Benedek István politológus, az ELTE ÁJK adjunktusa, kutatási területe a demokratizálódás és populizmus. Doktori disszertációjában 2022-ben az Orbán-rezsimet mint populista választási autokráciát vizsgálta, és megjósolta, hogy egy outsider politikai szereplő gyorsíthatná fel a rendszer erózióját. Magyar Péter felbukkanása után úgy tűnt, mintha „megjósolta” volna, hogy mi fog történni.
Benedek István a Telexnek adott interjúban arról beszélt, hogy a 2018-as választásokkal az Orbán-rezsim „érett formájában, populista választási autokráciaként szilárdult meg,” ahol a válságok inkább stabilizáló hatást gyakorolnak, semmint megingatják a hatalmat.
„Az összes autokráciák csupán tíz százaléka dől meg alkotmányos keretek között” – fogalmazott és bár szkeptikus a választások általi demokratikus átmenettel kapcsolatban, szerinte most a Fidesz sérülékenyebb, hiszen a társadalomban egy „önerősítő spirál” alakult ki, amely szerint, „ha súlyosan egyenlőtlen feltételek mellett is, de legyőzhető a Fidesz a választásokon.”
A populista rezsim kialakulásának és működésének megértéséhez Benedek a demokrácia és a választási autokrácia közötti különbséget elemzi. Szerinte a választási demokráciákban nemcsak a formális követelmények – mint a szabad választások vagy az általános választójog – hanem a politikai versengés tartalmi feltételei is megvannak, így a civil társadalom és a plurális politikai nyilvánosság szabadsága. A választási autokráciákban ezek azonban sérülnek, míg a demokratikus verseny alapvető formális kritériumai fennmaradnak. „A demokrácia és az autokrácia közötti határvonal nem önmagában a szabad többpárti választásoknál van, hanem a tisztességes küzdelemnél” – állítja, és megjegyzi, hogy a választási autokráciák pontosan ebben térnek el a demokráciáktól.
Fotó: miniszterelnok.hu
A szakember a 2002-es választásokat a populizmus politikai stratégiává válásának mérföldköveként említi. Orbán híres kijelentése – „a haza nem lehet ellenzékben” – Benedek szerint „a populista logika tankönyvi példája”, amely a politikát a „nemzeti oldal” és a „nemzetietlen oldal” közötti konfliktusra egyszerűsítette. Ez a megközelítés mélyen megosztotta a magyar társadalmat, és egyre szélsőségesebb polarizációhoz vezetett. A választási vereséget követően Orbán szociológiai és jogi átszervezéssel erősítette meg a Fideszt, a polgári körök mozgalmának létrehozásával növelve a vidéki szavazótábor támogatását és lojalitását.
Úgy látja, hogy a Fidesz rendszerszinten uralja a politikai nyilvánosságot: „a politikai nyilvánosságban domináns pozícióba kerültek az egységes üzenetekkel operáló kormánypárti médiumok,” aminek következtében a magyar társadalom jelentős része kormánypárti hírbuborékban él. A médiatér radikalizálása – különösen Simicska Lajos és a kormány összeütközését követően – tovább növelte a kontrollt, és a médiapolitikában egy új, radikálisabb irány jelent meg. A Fidesz így a médiarendszer révén megerősítette a populista világképet, amely a különböző „kozmopolita” csoportokat – újságírókat, ellenzéki politikusokat, az EU-t – a „nemzeti érdek” ellenségeiként ábrázolja.
A jelenlegi helyzet stabilitása ellenére Hadházy Ákos és más ellenzéki szereplők szerint kérdéses, hogy a Fidesz leváltható-e választások útján.
Benedek úgy véli, a Fidesz megingathatatlan autokratikus pozícióra törekszik, amelynek érdekében „a választási kockázatok minimalizálását” célozza. A rezsim stabilitását növeli, hogy a játékszabályokat tetszés szerint alakítja, „a kollektív bizonytalanság és kölcsönös paranoia” fenntartásával.
Benedek István szerint a populizmus és a rezsim saját „paranoiája” megakadályozza az átlátható politikai versengést, hiszen az állandó gyanakvás és a polarizált légkör fennmaradásával a politikai táborok egymást „hazaárulással” vádolják.
A populizmus Benedek szerint addig marad a politika középpontjában, amíg a jelenlegi „kölcsönös paranoid gyűlölködésből” nem sikerül kitörni. Hosszú távon az olyan társadalmi témák erősítése, amelyek áthidalják a jelenlegi politikai törésvonalakat, segítheti a polarizáció csökkentését. Ahogy fogalmaz, „ha sikerül eljutni oda, hogy a másik tábor nem az életedre tör, csak különbözik tőled,” az új politikai kultúrát teremthet, amely végső soron a demokratikus párbeszédet segíti elő.
