Érdekes, kettős időutazásra invitál Kenessei András Sumertől a magyarig – Ki a magyar? Mi a magyar? című interjúgyűjteménye. A szövegek egyfelől természetesen a magyar őstörténet korába kalauzolnak el minket, másfelől pedig a rendszerváltás előtti évekbe is, mivel a beszélgetések nagy része akkor készült.
A művészettörténész-újságíró szerző azokat a tudósokat kereste meg kérdéseivel, akik a tudomány akkori állása szerint a legtöbbet tudták elmondani erről a témáról, és ha valaki azon aggódna, hogy közben sorra dőltek meg az akkori tudásunk szerinti tézisek, ne tegye. Természetesen voltak és vannak is azóta új eredmények, finomhangolások, de az alapkérdések és az ezekre adott válaszok tekintetében nagy változás nem történt az eltelt időben. Ráadásul, hogy szó ne érhesse a ház elejét, Kenessei két idei interjút is odafűzött a kötet végére, a Sipos Jánossal készült beszélgetés a téma egyik ritkán tárgyalt, ám annál izgalmasabb vetületét, a népzenét tárgyalja, míg Szécsényi-Nagy Anna és Mende Balázs Gusztáv pont az őstörténet.kutatás leggyorsabban fejlődő területe, az archeogenetika legújabb eredményeiről számolnak be.
Sokat tudunk, de nem eleget
Akkor tehát mi is a válasz a címben feltett kérdésekre? Nos, a kötetet végigolvasva kijelenthetjük, hogy a tudomány sokféle megközelítéssel dolgozva, rengeteg munkaórát és szakmai elhivatottságot, sőt időnként még valamennyi pénzt is beleölve arra jutott: fogalmunk sincs.
Persze valójában a kérdés rossz, vagyis inkább megválaszolhatatlan, legalábbis a tudomány eszközeivel.
„A történeti probléma arra a kérdésre is, hogy kik a magyarok vagy hogy kik a sumerek abban áll, hogy meghatározható-e egy etnikum, egy nép, egy nemzet a maga történetiségében, egy hosszabb idősorban vagy a maga etnográfiai milyenségében egy pillanatnyi szinkronitáson belül. Ilyen értelemben természetesen a legnehezebb kérdés ez, minden történeti tárgyalásnak a legnehezebb kérdése” – jelenti ki például a könyvben Komoróczy Géza, aki pedig találkozott azért már nehéz kérdésekkel pályája során.
Aztán jobban is kifejti, mi is jelenti – legalábbis egyik oldalról – a problémát. „Hogy mi egy nép, erre csak bizonyos koordináták között lehet feleletet adni. Az egyik ilyen koordináta a földrajzi.” Bár itt Komoróczy a sumerekről beszél, de már az ő esetükben is nehéz ennek is a meghatározása, a honfoglalás előtt vándorló magyarság esetében pedig még nehezebb.
A kötetben olvasható interjúk alanyai (a könyvben elfoglalt helyük szerinti sorrendben):
Makkay János régész
Komoróczy Géza történész, asszirológus
Ecsedy Ildikó történész, nyelvész
Fodor István régész, muzeológus
Éry Kinga régész, antropológus
Mándolki Kongur István nyelvész
Róna-Tas András nyelvész, orientalista
Bálint Csanád régész
Bóna István régész
László Gyula történész
Bethlenfalvy Géza orientalista
Hajdú Péter nyelvész
Kovács László régész
Sipos János népzenekutató
Szécsényi-Nagy Anna régész, genetikus
Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus
És akkor még itt van az időtáv kérdése. Meddig megyünk vissza? A kígyó itt részben önnön farkába is harap, hiszen ha egy nép eredetét keressük, eljutunk oda, hogy a letűnt korok emberei mikortól és mi alapján tartották magukat egy közösséghez tartozónak. Ha erre mi sem tudunk válaszolni, hogyan kéne töredékes forrásokból, régészeti leletekből kikövetkeztetnünk, ők milyen válaszokat adtak erre a kérdésre? Komoróczy szerint legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy arról igyekszünk beszélni, egy bizonyos helyen és időben kit tekinthetünk sumernek, illetve magyarnak. Ennél nagyobb léptékben csak nagyon általános választ adhatunk. „Sumernek azt kell tekintenünk, aki sumernek mondta magát. Aki sumerül beszélt, aki a sumer kulturális közösségnek a része volt. Ahogy Ady Endre a magyarságra vonatkoztatva leírta: Kit magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom.”
