- Az Ön által vezetett ÉMI elsősorban az építési célú termékek minősítésével, minőségellenőrzéssel foglalkozik, ami egy kívülálló számára első hallásra szürke, egyhangú feladatnak tűnik. Hogyan lehet egy ilyen területen nagyot alkotni - akkorát, hogy az elég legyen a Legjobb Főnök díjhoz?
- Korábban az ÉMI egy hatóság típusú, kötelező eljárási helyként jelent meg az építő- és építőanyag iparban dolgozó cégek szemében. Az én küldetésem az volt, hogy ezt a szemléletet megváltoztassam, a cégek partnerként tekintsenek az ÉMI-re, amely segítségével kisebb kockázattal tudnak működni, és nagyobb lesz a versenyképességük. Ezt a célt az elmúlt öt-hat évben elértük, és üzleti alapon működő, nyereséges szolgáltatóvá nőttük ki magunkat. Fontos az is, hogy sikerült az építésügy innovációs erejévé válni - egyre többen fogadnak el minket az építési kultúra zászlóvivőjének, ami nagyon jó érzés.
- Talán nem túlzunk azzal az állítással, hogy az építőiparnak ma nagyon rossz imázsa van – sorra jönnek a hírek a szektorban uralkodó korrupcióról, kifizetetlen vállalkozókról, feketemunkások hadáról. Ön hogyan látja mindezt az ÉMI vezetői székéből?
- Ma korrupció tekintetében inkább a megbízói, semmint a kivitelezői oldalt kellene górcső alá venni - előbbinél sokkal nagyobb fegyelemre, szakszerűségre lenne szükség. Emellett az állami pénzekhez kötődő eljárásoknak is sokkal korrektebbnek kellene lenniük - nem tudtuk például elérni, hogy a közbeszerzések kiírásaiban egyértelműen előnyben részesítsék a jó minőségi tanúsítvánnyal rendelkező pályázókat.
- Szintén horrortörténeteket lehet hallani arról, miként és min spórolnak egyes lakásépítő cégek annak érdekében, hogy minimális szintre szorítsák le költségeiket. Mennyire érzi erősödő problémának a minőség hiányát az építőiparban?
- Sok cég valóban lenyomja a költségeit, hogy a szűkülő kereslet miatt alacsonyabb áron lehessen értékesíteni a lakásokat. Emiatt gyakran minőségi problémák is fellépnek, én azonban nem látok erősödő tendenciát. Sőt, csökkent az "egy-egy lakóparkra született" projektcégek száma, amelyek felszámolták magukat, és magukra hagyták a lakókat gondjaikkal. Ma én inkább azt látom problémának, hogy egyes cégek a banki háttér problémái miatt nem bírják finanszírozni a projektet.
- A kivitelezők igényességét tekintve is ennyire jónak látja a helyzetet?
- Nem szívesen általánosítok. Vannak cégek, ahol az igénytelenség tetten érhető, és vannak, ahol nem. Tény, hogy ma sokkal inkább az ár, csak az ár számít. A megrendelő sok esetben összejátszik a kivitelezővel, csökkentik a színvonalat, hogy beleférjenek az adott pénzügyi keretbe. Ilyenkor csúsznak be problémák. Szeretném, hogy a beruházóknál a jövőben sokkal fontosabb szempont legyen a minőség. Remélem azt is, hogy az a közgazdasági alaptétel, miszerint a csökkenő keresletre a kínálat egyre jobb minőséggel reagál, előbb-utóbb a magyar piacra is érvényes lesz.
- Szintén sok kritika zúdul mostanában az állami szektorra, az ott uralkodó, finoman fogalmazva is átláthatatlan, zavaros viszonyok miatt. Ön, aki korábban magáncégnél is dolgozott, mit gondol: az állami vagy a magántulajdonos vár el nagyobb transzparenciát?
- Nem az állami-nem állami tulajdon, hanem a hozzáértés és a felelősség mentén kellene meghúzni a választóvonalat. A vállalkozók szerint amúgy a körbetartozások egyik gerjesztője az állami szektor: sok esetben az állami megrendelések esetében nem történik meg időben a kifizetés, és ez terjed tovább az alvállalkozói körre. A magánmegrendelőknél viszont tisztábbak a viszonyok – aki ott be akarja csapni a másikat, annak a piacon hamar híre megy.
- Ha már a magánszféránál tartunk: Ön 1993-tól 2001-ig vezette a munkás- és diákszállókat hotelekké átalakító Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt.-t, amely a kilencvenes évek közepén Leisztinger Tamás ingatlanbefektető, az ország egyik leggazdagabb emberének tulajdonába került. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
-A céget anno még az én irányításommal vittük tőzsdére, és munkatársaimmal együtt szerettünk volna irányító többséget vásárolni benne. Leisztinger Tamás azonban megelőzött bennünket, és az övé lett a társaság részvényeinek többsége. Tény, hogy ő egy fiatal, abszolút üzleti fejjel gondolkodó befektető volt, ezzel a szemlélettel az én szocializációm sokszor került konfliktusba. Ugyanakkor mindig elismertem képességét a gyors és szakszerű döntésekben.
- Azóta átvett valamit ebből a szemléletből?
- Nem tudom. Próbáltam a saját értékrendem szerint kezelni az ügyeket. Ez arra volt elég, hogy három-négy évig együtt dolgozzunk. Abban, hogy végül eljöttem az EMI-hez, nyilvánvalóan benne volt, hogy ezzel kapcsolatban nem mindent vettem könnyen tudomásul. De ha majd nyugdíjba megyek, talán megírom ezt is, a privatizáció utáni világot, a fiatal magyar "burzsoázia" formálódásának történetét, lélektanát és konfliktusait a régi értékrenddel.
- Összességében Ön mit tekint úgymond ars poeticájának? Mi az, ami a szeme előtt lebeg, mielőtt meghozza döntéseit?
- Ragaszkodom a logikus, racionális, átlátható döntésekhez, és ezt próbálom vegyíteni humánus elemekkel. Egy dolgot nagyon nem viselek el, a sumákságot, a nyílt ellenkezést viszont igyekszem elfogadni, megérteni.
Összességében nem vagyok kőkeményen az üzleti élet és logika követője, nem lehet mindent árbevétellel és nyereséggel mérni. A munkavállalókkal is megfelelően kell bánni - nem csak humánus szempontok miatt, hanem a cég jövője érdekében is. Emellett persze szükség van fegyelemre, következetességre, megfelelő ösztönző- és követelményrendszerre - a munkatársaim zöme azt mondaná rólam: "Kemény ember a mi főnökünk".
Király Béla - Wéber Balázs
Menedzsment Fórum
