Egynemű lett az élvonal, levette a pályáról az utolsó nőket is az utcai harcos miniszterelnök. Könnyet nem ejtett, erőt akart mutatni. Férfi erőt. Úgy érkeztünk el a mai naphoz, hogy csak savanyú arcú urak veszik körül, s talán a Karmelitában sincs szoknyás dolgozó. Ha van is, akkor sem tudná átadni neki a kötelező virágszálat és nem csókolhatna kezet neki, ugyanis épp elvtársa kezét szorongatja az óceánon túl.
Soha sem voltak barátai a nők. A Bibó kollégium óta azt látni, hogy - lányán kívül - csak férfiakat engedett karriert befutni. Egy kezemen meg tudom számolni, mennyi nőnek adott kisebb esélyt. (Dávid Ibolya, Németh Lászlóné, Bártfai-Mager Andrea, Varga Judit és Novák Katalin). Most ugye láttuk mi történt, se az államfőnek, se a miniszternek nem volt maradása. Jó, igazságos leszek: megmaradt Müller Cecilia és Szentkirályi Alexandra. Nem vállalok nagy kockázatot, ha azt írom, hogy nem oszt és nem szoroz, egyik sem politikus alkat, hogy finoman fogalmazzak.
Sokkal nagyobb formátumú náluk két másik hölgy: Miklósa Erika és Rost Andrea. Operában utaznak és világhírűek. Mi lenne, ha legalább őket meghallgatná? Az éneküket is, a felháborodásukat is. Az előbbi szeretetéről nincs tudomásom, de nem hallottam róla, az utóbbira viszont azért utalok, mert fajsúlyosnak vélem. Azt mondta a két tekintélyes énekesnő, hogy tűrhetetlen, ami az Andrássy úton zajlik, mármint az, ahogyan vezetik a nemzet dalszínházát. Nem véletlen, hogy egymás után hagyják el az énekesek, a karmesterek és a személyzet is erősen fogyóban, sőt sztrájkra készülnek. Most meg itt van ez a büfé-ügy. Csak egyetérteni tudok Miklósa Erikával, aki azt mondta: nem a büfének van Operaháza. Ez azért is érdekes véleményfelvállalás, mert róla tudjuk, hogy az első sorban tapsolt több fideszes rendezvényen is.
Az a helyzet, hogy ma, amikor elvileg ünnepelni kellene, cikkek ezrei szólnak arról, hogy mennyire nincsenek nők a politikában, a közéletben és a gazdasági felsővezetésben. Nem az utcai harcos az egyetlen bűnös ebben, ez már évtizedek óta így megy, ő csak nem törte meg a hagyományt, vigyázott, nehogy közel kerüljenek a legfőbb politikai vegykonyhához, maradjanak meg szépen a valódiban. Persze, papíron van női kvóta, de ezt egyetlen kormány sem vette komolyan az elmúlt hat évtizedben. Voltak kirakat-vezetők, talán lesznek is, de ezek súlytalanok voltak, legfeljebb biodíszletnek voltak jók, ha fotózkodni kellett.
A nőket politikai eszközként viszont előszeretettel használja a mostani főnök is. Amikor Karikó Katalin Nobel-díjas lett emberei rögtön "kiderítették", hogy mennyire magyar a tudós és főleg, hogy ezt a nagy elismerést a nagyszerű magyar oktatásnak is köszönheti. Arról persze mélyen hallgatott, hogy pont azért ment el az országból, mert tarthatatlanok a körülmények, pont nem segítik az önálló tudományos munkát. Erről nem régen lapunk is megkérdezte az utca emberét, többségük ugyanezt mondta. Emlékszünk még arra is, hogy Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok úszót is bevonták az egyik politikai kampányba.
A fent említett kézcsók egyébként többször is bezavart az utcai harcos karrierjében. Nem tűnt őszintének az a kézcsóközön, amit sokáig zúdított Angela Merkelre, amikor csak találkoztak. Később Ursula von der Leyennel is próbálkozott, de az láthatóan kényszeredetten fogadta ezt, arcán nem volt őszinte a mosoly. A lett és a moldovai kormányfő egyenesen undort kifejező arcvonásokkal vette tudomásul hogy így akar köszönni neki. Legutóbb Giorgia Meloninak is adott, más kérdés, hogy az olasz kormányfő sokkal szívesebben pózolt Novák Katalinnal, ez látható volt a később kirúgott köztársasági elnök közösségi oldalán is.
Kitörölhetetlenül beégett sokunknak az egyik hetilap 2012-es címlapja: egészen közelről lekapták, amint egy ősz hajú, idős néni mélyen meghajolva kezet csókol neki – és ő nem húzza vissza a kezét. Tudjuk, melyik férfiak kapnak ilyen csókot. Miközben azt is tudjuk, látjuk, hogy az utcai harcosok valójában nem tűrik a nőket, basicly.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
