A Tottenham a futballvilág egyik enigmája. Az 1882-ben alapított klub az angol főváros egyik legpatinásabb, legnépszerűbb csapata: az oxfordi egyetem egy kutatása szerint éppenséggel a legnépszerűbb is, legalábbis városhatáron belül. A Spursé a világ jelenleg tán legjobb stadionja. A klub elnökét, Daniel Levyt sokan az angol futball legjobb sportvezetőjének tartják, aki híres-hírhedt alaposságáról, kőkemény alkuiról és óvatosságáról. Bevételeit tekintve a Tottenham a világ tíz legjobb csapata között van. Ugyanakkor a csapat 1961 óta nem nyert bajnokságot, 1991 óta FA-kupát, 1984 óta nemzetközi kupát, és most telt el 5000 nap azóta, hogy a Spurs bármilyen trófeát elhódított volna. A legutóbbi „szerzemény” a 2008-as Ligakupa – az egyik legjelentéktelenebb trófea az élvonalbeli angol kluboknak elérhetők közül. Nem véletlen, hogy a Spurs trófeaterme szurkolói tréfák és gúnyolódások állandó célpontja.
A 2010-es évek végén úgy tűnt, hogy a Tottenhamnek sikerül elhallgattatnia a gúnyolódást. Mauricio Pochettino vezetőedző kiváló csapatot rakott össze, mely 2015–16-ban harmadik, 2016–17-ben második, 2017–18-ban ismét harmadik lett a Premier League-ben, sőt, 2018–19-ben Bajnokok Ligája-döntőt játszott a Liverpool ellen. Csakhogy nyerni nem sikerült: 2015–16-ban a Spurs képtelen volt megelőzni a meglepetéscsapat Leicestert, a 2019-es BL-finálét pedig simán megnyerte a Liverpool, ezzel kimaradt a két legnagyobb lehetőség. Közben felépült a káprázatos új stadion, a csapat viszont mélyrepülésbe kezdett, és ezt nem tudta semmi megállítani. Pochettino távozott, érkezett (majd elég gyorsan távozott is) José Mourinho, akit Nuno Espírito Santo váltott a nyáron, hogy villámgyorsan menesszék is. Most a világ legjobb edzői közé tartozó Antonio Contéra vár a feladat, hogy kivezesse a válságból a Tottenhamet és nyerjen valamit. Conte nyomában a siker jár, de kérdés, meg tudja-e törni a Spurs-átkot.
Meg persze az is kérdés, miért lehet egy üzletileg jól vezetett klub ennyire „lúzer” a pályán.
Jobban fáj, mint a csípőműtét
Sir Alex Ferguson, a Manchester United legendás menedzsere jegyezte meg, hogy csípőműtétje kevésbé volt fájdalmas annál, mint amikor a Tottenham elnökével, Daniel Levyvel kellett alkudoznia. Ennél jobb jellemzése aligha lehetne Levynek, aki az egész futballvilágban hírhedt kőkemény alkuiról. Az 59 éves üzletember harmadik kísérletre, 2000-ben vásárolta be magát a Tottenhambe, 2001-ben vette át a klub elnökségét Alan Sugartől. Cége, a Bahamákon bejegyzett ENIC International Ltd. az elsők között volt a futballvilágban, mely nemzetközi nagybevásárlásba kezdett: a vállalatnak a Spursön kívül a cseh Slavia Prahában, az olasz Vicenzában, a svájci Baselben, a görög AEK-ben és a skót Rangersben is volt többségi vagy kisebbségi részesedése. Ma már csak a Tottenham Hotspur tartozik az ENIC égisze alá (a cég 85,55%-os többségi tulajdonos).
Levy sokak szerint szobrot érdemelne munkájáért, de a drukkerek néha valósággal megőrülnek az elnöktől és óvatosságától, miközben a riválisok szórják a pénzt. Az elnök nem hagyja elszállni a béreket a klubnál, a 2018–19-es idény végén a Spurs költötte a Premier League nagy hatosának tagjai közül a legkevesebb pénzt fizetésekre, és az észak-londoniaknál a legkedvezőbb a bérek/bevételek aránya. Levy többször kifejtette már, hogy fenntarthatatlannak véli a topklubok költekezését.
