Semmi mesterkéltség vagy sztárallűr nem jellemzi Ádámot, a Fat Heat néven ismertté vált vizuális művészt, aki 1998 óta hagyja ott kézjegyét – egész pontosan sajátos képi világú alkotásait – házfalakon, elhagyatott gyárépületeken, vasúti átjárókban és vagonokon. Jó pár éve pedig a vásznon is. Éppen ez utóbbi adta az apropót arra, hogy leüljünk beszélgetni. Szeptember 19-én ugyanis beltéri műveiből nyílik egyéni kiállítása, amire tervezetten és tudatosan készült.
Fat Heat graffitisként, betűk fújásával kezdte pályafutását a No Fear-korszakban, amikor nagyjából minden második sebtiben összefirkált házfalon ez a mottó virított. A No Fear, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy nincs félelem, egy 1989-ben alapított amerikai ruházati márka, amely ikonikussá vált feliratával arra biztatta viselőit, hogy nyugodtan feszegessék a határaikat. Fat Heat feszegette is.
2000-ben kezdett aktívan festeni: akkoriban még a betűorientált illusztráció kötötte le, érdeklődése azonban hamar a figuratív hangsúlyú ábrázolásmód felé fordult. Mivel az elmúlt években grafikusként és illusztrátorként is dolgozott, valamint videókat és animációkat is készít, tisztában van az aktuális digitális trendekkel, amelyeket szívesen használ alkotásaihoz.
Van olyan graffitije még a kezdeti időkből, ami a mai napig megvan?
Egy No fear-felirat, ami az első illegális graffitim volt, nyomokban még megtalálható a szülővárosomban, Mezőkövesden. De az idő múlását csak kevés alkotás éli túl. Még a megrendelt – egy-egy város önkormányzatával együttműködésben készült – képek is könnyen eltűnnek. Volt például a fővárosban, az Arany János utca és Sas utca sarkán egy animált murál – házfalra festett házikó –, amit mára beépítettek.
Mennyire hatnak Önre az aktuális graffitis vagy egyéb képzőművészeti trendek? Vagy azt is kérdezhetném, befolyásolja-e bármilyen mértékben a saját, már kialakult stílusát az, hogy mások milyen eszközökkel mit alkotnak?
Szerintem már nem nevezhető graffitinek az, amit most csinálok. De a graffiti kiindulópontja és lelke a stílus. Kőkemény szabályok vannak, szigorúan figyeli a közösség, ki mit alkot. A tudás az előző generációk munkásságára épül. Amit én képviselek, az az előttem alkotók tevékenységének összessége. Folyamatosan próbálom fejleszteni magam, ám ez azt jelenti, hogy tudatosan vagy tudattalanul átveszek egyes elemeket innen-onnan. Hat rám a környezetem, a külvilág, a megfigyeléseimet pedig felhasználom a képalkotáshoz. De hogy az eredeti kérdésre válaszoljak: nem érzem azt, hogy direktben hatnának rám a trendek. Arra már régen rájöttem, hogy nem szabad arra törekedni, hogy megfeleljek a közönség elvárásainak.
Fotó: Bodó Galéria
A képei megtervezéséhez rendre igénybe veszi a különféle digitális technikákat. Nem von le ez az alkotás varázsából?
Szerencsésnek tartom magam. A gyerekkorom még internet és digitalizáció nélkül telt. Amikor elkezdtem festeni, egyúttal utat is kerestem, hogyan tartsam fenn magam anyagilag. Ez vitt a grafikusi pályára, amit szerettem és amiből rengeteget tanultam. Olyan skillekre és képességekre is szert tettem, amelyeket a mai napig használok. A digitális technológiánál hatékonyabb eszközt nem igazán tudok elképzelni. Olyan tempót követel a világ a művészektől is, amit másképp nem lehet tartani. A digitális eszközök lehetővé teszik, hogy másodpercek alatt megnézz egy alternatív színverziót bármiből, ami manuálisan mondjuk egy napig tartana.
