Új rovatunkban a hét közepén videós darabokat közlünk, amiben a hét aktuális történéseiről kérdezzük az utca emberét. Vasárnap esténként olvasói levelek jönnek. Bármilyen hétköznapi tapasztalatáról írhat a közvetlen környezetéből, vagy kikapcsolódása idejéről. Jóról is, rosszról is, a lényeg, hogy röviden és szélsőségektől mentesen írja meg. Vélhetően sok ezren fogják olvasni.
Szerkesztőségünk a beérkezett olvasói levelek tartalmával nem feltétlenül ért egyet, azokat jogunkban áll megszerkeszteni, miközben a stílusuktól és a tartalmuktól függően nem vagyunk kötelesek minden beérkező levelet leközölni. Várjuk írásaikat az [email protected] e-mail-címre!
„Tisztelt Szerkesztőség!
Pár napja a Kossuth téren sétáltunk a faterommal. Akkor hívom így, ha az átlagosnál is jobban kedvelem és általában ez az állapot szokott köztünk lenni. Néha úgy érzem, kimondottan szerencsés vagyok, a haverok közül többen inkább panaszkodni szoktak. Nekem erre nincs okom, hagy élni, nem akar terelgetni, elnézi a hülyeségeimet, ezért is jó vele lógni.
Éppen arról meséltem, hogy most kaptam elő két év után a görkorimat és mennyire gáz, hogy itt a téren már nem lehet se bicajozni, se deszkázni, korizmi meg aztán pláne, mert az egyenruhások rögtön megtalálnak. Ekkor belesodródtunk egy spanyol turistacsoportba. Egészen pontosan katalánba. Tudják, azok nem dugják folyton a foguk között a nyelvüket és nem pöszítenek mint az echte spanyolok.
Tudtam, hogy a fater is rögtön két évet utazott vissza időben, amikor elrepültünk kora tasszal Barcelonába. Akkor nem özönlik el a várost a hozzánk hasonló turisták, a Gothic-negyed ultraszűk utcáin elférünk egymás mellett. Rendben, a tenger még hideg volt, de akkor is belepacsáztunk felhajtott nadrágszárral. A parton ülők egy kicsit furcsán néztek, majd ők is belegyalogoltak, mert mire másra is jó ilyenkor a tenger.
Meg hogy mennyire jó volt a Güell parkban felmászni a hegy tetejére, oda, ahol rajtunk kívül csak ketten voltak, egy srác rajzolt, egy másik meg olvasott. Mi meg bambultunk ki a fejünkből és arról beszéltünk, a Sagrada familiában öt perc után az ateisták is kicsit hívővé válnak. Aztán meg arról, hogy a La Rambla egyik mellékutcájában nem azért nem vettünk vicces sütit, mert tilos, hanem mert ránk volt bízva a döntés.
Meg hogy azért jó a busz első ajtaján felszállni, mert nem tudjuk megelőzni a sofőrt, aki széles mosollyal mondja, Hola, pedig lehet, már hat órája vezet. Kicsit mosolyogtunk a picit kerek fejű katalán lányon a reggeliző helyünkön, aki a pult túloldalán nem tudott spanyolul, mi meg az innensőn nem tudtunk katalánul, mégis pontosan tudta, mit kérünk. A gràcies volt a közös szavunk, és jó is volt ez így.
Szóval alighanem végigpörgettük az összes kellemes emlékünket a katalán városról, amelyet pár héttel a pandémia előtt látogattunk meg és mosolyogva mentünk a katalán csoport között, amikor az idegenvezetőjük felmutatott a nagy csúcsos épületre és azt mondta: un símbol de la democrácia.
A faterral egymásra néztünk, te is azt hallottad, amit én? Egy darabig nem szólaltunk meg, leültünk pár méterrel József Attila háta mögött, majd azt mondtam a faternak: Lehet, mi is kicsit fals emlékeket hozhattunk haza a spanyoloktól, bármiben is térjenek el azok attól, amit ők gondolnak magukról?”
Üdvözlettel
Simon Máté”