A klubvezető elveihez méltón dolgozik az átigazolási piacon is: félelmetes hírű alkudozó, aki a hírek szerint sokszor még akkor is alkudni akar, amikor már nem kéne, és emiatt több célpontjáról is „lecsúszott”. Jobban szereti a befutott világsztároknál a fiatalon megszerzett és felfuttatott játékosokat, valamint az utolsó pillanatban nyélbe ütött, nyomott árú megállapodásokat. A klub közelmúltjának vagy jelenének legjobbjai közül Harry Kane saját nevelés; a dél-koreai Szon Hung-min ázsiai rekordot jelentő 30 millió euróért érkezett, de megsokszorozta értékét, Gareth Bale ötmillió fontos, szerény átigazolási díjért jött és a világ legdrágább játékosaként, 85,1 millió fontért ment a Real Madridhoz. Tipikus „Levy-játékosok”: egyik sem csillagként érkezett, de mindegyik világsztárrá vált a Tottenhamnél.
Levy vezetési stílusa egyszerre áldás és átok: okos üzleti tevékenységével biztosan terelgeti a Spurst, visszafogottságáért és takarékosságáért sokszor dicsérik, remek hátteret teremtett a klubnak, ám néha érthetetlen módon nem nyitja ki a pénztárcáját, a frissítés elmaradása pedig Pochettino sikercsapatának hanyatlását és a tréner távozását hozta. Legambiciózusabb projektje, a Tottenham új stadionjának felépítése hosszú távon lehet jövedelmező húzás, de közben óriási adóssággal terhelte meg a klubot és hozzájárulhatott a teljes áttörés elmaradásához.
Megéri-e a világ legjobb stadionja?
„A Spursé az egyik legnagyszerűbb stadion, és mindössze a csapatuk ment rá” – kezdte jegyzetét a The Guardianben Jonathan Wilson, az egyik legnagyobb tekintélyű futballszakíró. Van valami igazsága: a csapat régi otthonát (White Hart Lane) felváltó, 2016–2019 között épült Tottenham Hotspur Stadium remekmű, sokan a stadionépítészet csúcsának tartják. Befogadóképessége sportágtól függően nagyjából 61–63 000 néző, alkalmas labdarúgó-mérkőzések, rögbimeccsek, NFL-találkozók és koncertek lebonyolítására, de akár ökölvívó-címmérkőzéseket is tarthatnak benne. A Tottenham mérkőzésein kívül évi tizenhat nagy rendezvényt lehet idevinni, ennek a felét koncertek és az NFL londoni találkozói „viszik el”. Már ha nem szól közbe a koronavírus-járvány, ami nagyon érzékenyen érintette a saját meccsein kívül más eseményekre is bazírozó klubot.
Minden nagy klub álma ez: egy saját tulajdonú, a labdarúgáson kívül egyéb bevételi források vonzására is képes, ultramodern luxusaréna. Infrastrukturálisan a Tottenham a világ legjobb csapatai között van, hiszen stadionján kívül edzőkomplexuma is világszínvonalú – jellemző, hogy amikor az angol Labdarúgó-szövetség (FA) megnyitotta az új nemzeti tréningközpontot, Levy elment az avatásra, majd megjegyezte, hogy azért a Tottenhamé kicsit jobb ennél…
A csúszással átadott, egymilliárd fontos projektköltségű (az eredeti terv csak 400 millióval számolt…) új stadiont akkor húzták fel, amikor a Spurs hosszú ideje legszebb éveit élte a pályán. A szurkolók izgatottan várták, ebből mi lesz: Pochettino olyan jó Tottenhamet rakott össze, amilyet még kevesen láttak, közben pedig készült a Premier League legmodernebb pályája. A hosszú lejáratú kölcsönök hatalmas adóssággal terhelték meg a klubot (egy idei jelentés szerint a Tottenham 1,177 milliárd fontra becsült adóssága még a Barcelonáénál is nagyobb), ezért érthető volt, hogy Levy a játékospiacon igyekezett kézben tartani a dolgokat. Bár a „takarékosság” szót egy PL-élcsapattal kapcsolatban nehéz leírni – a Spurs négy idényben is több mint százmillió eurót költött átigazolási díjakra –, de látszik, hogy a folyamatos túlköltekezést igyekezett kerülni a vezetőség. Ez egészen odáig ment, hogy 2018–19-ben a Tottenham kerete változatlan maradt: a Premier League történetében egyedülálló módon a klub nem vásárolt vagy kölcsönzött játékost egy idényen át.
Mivel a Spursnek jól teljesítő, erős, összeszokott kerete volt, a döntés indokoltnak tűnhetett, ám a változatlanság és az abból eredő stagnálás az egyik legnagyobb rizikó a futballöltözőben: Pochettino nem tudta megfelelő ütemben frissíteni csapatát, és mire 2019 nyarán Levy kinyitotta a pénztárcáját, az már nem segített, az együttes elkezdett lefelé csúszni. Ráadásul se a 2019–20-as, se a 2020–21-es vételek nem bizonyultak nagy sikernek… Így jutott el a Spurs a mostani helyzetbe: a klub két év alatt elfogyasztott három edzőt, a legnagyobb sztár, Harry Kane a távozással kacérkodott (kacérkodik?), Antonio Conte pedig a tabella kilencedik helyén szerénykedő csapatot vesz át. Ahogy a már említett Wilson megjegyezte: a luxuskörülmények csak még kiábrándítóbbá teszik azt, amit a pályán mutat a Spurs.
