen éppenhogy nem elég radikális a kormány politikája, ők azok, akik például szorgalmazzák az abortusz betiltását. Mindkét esetben azt láttuk továbbá, hogy a női munkavállalás ösztönzését nem tartják jó iránynak, helyette a főállású anyaság intézményének bevezetését propagálják.
Emögött egyébként korántsem csupán az ultrakonzervatív értékek húzódnak meg, hanem annak felismerése is, hogy a munkahelyek kizsigerelik a nőket, akiknek így nem marad erejük és idejük a családra. Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a baloldali értékeket képviselők is mondanak, azonban a jobboldali kritikusok megoldásként nem a munka-magánélet összeegyeztetésének segítését, a munkahelyek esélyegyenlőségi intézkedéseinek kidolgozását, vagy éppen a családon belüli terhek megosztását és a nemi szerepek kiegyensúlyozását látják, hanem azt tartanák kívánatosnak, ha a nők egyszerűen kivonulnának a munkaerőpiacról és bevonulnának a “konyhába”.
Ugyanakkor a nagy mértékben kedvezményezett szervezetek a nyílt kritika lehetőségét elveszítik, ahogy korábban említették. Mit tesznek azért, hogy ez ne így legyen?
V.R.: Azért nem tapasztaltuk gyakran, hogy a függetlenségük elvesztése különösebb problémát okozott volna a kedvezményezett helyzetben levő szervezetek számára. Elvégre úgy tekintik, hogy jó ügyekért tesznek, és különféle szakmai programok megvalósítására kapják a juttatásokat. Valójában a demokrácia hanyatlása, a döntéshozatali mechanizmusok megszüntetése, a nyílt pályázati rendszer felszámolása miatt kellene busonganiuk, de talán nem annyira számít, milyen módon jön az a támogatás, amíg jön. Az pedig, hogy a civil identitáshoz hozzátartozik a függetlenség, a kritika lehetősége, a hatalom bírálata, már-már avítt nézőpontnak tűnik.
A trendek és a jelenlegi helyzet értékelése alapján milyen várakozással tekinthetnek a jövőbe a nőkkel és családokkal foglalkozó civil szervezetek, különösképpen, hogy a kutatás óta már tudjuk például a legutóbbi választás eredményét. Ennek fényében milyen prognózis fogalmazható meg?
V.R.: Arra számítottam, hogy a választási kampányidőszakban erőteljesebben tematizálódik majd a család, a gyereknevelés. Ehelyett a kormánypropaganda körüllövöldözte a gender-témát a gyerekek nemátalakítására szövetkező háttérhatalmak elleni kampánysorozattal, ami inkább a politikai marketing területére tartozik, és nem hinném, hogy kellett hozzá a civil holdudvartól érkező támogatás. Ugyanakkor a hazai hívek megnyeréséhez, megtartásához és pláne a nemzetközi kapcsolatok építése szempontjából a kormányzatnak továbbra is nagy szüksége lehet a család témával foglalkozó szervezeteknek a kormánypolitikát legitimáló szolgáltatásaira.
Melyek azok a női léthez kapcsolódó témák, amelyeket nehéz vagy szinte lehetetlen érinteni és változást kormányzati szinten elérni, és mi az, ami könnyebben képez akár kormányzati diskurzust is?
V.R.: Nem véletlen, hogy a nők elleni erőszak tekinthető a fő tabutémának: tudvalevő, hogy minden strukturális egyenlőtlenség a nők ellen büntetlenül elkövethető és el is követett sokféle - fizikai, érzelmi, gazdasági - erőszakból ered. Érdekes megnézni az egyenlőségi diskurzus leépülését azzal a folyamattal párhuzamosan, amelynek során a kormányzat előbb folyvást elodázta, majd több évnyi teketóriázás után megtagadta az Isztambuli egyezmény ratifikálását. A sok mellébeszélés után végre előjöttek a farbával, miszerint genderszemlélete okán elutasítandó a bántalmazás visszaszorítását és az áldozatok védelmét szorgalmazó nemzetközi szerződés. A genderellenes, biologizáló beszédmód eleve nem kedvez a jogérvényesítésnek - legyen szó nőkről, LMBTQ emberekről, romákról, bántalmazottakról és így tovább. A kormány, hasonlóan a világ többi jobboldali populista politikusához és a nem-kormányzati anti-gender mozgalomhoz, a “természet rendjére” és a “normalitásra” hivatkozva sérti a kisebbségek jogait.
F. A.: A “normalitásra”, az “egészséges családra” és a “gyermekek védelmére” való hivatkozás különösen felerősödött a covid-19 járvány alatt. Ezzel a diskurzussal sikeresen épít az emberek biztonság iránti vágyára egy valóban veszélyes, bizonytalanságokkal teli világban, amit a válságok, a járvány és a háború hozott.
