Egyre inkább arrafelé tart a történet, hogy szappanopera lesz a MOHU-ügyből: szép, folytatásos hungarikum, amely – noha a környező országokban is érvényes alapsztorira épül, mégis – sajátosan magyar és sajátosan mérsékelten szórakoztató: folytatásról folytatásra laposabb és szomorúbb. Hadd ne ismételjük a korábbi epizódokat, mert azokat már mindenki unja, akár sikerült megtalálni a bűnöst, akár nem. Vannak ugyanis újabb sztorik, amelyek elhomályosítják a régebbieket. Szokás szerint olvasói levelek alapján követjük a történet alakulását.
Az egyik levél azzal kezdődik, hogy az olvasó tett egy kísérletet ráérő idejében: máshol váltsa be a visszaváltó automatától kapott blokkot, mint ahol kapta. Valahol mintha olvasta volna, hogy egy győri lakos Debrecenben kapott blokkját nem tudta Győrben levásárolni. Olvasónk tett egy kísérletet, hogy vajon ugyanabban a városban levásárolhatja-e másik boltban. Az eredmény: nem vásárolhatta. Ezek után ugyanannak a bolthálózatnak egy másik üzletében próbálkozott. A pénztárban elhajtották, mondván, hogy csak ott érvényes, ahol betolta a palackokat az automatába.
Ugyanez történt másik olvasónkkal, aki továbbgondolta a szappanoperának ezt az epizódját és arra a következtetésre jutott, hogy nem a bolti dolgozókra kell haragudni, mert ők is ugyanolyan kiszolgáltatottjai a helyzetnek, mint a vevők, ráadásul csak azt tehetik, amit a bolt vezetői előírnak nekik. Ráadásul bármilyen probléma kerül elő a visszaváltás során, nekik annyi közük van az automatákhoz, mint a vevőknek.
Mi lehet a megoldás? – teszi fel a kérdést egy újabb olvasó, aki a vevőket nem tekinti angyaloknak. Azt írja, hogy talán el kellene olvasni az automata által kiadott cédulát, melyen az áll, hogy – mint mellékelt fotónk bizonyítja – „Az utalvány összege kizárólag az utalványt kiállító üzletben váltható be”. És így tovább.
Az is olvasható, hogy „Az utalvány érvényességi ideje a kiállítás dátumától számított 6 hónap.” Ezt kommentálja olvasónk azzal a megjegyzéssel, hogy mivel az egész országra kiterjedően csak és kizárólag a MOHU jogosult a visszaváltással kapcsolatos mindenféle anyagmozgatási, gazdasági, pénzforgalmi tevékenységre, ezért több mint érthetetlen a fenti két megszorítás. Kivéve, ha a MOHU így akarja a vásárlók rokonszenvét elnyerni – zárja levelét (a korábban e hasábokon közzétett hungarikumok egyikének, az akasztófahumornak a felvillantásával).
Itt azonban nincs megállás, az élet gyors léptekkel megy tovább. Közben ugyanis az történt, hogy okos emberek előhúztak valahonnan egy régi jogszabályt, amely arról intézkedett, hogy a kukázókat (többnyire hajléktalanokat) ötezertől ötvenezer forintig lehet megbírságolni bűnös cselekedeteikért. Ugyanis feltűnt, hogy kétes egzisztenciák összegyűjtenek egy-két zsáknyi visszaváltható üveg-, fém-, és műanyagpalackot és soktucatnyi, vagy százszámra gyűjtött, ötven forintos tételekből sokszáz, vagy néhány ezer forintos utalványokat ad ki nekik az automata. Büntessék meg őket! – hangzott el hivatalos oldalról. Érdekes módon nem azok hangoztatták, akik többnyire türelmesen várakoztak mögöttük, hanem azokról a helyekről jött az ötlet, ahol talán szemet szúrt az egy-ké ezer forintos „munka nélkül szerzett jövedelem” – alkalmasint azok részéről, akik többszázezres, vagy milliós fizetésből tengetik életüket. A büntetés lehetősége egyébként annyira abszurd volt, hogy még a rendőrség is oda nyilatkozott, miszerint nem büntetni, hanem jutalmazni kellene ezeket a (többnyire) hajléktalanokat, akik eltakarítják az utcákról a fölöslegessé vált hulladékot.
A MOHU illetékeseinek persze az jutott az eszébe, hogy: „de igenis meg kell büntetni ezeket a nyerészkedőket, mert a szóban forgó értékek a mi tulajdonunk”. Érdekes módon találkozik ez a megközelítés a kapitalista tulajdon birtoklásának nemzeti érzületeként a Rákosi idők „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” jelszavával. Ez is hungarikum, de vastagon. Na most, ha komolyan vesszük a tulajdon fogalmának gazdasági, jogi és filozófiai értelmezését, akkor mindenképpen fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a kallódó tulajdon (utcán félredobva, kukában poshadva, esetleg háztartásban más célra használva) mikor-hol-mennyit ér? És ha mások használják a MOHU tulajdonát, akkor vajon nem kellene használati., vagy bérleti díjat fizetniük érte? Vagy ha a vásárló kifizette a palackonkénti ötven forintot már a vásárláskor, akkor vajon nem ment-e át az ő tulajdonába? És ha eldobta, vagy neadjisten elajándékozta annak, aki majd beváltja, az vajon nem azt a helyzetet eredményezi, hogy a kettejük közti szóbeli üzleti megállapodás tárgya lett? Amihez a MOHU-nak semmi köze?
Őszintén szólva az a baj, és már az elejétől fogva látszott, hogy nagyon okos, íróasztalnál ülő emberek hipp-hopp kitaláltak valamit, aminek a való élethez meglehetősen kevés köze van, mert nem szoktak, vagy nem szeretnek az élet valóságával találkozni. És hogy amit ők mondanak (írnak, határoznak, jogszabályba tuszkolnak), az úgy jó, úgy helyes, úgy igaz. Punktum.
Ezért aztán szinte már előre kiszámíthatóan jött a következő lépés. Az a határozat(tervezet), amely úgy szól, hogy egy visszaváltó automatánál egy nekifutásra legfeljebb száz palackot (vagy fémdobozt, üveget) lehet visszaváltani, ötezer forint értékben. Ha visszaemlékszünk a júliusi örömittas diadaljelentésekre, miszerint hány millió (ahogy mohumagyarul fogalmaztak) italcsomagolást (fuj!) váltottak be hány milliárd forintért, ez valahogy másfelé mutat. Most akkor mi lesz a következő lépés? Megadóztatják az ilyen, munka nélkül szerzett jövedelmeket?
Mégpedig a legutóbbi kormányhatározat szerint a mindenkori inflációval megemelve?