Érdekes módon a Spurs tradicionális riválisa, a szintén észak-londoni Arsenal hasonlóan járt stadionjával. A Highbury helyett felhúzott Emirates Stadium 2006-os megnyitásakor szintén szupermodern volt, az Arsenal „legyőzhetetlenjei” 2002-ben és 2004-ben is felemelhették a Premier League győztesének járó trófeát, nyerték az angol kupákat, döntőbe jutottak a Bajnokok Ligájában. A stadionépítés költségei miatt az akkori menedzsernek, Arsene Wengernek bele kellett nyugodnia abba, hogy az infrastrukturális fejlesztés prioritást élvez a keret további erősítésével szemben. Az Arsenal stagnálni kezdett és a dicsőséges évek nem tértek vissza: bár a klub meghatározó csapata a Premier League-nek, immár tizenhetedik éve vár egy újabb bajnoki címre. Igaz, a szurkolóik alighanem azt mondanák: nekik legalább vannak trófeáik, nem úgy, mint a Spursnek…
Irány felfelé?
Ha valami bizakodással töltheti el a Spurs szurkolóit a jelenlegi helyzetben, az az, hogy Levy megszerezte a kispadra a világ legjobb, legeredményesebb edzői között számon tartott Antonio Contét. Az 52 éves tréner háromszor nyert olasz bajnokságot a Juventusszal, egyszer az Interrel; ráadásul már van angol bajnoki címe is a Chelsea-vel. Ha Conte megfelelő támogatást kap a klubházból a játékosvásárlásoknál – ez elég drága dolog szokott lenni… –, akkor általában kitűnő munkát végez és rövid időn belül képes trófeákat hozni.
A pályán kívül is vannak tartalékai a Tottenhamnek. Az új stadionnak még nincs névadó szponzora, a hírek szerint Levy megbízottja, a pénzügyi specialista Todd Kline hosszú távú (tízéves), évi minimum 25 millió font bevételt jelentő stadionszponzorációs szerződést készül nyélbe ütni. Mivel a klub a stadionépítkezéssel keletkezett adósság és a COVID-csapás (egy idény alatt 15 százalékkal estek vissza a bevételek) ellenére is stabil helyzetű, egyelőre nem kell kapkodnia. Szintén jobban kihasználhatja a Spurs a közösségi médiában rejlő lehetőségeket: mint ahogy arra a KPMG jelentése rámutat, a klub bevételei alapján a tíz legnagyobb közé tartozik a világon, ám követőinek száma alapján messze nincs az élmezőnyben, márpedig a közeljövőben ez is meghatározó tényező lehet, ha már a bevételekről van szó.
Meghódított Dél-Korea
Hogy egy nagy sikerű átigazolásnak milyen „mellékhatásai” lehetnek, azt jól mutatja a Tottenham dél-koreai népszerűsége. A Spurs 2015-ben igazolta le a Bayer Leverkusen dél-koreai támadóját, Szon Hung Mint. Akkoriban a klub támogatottsága elhanyagolható volt a távol-keleti országban, ám Szon a Spursben világklasszissá, talán a valaha volt legjobb ázsiai játékossá nőtte ki magát. Ennek az eredménye az lett, hogy 2020 őszére a Spurs minden más külföldi csapatot megelőzött népszerűségben Dél-Koreában: a 16–69-es korosztály több mint 21 százaléka Tottenham-drukkernek vallotta magát. A második legnépszerűbb külföldi klub (a Manchester United) a szurkolók 6,1 százalékát tudhatja maga mögött – és ez is egy dél-koreai klasszisnak, Pak Dzsi Szungnak köszönhető.
Bármennyire is nagy klubként definiálja magát a Tottenham, trófeák nélkül nem tudja angol riválisaihoz mérhető globális márkává fejleszteni magát – a vetélytársak mind rámutathatnak az elmúlt húsz évben nyert kupákra, míg a Spurs vitrinje üres. Conte kinevezése ezen segíthet, de talány, hogy mi lesz, ha az együttműködés rosszul sül el. Kiválóan irányító és alkudozó elnök ide, luxusstadion oda, a végső szót mindig a pályán mondják ki.
Ott, ahol ritkán a Spursé az utolsó szó.