Az illiberális állam nagyban leszűkíti a nőjogokkal foglalkozó civil szervezetek lehetőségeit, állítja a kutatás, ugyanakkor a szervezetek még így is tudják aktív módon alakítani a civil és politikai szférát. Mégis hogyan?
VR: Ennek egyik esetét jelentik azok a szakmai programok, amelyeket hosszasan érleltek ki korábban aktív, mára ellehetetlenített szervezetek, és amelyek most más gazdák irányítása alatt tovább élnek. Ők a készen kapott, alaposan kidolgozott koncepciót a kormány megbízásából és pénzén valósítják meg, bár nem pontosan az eredeti elképzelések szerint. Interjúalanyaink elmondása alapján ilyenre több példa is akad, ám az átvételt igazoló egyértelmű bizonyítékok híján nem tanácsos ezeket itt felsorolni.
F.A.: Ha a politikai döntéshozatalt nem is, de a közbeszédet olykor képesek korlátozott mértékben alakítani a nőjogi civil szervezetek. Példa lehet erre néhány esetben a nők elleni- és családon belüli erőszak körül mozgó szervezetek tevékenységei, illetve a Covid járvány elején többen sikeresen hívták fel a figyelmet az egyenlőtlen nemi szerepekből fakadó pluszmunkára, vagy a nők által betöltött munkakörök járvány általi kitettségére. Nyilván ezek időszakos sikerek, inkább arról tanúskodnak, hogy nem tudta őket teljesen ellehetetleníteni a kormányzat, minthogy tényleges változásokat kényszerítsenek ki.
A kutatásból az derül ki, hogy a nőjogokkal foglalkozó szervezetek számára a finanszírozási lehetőségek jelentősen csökkentek, kivéve a kormány által stratégiai partnernek tekintett szervezeteket. Milyen lehetőségeik maradtak még?
V.R.: Azt láttuk, hogy olyan szervezetek tudtak fennmaradni, amelyek kevésbé állnak politikai támadások kereszttüzében, és volt energiájuk új bevételi források után nézni. Van, amelyik a megbélyegzett külföldi donor szervezetek helyett kerített más támogatót és olyan is, amelyik helyi kapcsolatrendszerét és több éves piacosítható tapasztalatait mozgósítva, gazdasági tevékenységeken keresztül igyekszik civil feladatokat ellátni.
F.A.: A kormány stratégiai partnerei nem nőjogi szervezetként definiálják magukat, inkább a “családszervezet” kifejezést alkalmazzák. Ez már önmagában is mutatja, azt, hogy nem az emberi jogok és az esélyegyenlőség fogalmi keretébe ágyazzák a munkájukat - még akkor is ha egyébként célkitűzéseik és tevékenységük egy része ebben a keretben is releváns, sőt eredményes.
Azt állítják, hogy a civilség fogalma módosult, mivel a kormány támadta a rendszerváltás után létrejött civil szféra szereplőit, és létrehozta a maga „konszolidált”, számára kedvező változatát. Mit jelent akkor most ez a fogalom?
V.R.: A civilség fogalma erősen depolitizálódott. A kritikai funkció visszaszorult, a civilek inkább szakmai tevékenységekben keresik a civilség értelmét. Hogy ezt meg is találják, annak erős visszaigazolása az állami támogatottság mértéke, a folyvást érkező megbízások. Néhány kritikus szervezet is képes volt fennmaradni, ha csökkentett működéssel is, hogy tovább vigye a jelenlegi kurzus által nem támogatott társadalmi ügyeket. Tehát nem veszett ki a civilségnek ez az értelme sem, csak kissé elszigetelődött. Sokak számára igazán fontos és identitásépítő az általuk képviseltekkel folytatott munka, és ez az attitűd viszont nem kötődik pártálláshoz.
„A támadások megerősítették a civilségbe vetett hitet, összefogást”, írják. Erre mondanának konkrét példákat?
V.R.: Interjúalanyaink elbeszéléséből arra következtettünk, hogy a támadások hatására körvonalazódtak egyes csoportok kiforratlan vagy addig kevésbé vállalt nézetei, a politikai erőtér működését látva határozottabbá váltak a genderügyről alkotott véleményeik. Kiélezett helyzetben egyértelműbb lett számukra, hogyan tartoznak össze olyan látszólag különböző ügyek, mint migráció, gender és civilség, és mik is az igazi tétek.
