Senkinek nem árulunk el újdonságot azzal, hogy a műanyagzacskók és műanyag csomagolóanyagok bizony súlyosan környezetszennyező termékek, amelyeknek előállítása is jelentős környezetterheléssel jár, ráadásul emberi léptékű időtávon belül le sem bomlanak. Cserébe viszont nagyon praktikusak, hiszen nagyon olcsók, sokat bírnak és könnyen kezelhetők, így aztán teljes kiváltásuk minden adminisztratív intézkedés és eladói-fogyasztói jó akarat mellett sem lehetséges egyelőre.
De sebaj, mondhatnánk, hiszen immár léteznek, sőt itt vannak a komposztálható, biológiailag lebomló, de egyébként a hagyományos műanyagzacskókra megszólalásig hasonló zacskók és csomagolóanyagok. Mi több, számos áruházláncban is például már ilyenek vannak kitéve a zöldség-gyümölcsös pultok vagy éppen a péksütemények mellé, más termékek csomagolása pedig büszkén hirdeti, hogy lebomló és/vagy komposztálható anyagból készült. Igaz, a zacskók esetében ezekért valamilyen kisebb összeget is felszámolnak a boltok, de hát ki ne fizetne ki néhány tíz-húsz forintot azért, hogy védje a környezetet? Lelkiismeretünk így nyugodtabb maradhat, hiszen ezek az anyagok azt az ígéretet hordozzák, hogy bár előállításuk továbbra is terheli a környezetet, később nyom, és szennyezés nélkül eltűnnek, így a következő generációkra legalább kevesebb szennyezést hagyunk.
Ez így is lenne, ha igaz lenne, amit e termékek gyártói ígérnek, azaz például hogy a komposztálható plasztikzacskók néhány hónap alatt otthoni módszerekkel komposztálhatók. Csakhogy nagyon nem ez a helyzet.
Zavaros ígéretek
Kezdjük ott, hogy eleve nehéz eligazodni a különböző termékeken. Léteznek „biológiailag lebomló”, „iparilag komposztálható”, illetve „otthon komposztálható” termékek is, és ezek egyáltalán nem összecserélhetők egymással utóéletük szempontjából. A biológiailag lebomló csomagolóanyagok olyan természetes anyagokból készülnek, amelyek elméletben nem ártalmasak az élő szervezetek számára, és idővel apró darabkákra bomlanak. Igen ám, de az nincsen pontosan meghatározva, hogy mennyi is ez az idő. Egy korábbi kísérlet eredményei azt mutatták változatos természeti környezetekben elhelyezett lebomló zacskók három év után is egyben voltak, sőt teherbírásuk sem változott érdemben.
A komposztálható műanyagok még többet ígérnek. Elvben ezeknek az anyagoknak a komposztálható természetes anyagokhoz hasonló ütemben kéne elbomlaniuk a komposztálási eljárás során, és a folyamat végén semmilyen látható nyomuknak nem kéne maradniuk, mivel alkotóelemeikre kellene felbomlaniuk. A különbség az iparilag komposztálható és a házilagosan is komposztálható biopolimerek között az, hogy az előbbieket csak speciális körülményeket biztosító ipari létesítményekben lehet komposztálni, míg utóbbiakat – elvben – otthoni módszerekkel is.
Ahogy a szelektív hulladékok különböző jelölésein, ezeken a kategóriákon sem igazodnak el teljes biztonsággal az emberek. Legalábbis ez volt annak az átfogó felmérésnek és kísérletsorozatnak az egyik eredménye, amelyet Nagy-Britanniában végeztek el a témában. Ennek során több mint 9 ezer embert kérdeztek meg a biológiailag lebomló, illetve komposztálható műanyagok témájában, 1648-an pedig részt is vettek az otthoni komposztálás hatékonyságát firtató kísérletben, 902-en pedig végig is csinálták azt. Ezek az emberek tehát rendelkeztek valamilyen otthoni komposztálási lehetőséggel, és nyilvánvalóan ilyen szempontból tudatosabbak, mint az átlagemberek, mégis az általuk komposztálhatónak tartott, és a kísérletben az otthoni komposztálóba helyezett termékek 60 százaléka valójában csak a lebomló vagy az iparilag komposztálható kategóriába tartozott.
Többet árt, mint használ
Ez még betudható lenne „felhasználói hibának”, és egyértelműbb jelölésekkel orvosolható probléma lenne, az viszont már sokkal nehezebben kimagyarázható, hogy az elméletben valóban otthoni komposztálásra alkalmas termékek kétharmada a kísérlet hat hónapos időtartama alatt nem bomlott le megfelelő mértékben. A kísérlet szervezői azt a követelményt határozták meg a sikeres otthoni komposztálás teljesítéséhez, hogy hat hónap után a komposztban legfeljebb 10 százalék maradt meg felismerhető formában a beletett „bioműanyagnak”, de ez a legtöbb termék számára megugorhatatlan lécnek bizonyult.
