Arra Petőfi Sándor bizonyára nem gondolt akkoriban, hogy az ősi jelszó - „Ej, ráérünk arra még!”- közel kétszáz év múltán is élő és érvényes életfelfogás lesz és hungarikummá válik. Arra meg aztán egyáltalán nem, hogy nemcsak egyes emberek, hanem cégek, hivatalok, intézmények is beállnak a sorba, gazdagítván a hungarikumoknak ezt a fajtáját. Sok más cég, hivatal, intézmény után a MOHU is hungarikum-teremtő formáció lett. Sajátossága ennek az eseménynek, hogy nem a fejlődésének valamely szakaszában esett meg vele, hanem már a tevékenységének első pillanatában. Mondhatnánk, születési rendellenességként. Az történt ugyanis, hogy a kiskereskedelemben kapható üvegbe, műanyagba, fémbe töltött innivalókat azok, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy kitaláljanak valamilyen okos, szellemes, könnyen megjegyezhető elnevezést összefoglaló névként azokra a termékekre, amelyekbe az innivalókat betöltik, nem találtak ki semmit.
Helyette viszont kitaláltak valami szerencsétlen ostobaságot, nyilván mert szorultságukban nem jutott eszükbe (eszükbe?) semmilyen értelmes elnevezés, ezért gyorsan ráhúzták az első töketlen és tökéletlen szóösszetételt, amit csak ki tudtak szellenteni magukból. Esetleg azzal a megjegyzéssel, hogy: „ez csak ideiglenes elnevezés, amíg nem találunk jobbat”. Vagy ami még rosszabb: örömünnepet ültek, hogy ők milyen okosak, ügyesek, kreatívak. Az általuk kreált szó ugyanis, a visszaváltható termék általános és összefoglaló megnevezésére: italcsomagolás.
Na most. Csomagolni – legalábbis a magyar értelmező szótár meghatározása szerint – szilárd halmazállapotú anyagokat lehet, és példának felsorol jónéhányat. Még átvitt értelemben is: a gorombaságot udvarias formába. Mint most itt, ebben az írásban. Cseppfolyós halmazállapotú anyagot nem lehet. Legalábbis a magyar gondolkodás és a magyar nyelvtani szabályok szerint. Kivéve Pató Páléknál, mert valami értelmeset kigondolni… háááát, ej, ráérünk arra még. Addig meg ez is jó lesz. Sajnos, nem. Nem jó. Nemhogy jó nem lesz, de már a születése pillanatában sem volt az.
Hogy miért? Van az a régi, népi bölcsesség, amely úgy szól, hogy aki hétévesen olyan, amilyen – az hetvenévesen is olyan. Vagyis, aki már a születésekor Pató Pál, az egész életében az lesz. Alsó- és felsőmohufalvi Pató Pál. Még csak titkolni sem akarja, mert kiteszi közszemlére, mintha hivalkodna vele: Nézzétek! Itt vagyok! Ilyen vagyok! Remélem, tetszem mindenkinek! Volt ugye, egy félévnyi felkészülési idő. Azután a második félév első napján indult a móka. Kihelyezték a visszaváltó masinákat, elindították a digitális bejelentkezési lehetőségeket, ellátták az innivalókat tartalmazó műanyag palackokat, üvegeket, fémdobozokat a megfelelő jelzéssel és minden ment, mint a karikacsapás.
Ja, hogy ez nem itthon történt így, hanem Bécsben, Prágában, Zágrábban? Ott is voltak fennakadások, de csak elvétve. Itthon pedig: ejráérünkarramég. Az első győzelmi jelentések után egyre több lett a panasz, a reklamálás, a csalódottság. A visszaváltó masinák hamar beadták a kulcsot, vagy működtek, vagy nem, különféle bolti közleményeket ragasztottak rájuk előbb némi magyarázkodással, aztán csak szűkszavúan: NEM MŰKÖDIK (magyarán: vidd a visszaváltani valódat, ahová akarod, csak ide ne!). Sokan a szemetesbe dobták a többször ötven forintjukat, voltak, akik azt írták a közösségi oldalakra, hogy hány ezer forintjukkal sáros a mohufalvi PP, miközben a győzelmi jelentések tovább szóltak a napi ennyi-meg-annyi millió visszaváltásról és forintforgalomról. A boltok alkalmazottjai tehetetlenül tárták szét a karjaikat a vásárlói reklamációkra és a mohufalvi PP felelősségét emlegették, meg azt, hogy nem kaptak kiképzést a hasonló esetek megoldására.
Fotó: Facebook
Ha viszont működőképes volt a visszaváltó masina, akkor elfogadta a palackot, üveget, fémdobozt, a választható visszafizetések közül pedig (elektronikus utalás a vevő számlájára, helyben levásárolható igazoló blokk, vagy az összeg felajánlása jótékony célra) többnyire csak az utóbbi működött, esetleg a blokk. Mindazok a bajok és problémák, amelyek az élesre járatás közben dühítették a vásárlókat, a felkészülési féléves időtartamban kellett volna, hogy jelentkezzenek és azokat akkor oldják meg, nem pedig a valós gyakorlatban. De hát: ej, ráérünk arra még!
Mostanra azonban már nemcsak a vásárlóknak lett tele a hócipőjük, hanem a boltok alkalmazottjainak és vezetőinek is. Egyre több helyen fontolgatják, hogy a boltok belső teréből kiteszik az utcára a visszaváltó masinákat, amelyek körül mind nagyobb a tumultus, az elégedetlenkedő vásárlók hangzavara és egyre messzebb kerül a „vásárlói élmény jótékony hatása”. A másról elhíresült Lövölde téri Lidl egyébként már az első pillanatban kirakta a Király utcai oldalra a masinát: elégedetlenkedjenek ott, ne bent, a boltban. A mohufalvi PP pedig még mindig ejráér kiköszörülni a csorbát. A kisboltok közben hálát adnak a jósorsnak, vagy a rendelet kitalálójának, hogy csak bizonyos négyzetméter alapterület fölött kötelező a gépi visszaváltás, náluk ezért nincs.
Ahol elspórolják a próbaüzemet, vagy az „ejráérünkarramég” gyakorlatával pótolják, hogy majd csak élesben derüljenek ki a hibák és a pótolnivaló figyelmetlenségek, felelőtlenségek, ott kontraproduktív lesz az eredetileg jó és értelmes elképzelés. Ugyanakkor ami a legrosszabb: társadalmi ellenkezést képes kiváltani nem csak az adott újítás és – máshol, más országokban! – jól bevált, jól működő gyakorlat, ott az esetleges megtérülés, vagy az elképzelt anyagi haszonnál (ha egyáltalán eljut addig az egész) sokkal nagyobb veszteséget okoz a társadalomban ez a hozzáállás.
Mert a patópálság a legkárosabb hungarikumok egyike.
