Rohamléptekkel folyik a robotizáció a munkaerőpiac minden szegletében. Ez alól a mezőgazdaság sem kivétel, az itteni gépesítés következő hullámának egyik leglátványosabb képviselőjéről, a guruló étkezőasztalra hajazó gyomirtó robotról mi is megemlékeztünk tavaly. Ez még csak egy munkafolyamatot automatizál, de Nyugat-Európában és a tengerentúlon egyre több az olyan farm, mely igyekszik a lehető legtöbb munkát gépekkel kiváltani. Ilyen a Pittsburgh melletti Bulgerben működő Rivendale Farms is, melyről a New York Times jelentetett meg cikket.
A Rivendale Farms új szerzemény: 2016-ban kezdték el felépíteni, és a tavalyi volt az első olyan éve, mely során végig üzemelt. Mindössze 175 hektáron terül el, ami jóval elmarad az amerikai farmok átlagos, 444 hektáros méretétől, nem beszélve a maroknyi, 2660 hektáros átlagterületű óriásfarmoktól, melyek az USA mezőgazdasági szektora által megtermelt javak több mint a felét adják. Bár utóbbiaknál is egyre elterjedtebb a gépesítés - GPS-szel felszerelt kombájnok, drónok, talajszenzorok, műholdas képek és szuperszámítógépek segítik a termesztést - de ezeket a megoldásokat a nagyüzemi termelésre szabták, míg a Rivendale sokkal kisebb léptékű történet, más célokkal, melyek más jellegű gépesítési megoldásokat kívánnak. A Times által meglátogatott farm olyan trendbe illeszkedik, mely keretében a gazdák megpróbálnak kevesebb fosszilis tüzelőanyag, műtrágya és feldolgozott takarmány felhasználásával egészségesebb zöldségeket és állatokat nevelni.
A tanya növénytermesztését felügyelő Susanna Meyer egyenesen start-upnak írja le a Rivendalet, mint mondja, ez az egész történet egy ambiciózus ötlettel, egy üres vászonnal és egy jó adag kísérletező kedvvel kezdődött. Meg persze egy még nagyobb adag pénzzel: a Rivendale tulajdonosa Thomas Tull, milliárdos vállalkozó, volt filmproducer, aki az elmúlt néhány évben dollármilliókat költött már a projektre, és még további összegeket fog belepumpálni, mert 2020-ra önfenntartóvá akarja tenni a mintagazdaságát.
Amit eddig megvalósítottak, az is impozáns: a farmon 150 tehén kérődzik az okosórákhoz hasonló, mondjuk, okosnyakörvekkel a nyakában, melyek folyamatosan monitorozzák a mozgásukat és a táplálkozási mintáikat. Természetesen gépi úton fejik őket, de ezek a robotok jóval fejlettebbek azoknál, mint amiket a nagyközönség megszokott. A salátaféléket nevelő üvegház teljesen automatizált, a hőmérsékletet, a páratartalmat folyamatosan szenzorok mérik, a fényerőt pedig önjáró fémredőnyök manipulálják. Hamarosan pedig kisebb robotok járőrözhetnek a veteményesben, gyomlálva, és figyelve, felüti-e a fejét valami betegség a növények között. Ha rendellenességet fedeznek fel, értesítést küldenek a gazda okostelefonjára, egyébként pedig számítógépes látással és gépi tanulással működnek majd. Ezeket a kertészrobotokat a farmhoz közeli Carnegie Mellon University fejleszti a Rivendale számára. Ez azt jelenti, hogy házon belül készülnek, ugyanis Tull amellett, hogy a farm tulaja, tagja a Carnegie Mellon vezetőségének is.
Hogy a kisebb farmok nem vehetik át a gigafarmok gépesítési megoldásait, annak egyebek mellett az az oka, hogy egészen más a profiljuk: különlegesebb növényeket nevelnek, és ez a fajta nem-tömegtermelés specializáltabb robotosítást kíván. Persze a termények is teljesen máshol kötnek ki, mint a gigafarmoknál: a Rivendale tejét, tojását és zöldségeit kiválasztott helyi éttermek és hotelek vásárolják fel. De a Pittsburgh Pirates baseballcsapatot és a Pittsburgh Steelerst amerikaifutball-csapatot is a farm élelmezi - utóbbinak Tull társtulajdonosa is.
A Times cikke külön hangsúlyt fektet a tehenek tartására és a megfejésükre. A Rivendale tehenes részlege valóban elég impresszív, itt ugyanis egyetlen ember sem végez fizikai munkát, mindent a gépek oldanak meg, és csak egy dolgozó kell, aki felügyeli a folyamatokat. Gép eteti az állatokat, és három gép feji meg őket, napjában négyszer. A teheneket akkor fejik meg, amikor azok készen állnak erre, ez pedig eltér a szokásos menetrendszerű, időhöz kötött, napi két fejés gyakorlatától. Ez meg is térül, mert a farm igazgatója szerint az itteni tehenek 15 százalékkal több tejet adnak, mint az átlag, magasabb fehérje és zsírtartalommal.
"Akkor esznek, amikor akarnak, akkor fekszenek le aludni, amikor akarnak, és akkor tejelnek, amikor akarnak. És a boldog tehén több és jobb tejet ad"
- mondja Christine Grady.
A teheneknek egy-két hétbe telik, míg megszokják a teljesen gépi bánásmódot. Az állatokat vanília ízesítésű tápgolyócskák csalogatják a fejőállomásokhoz, de nem járhatnak rá minduntalan a csemegére: az állomások szenzorral és mérleggel vannak felszerelve, melyek követik az állatok súlyának alakulását, és nem kezdik el a fejést, míg nincs meg a megfelelő mennyiségű tej a tőgyekben. Amikor a megfelelően tejdús tehén beáll a fejőállomásra, először kis forgókefék lemossák a tőgyeit, majd a tejszívókat lézeres navigációs rendszerrel kalauzolják el a helyükre. Átlagosan hat percig tart egy ilyen fejés, mely végeztével jódos gőzöléssel fertőtlenítik a tőgyeket.
Ebből is látszik, hogy a fejőgépek mekkora utat tettek meg az elmúlt években - egy ilyen 200 ezer dollárba kerül. Ezek és az automata etetőrendszer nélkül öt ember kéne a tehenek felügyelésére és ellátására, egy helyett. A Rivendale-ben használt fejőgépeket a holland Lely cég gyártja, mely piacvezetőnek számít a szegmensben. Egyes európai országokban a tehenek 30 százalékát ezekkel fejik, de az USA-ban egyelőre csak nagyjából 2 százalékot.
Nem minden megoldás high-tech a Rivendale-ben: az egyik betakarítógépet egy sima, akkumulátoros fúró motorja hajtja, amit egy egyszerű, 500 dolláros eszközre szereltek rá. Az elmúlt 10 évben megötszöröződött a hasonló, kisüzemi földművelőeszközök eladása, nyilatkozta a Timesnak a piacvezető Johnny’s Selected Seeds menedzsere. Ez arra is utalhat, hogy nem a Rivendale az egyetlen farm, mely nem veti meg a barkácsolást.