„A lényeg úgy foglalható össze, hogy az otthon komposztálható műanyagok nem működnek”
– mondta Mark Midownik, a kísérlet egyik szervezője és az eredményeket bemutató tanulmány egyik szerzője, aki hozzátette, hogy összességében jelen formájában inkább ezt az egészet el kéne felejteni.
„Álljunk le ezzel. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy ez valamiféle csodaszer, és hogy eladhatunk az embereknek dolgokat úgy, hogy nem kell a képződő hulladék kezelésére valamilyen infrastruktúrát fenntartani, abban reménykedve, hogy az egész ügy majd szépen megoldja önmagát.”
A részletes eredmények úgy néznek ki, hogy a vizsgált esetek 34 százalékában történt meg a nyom nélküli lebomlás, 11 százalékában apró, 2 milliméternél kisebb darabokra bomlott az anyag, 31 százalékában ennél nagyobb darabokra bomlott szét az anyag, 15 százalékában „nagyrészt egyben maradt” és valamennyire kifakult, 9 százalékában pedig gyakorlatilag pontosan úgy került elő, ahogy eltették, tehát egyben, a színeit is nagyrészt megőrizve.
A kísérletben résztvevők egyébként mindenféle fajta komposztálót használtak a beltéritől a gilisztakomposzton át a kültéri tárolókig. Átlagosan egyébként a különböző kültéri, nyitott tárolós megoldások bizonyultak hatékonyabbnak, de ezek sem tudták megbízhatóan lebontani az erre alkalmasnak mondott anyagokat.
A kísérlet szervezői szerint az eredmények nem feltétlenül jelentik azt, hogy e termékek gyártói csaltak volna, és megpróbálnák átverni a jóhiszemű fogyasztókat. A helyzet inkább az lehet, hogy ami működik ellenőrzött, a valóságot szimuláló laboratóriumi környezetben, az a való világban már nem feltétlenül (bár az mindenképpen aggályos, hogy nincsen meghatározva egyetlen, jól ellenőrizhető szabvány az „otthon komposztálható”, illetve ezzel egyenértékű feliratok engedélyezésére, a laboratóriumi vizsgálatokat pedig értelemszerűen az érdekelt gyártók fizetik).
Jelen formájában viszont ezt az egész, zavaros rendszert jobb lenne elfelejteni, mert így több kárt okoz, mint amennyi haszna van. A fogyasztók 85 százaléka a kutatás szerint ugyanis hiába igazodik ki nehezen a jelöléseken és zavarodik össze, hogy mit hova is kéne tennie, továbbra is „lelkes” a komposztálható műanyagok vásárlásával kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy azt hisszük, ezeket a termékeket nyugodtabb szívvel vásárolhatjuk, mint a hagyományos változatokat, hiszen nem ártunk annyit a környezetünknek. Valójában azonban előállításuk hasonlóan környezetszennyező, és bár például mikroműanyagok formájában mondjuk nem kerülnek be gyakorlatilag örök időkre a táplálékláncba, valós körülmények között nem sok igaz abból az ígéretből, hogy nyom nélkül lebomlanának.
„Eddig lehetett azt mondani, hogy nem tudjuk pontosan, mi a helyzet, de most már bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, így ha továbbra is ezekkel az ígéretekkel hirdetik ezeket a termékeket, az 'zöldremosás'. Úgy tesznek kijelentéseket ezekről az anyagokról, hogy nem igazán értik, mire is lenne szükség, hogy valójában lebomlók legyenek”
- figyelmeztet Miodownik.
Különösen sajnálatos egyébként, hogy aki hisz az otthon komposztálható műanyagok ígéretének, az a biológiai hulladékok esetében egyébként tényleg jól működő otthoni komposztálásának hatékonyságát is csökkenti ezekkel az anyagokkal. Az igazi, működő komposztálás valóban nagyon jó a környezetnek, hiszen nemcsak a hulladék mennyiségét csökkenti, hanem értékes tápanyagokat is visszajuttat a természet körforgásába. Ami viszont a csomagolóanyagokat illeti, inkább maradjunk a valóban lebomló papírnál vagy oldjuk meg lehetőleg csomagolás nélkül a dolgokat, mert a lebomló és komposztálható műanyagok egyelőre inkább csak a „zöld” vásárlókat célzó marketingesek fejében léteznek, és nem a valóságban.