Nyelvében él a nemzet
A nyelv szinte a kötet összes többi beszélgetésének is egyik kulcskérdése. Sokat megtudhatunk arról, hogyan és miként alakult a magyar nyelv a honfoglalás előtti időkben, és arról is, milyen módszerekkel lehet erről bármit is kideríteni. Ennek még csak rövid összefoglalása is kimerítené egy könyvajánló kereteit, ám az biztos, hogy az iskolában tanult, illetve az interneten közkézen forgó leegyszerűsítő summázatokhoz képest jóval bonyolultabb és többrétegű nyelvünk őstörténete. Ha a kutatás éppen aktuális állását nem is, az ezzel foglalkozó tudományágak alapvető eszközeit, gondolatmeneteit, korlátait és lehetőségeit mindenkinek ismernie kéne. Talán akkor kevesebben dőlnének be azoknak az áltudósoknak, akik néhány hasonló szó alapján tételeznek fel nyelvrokonságot, de azoknak is lenne mit tanulniuk, akik szerint a tudomány rég bebizonyította, hogy a magyar finnugor nyelv, és ezzel további teendőink nincsenek.
Az mindenesetre biztos, hogy a sztyeppei nomád népből letelepedett, keresztény államot alapító magyarság önazonosságának megőrzésében elsődleges fontosságú volt a nyelv. „A nyelvnek óriási szerepe van abban, hogy a magyarság megmaradt mint nép, mint etnikum” – szögezi le például a Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója, Fodor István is. Az már inkább a feltételezések terepe, hogy mi tette lehetővé e nyelv fennmaradását, miközben például csak a magyar őstörténethez kapcsolható népek közül is nyelvükkel együtt olvadtak fel a nagy olvasztótégelyben például a szkíták, a hunok, az avarok vagy a kazárok is.
Fodor István két tényezőt emel ki: a magyarság „környezetében olyan katonai erőt jelentett, amely megakadályozta, hogy a népet törzseire szétdarabolhassák és beolvasszák. A másik: hogy a magyar nyelv rendkívül idegen volt ebben a környezetben.”
Akkor tehát lehet igazsága az olyan, ma legfelsőbb körökben is elfogadottnak látszó nézeteknek, miszerint a magyarság hosszú távú „túlélésének” záloga a katonai értelemben is vett erő, és a Nyugat-Európától való egyértelmű, szokásokban és törvényekben is megmutatkozó elkülönülés? „Miként tudtunk nyelvünkben megmaradni teljesen más, eltérő nyelvi környezetben? Mindenekelőtt szögezzük le, hogy minden korszakban másképpen, és más okokból kifolyólag” – figyelmeztet Róna-Tas András, aki szerint egész más erről egy nomád nép, és egy letelepedett nép esetében beszélni.
De ha ilyen jó volt a magyarság nyelvének megőrzésében, akkor mi a helyzet a hasonlóan ősi gyökerekre visszanyúló népzenével?
„Az évszázados viták ellenére bizonyosságnak tűnik nyelvünk finnugor eredete, míg népzenénk, népdalaink némi kölcsönhatástól eltekintve nem voltak rokoníthatók sem a környező népek dalaival, sem finnugor népek zenéivel – állítja Sipos János. – A pentaton magyar népzene legközelebbi párhuzamai Belső-Mongóliában és a Volga-Káma vidéken tűnnek fel.”