Ami a feminizmust illeti, mindig is sok bírálat érte a középosztály-centrikussága miatt. Ezt teszik szóvá az ügyek összekapcsolását, a többféle elnyomást elszenvedő társadalmi csoportokért való kiállást, a hálózatépítést szorgalmazó újbalos fiatalok is.
Idén is megtartják a babaváró támogatást az új költségvetésben. Ez milyen hatással lesz a nők helyzetére, hogyan illeszkedik az eddigi kormánystratégiába és kiknek fog javítani az életminőségén? Javítani fog-e egyáltalán?
F.A.: Bár meglepőnek tűnhet, hogy a kormány még egy nehéz gazdasági helyzetben is ragaszkodik ehhez a kiadáshoz, de kevésbé az, ha számításba vesszük, hogy a családpolitika a kormányzati stratégia kulcseleme. A bőséges családpolitikai támogatások a pozitív poltikai eszköztár részei, a kormányzat jóságos királyként segíti a gyerekvállalást - ezzel persze egyértelművé is teszi, hogy mit tekint a nők és fiatal párok számára kívánatos életformának.
Ne legyen kétségünk afelől, hogy mindezek mellett a negatív eszköztár is megmarad majd - úgy mint a nemkívánatos családformák stigmatizálása, női igények, követelések lejáratása, jogvédő szervezetek ellehetetlenítése - vagy akár új elemekkel bővül.
A családpolitikai támogatások egyébként eddig is a jobb módú családoknak kedveztek, ez vonatkozik a babaváró támogatásra is. Mivel tulajdonképpen az jár jól, aki eddig is jobban élt, ezért nem mondhatjuk, hogy a nők széles rétegeinek javítani fog az életminőségén.
A kormány az egyszülős családmodellt is elfogadja, fejti ki az egyik tanulmány, ugyanakkor ezek a családok kevés támogatást kapnak, nem igazán kifizetődő ma Magyarországon egyedül gyereket nevelni. Ez hogyan hozható össze a fenti megállapítással?
V.R.: Elfogadás és támogatás nem ugyanazt jelenti. Persze kétséges, hogy az elfogadás akkor mit is jelent valójában. Talán annyit, hogy az ilyen, normától eltérő családforma megjelenik a közbeszédben. Eközben örökbefogadásnál, ugye, fokozódott az egyedülállók diszkriminációja. Az egyszülős családokat úgymond képviselő szervezet masszív támogatása sem azonos az egyszülős családok támogatásával. Ami az utóbbiakat illeti, rajtuk nyilván a szegénység kockázatát enyhítő pénzbeli támogatás, nevezetesen a családi pótlék érdemi emelése segíthetne, nem pedig klubesemények szervezése vagy egyes szabadidős tevékenységek kedvezményessé tétele.
Miután áttekintették a női civil szervezetek eddigi sorsának alakulását, mit mondanának el a nők lehetőségeiről és azoknak bővüléséről és szűküléséről ma Magyarországon? Melyek volnának azok a változások, amelyeket a kormánynak a családpolitikában és a női jogok tekintetében azonnal át kellene gondolni és változtatni?
F.A.: A kutatás alapvetően a nők érdekeit érvényesíteni kívánó civil szervezetek előtt álló kihívásokról szólt, ezért ennek kapcsán nem lehet általános tanulságokat levonni a nők lehetőségeinek szűkülése vagy bővülése szempontjából. Az már a szervezetek és mozgalmak változatos célkitűzései alapján is látható, hogy a nők - mint minden nagy társadalmi csoport - hihetetlenül sokfélék, ezért az igényeik és szükségleteik is sokrétűek. Vannak köztük idősek és fiatalok, szegények és gazdagok, kistelepülésen élő roma munkásnők és nagyvárosi luxusfeleségek, kapcsolatban élők, vagy egyedülállók, heteroszexuálisok és leszbikusok, egyesek anyák, mások anyák lesznek, vagy nem lesznek és még hosszan sorolhatnánk.
Első lépésként mindenképpen kívánatos volna, hogy a döntéshozók fel- és elismerjék ezt a sokszínűséget és ne egyetlen szűkre szabott ideológiai szemüvegen keresztül alakítsák a nők életét érintő szakpolitikai kérdéseket. A nők számtalan különböző élethelyzetet tapasztalnak meg nap mint nap, ezért nem lehet az őket érintő kérdéseket pusztán a népességcsökkenés- és növekedés magasztos céljain keresztül szemlélni.
A nőket képviselő szervezetek nagyon sok problémát megfoglamaztak az elmúlt években és rengeteg javaslatot is tettek azok kezelésére. Szükség volna az érintettek szélesebb körének meghallgatására, azaz valódi párbeszéden alapuló egyeztetési fórumok kialakítására.