Persze, ahogy Sipos is felhívja rá a figyelmet, a genetika, a nyelv és a népzene más-más törvényeknek engedelmeskedik. A magyar őstörténet különböző vetületeit kutatóknak állandóan figyelniük kell a többi terület eredményeit is, de ezek eredményei közvetlenül nem illeszthetők egymáshoz, mint egy kirakós játék darabjai, legfeljebb abban adhatnak segítséget, hogy a saját készletük elveszett darabjait merre érdemes keresgélniük.
Emberek alkotta tudomány
Megint oda jutottunk tehát, hogy a kérdések gyorsabban gyűlnek, mint a válaszok. Aki pedig abban reménykedne, hogy majd az egzakt természettudományok eredményei megfordítják az arányt, az is csalódni fog. „Van egy egészséges szkepszisem ezzel kapcsolatban. Minden tudománynak megvan a sajátos értelmezési környezete, elméleti és metodikai nehézségei, problémái és előfeltevései. Arról nem szólva, hogy a természettudományokat is emberek találták ki, alkottak hozzájuk szabályokat, feltételeket, és emberek művelik, alkalmazzák, vagyis bennük van a tévedés, a hibázás lehetősége. Ami a genetikát (és az archeogenetikát) illeti, azt javaslom, hogy bárki, akit érdekel ez a probléma, olvasson el egy igazságügyi genetikai azonosítási eljárásról szóló jegyzőkönyvet, hogy abban hány ’ha’, ’és’, ’vagy’ kifejezést talál” – hűti le a kedélyeket Mende Balázs Gusztáv, aki már 2021-ben beszélt az elmúlt évek egyik leggyorsabban fejlődő, és a magyar őstörténet kutatásához is rengeteg új eredményt hozzátevő archeogenetika lehetőségeiről.
Bár ehhez interjú- és szerzőtársa, Szécsényi-Nagy Anna hozzáteszi, hogy „vannak olyan helyzetek, amikor az archeogenetika meg tud cáfolni egy elméletet, vagy megtámogat egy másikat”, könnyen értelmezhető nagy igazságokat innen sem szabad várnunk. De még ha kétséget kizáró eredményre is jutna a genetika, a könyv címének kérdését akkor sem válaszolná meg.
„Ha összehasonlítanánk a honfoglalás kori népességről meglévő adatbázisunkat a ma itt élő népességgel, és azonosságokat, átfedéseket keresünk, akkor azt látjuk, hogy ez a marker a mai magyar népességben mindössze néhány százalék…” – mondja Mende Balázs.
Nagy válaszok híján is megéri elolvasni a könyvet, már csak azért is, mert elég rövid, a tudósok pedig válaszaikat a jó problémákat felvető, hozzáértő, de nem szakértő interjúkészítő (vagyis a mindenkori olvasó) szintjéhez igazították. A rengeteg apró információmorzsa, kirakósdarab felszedegetése mellett annyit biztosan elérhet az olvasó, hogy kiszűrhesse a tudomány eredményeinek egyértelműen ellentmondó elméleteket, a túl szép és túl egyszerű válaszok pedig azonnal kétkedésre kényszerítsék. Ezzel máris tovább jutna a „Ki a magyar? Mi a magyar?” kérdéseinek megválaszolásában, mint társadalmunk és politikai vezetésünk nagy része.
Nem véletlen, hogy Kenessei András e hányatott sorsú könyv kiadása után már hasonló témát tervez hasonló formátumban feldolgozni.
„Ebben a gondolatmenetben folytatni kellene a vizsgálódást. Mondjuk a honfoglalástól az államalapításig, mert abban a száz évben is annyi minden történt, amiről egyáltalán nincs megbízható forrásunk, csak rengeteg találgatás, mesebeszéd, legenda. Tudományosan alátámasztott bizonyíték, helyszínnel-évszámmal: semmi. Amit az iskolai (sőt, az egyetemi) tankönyvekben olvashatunk, az ugyan nemzeti közmegegyezés, de nem történelem.”
Kenessei András: Sumertől a magyarig – Ki a magyar? Mi a magyar? 169 oldal, L’Harmattan kiadó, 2021