Fújt már hatalmas zombi szamurájt a kaliforniai Venice Beachen, prédául szolgáló farkast a dániai Roskilde fesztiválra, interaktív – az eleredő esőben ázó – házikót az Arany János és Sas utca sarkán álló tűzfalra. Festett levelek közül leskelődő tigrist egy kávézóba, mutáns madarakat és csukott szemű női arcot is. Utóbbit az egyik leghíresebb művészeti kiállításra és vásárra, az Art Basel Miamira. Nem kezdő kiállító: első önálló bemutatkozása egy Los Angeles-i galériában volt.
Az, hogy ennyiféle variációra van lehetőség, maximalistaként – mert egy korábbi interjúban így jellemezte magát – nem nehezíti meg a dolgát?
Értem, hogy miről beszél: van egy ilyen rákfenéje a dolognak. Viszont időközben kialakultak azok a fix lépések, folyamatok, amelyeken végigmegyek, és amelyekkel a digitális tervezést biztonságot adó mederben tudom tartani. A rajzolás is megmaradt, ez nem változik. A mostani kiállításra készülő festmények anyagát is papírra rajzoltam. Éppen azért, mert a papír az iPadhez képest behatárol: ha ezt használom, el tudom kerülni, hogy annyi lehetséges változatot készítsek valamiből, amennyit csak szeretnék. Ahhoz viszont, hogy befejezzek egy képet, sokkal egyszerűbb digitálisan dolgozni.
A mostani képeket kimondottan a szeptemberben nyíló kiállításra készítette, vagy vannak régebbi festményei, amelyeket be tudott illeszteni a tematikába?
Ezek teljesen és tudatosan újak. Igyekeztem kerek egészet létrehozni.
Nem frusztrálja a határidő, hogy egy adott számú alkotást el kell készíteni? Nem megy a kreativitás rovására?
A határidők jók. De persze rettenetesen frusztrálóak is. Ez most egy nagy falat volt: 18 új, beltéri képet készítettem, amihez öt darabhoz kiterjesztett valósággal operáló animáció is készült. Tisztában voltam vele, hogy mire vállalkozom. Próbáltam nagyon strukturált lenni, megtervezni, mi mikorra legyen kész. Ha látom, hogy haladok, az megnyugtat. Több hónapig napi 8-12 órát festettem, ami egy nagyon izgalmas tapasztalattá vált.
Adódik a kérdés: köztér vagy inkább beltér?
Ha az utcán alkotsz, az alapvetően behatárol. Vannak bizonyos helyszíni adottságok, amelyeket figyelembe kell venned, amelyekre reagálnod kell. A fal formátumától kezdve egészen odáig, hogy mi veszi körül, milyen környéken van. Mindez hozzáad az alkotáshoz, néha viszont megnehezíti magát a folyamatot. Talán egy picit egyszerűen fogalmazzuk meg a gondolatainkat a kültéri festményekkel, de éppen ez az, ami befogadhatóvá teszi ezeket. A népet akarják megszólítani, hiszen köztéren vannak. Éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy túlzottan körmönfont legyen a történet. Ehhez képest egy beltéri, galériás kiállítás üres lapot ad. Ott nem kell feltétlenül reagálni semmire, és korlátlan lehetőségeket biztosít a formátum szempontjából. Jó ideje az alkotásaim többsége egyébként már fesztiválokra és megrendelésre készül, nem illegálisan.
Melyik a kedvenc kültéri felülete?
Imádom a tűzfalakat. A nagyméretűek festése csendes tevékenység: fent vagy a város felett. Teljesen más, mint amikor közvetlenül a földön dolgozol, és közben emberekkel beszélgetsz, akik kérdezgetnek, de olykor kötekednek is. Viszont a tűzfalak festése fizikailag és mentálisan is megterhelő. Ráadásul érzékeny kérdés, mivel közterületről van szó. Sokszor szembesülünk azzal, hogy az önkormányzatok vagy az ingatlantulajdonosok ódzkodnak a kicsit is kritikus témák érintésétől, és inkább biztosra akarnak menni. Ami azt jelenti, hogy a kép legyen szép színes, de ne mondjon semmit.
A tűzfal, amit 2019-ben a moszkvai Urbanmorphogenesis fesztiválra többedmagával festett, 57 méteres volt. Mennyi idő alatt készült el ez a grandiózus vállalás? (Az alkotók egy lakóház oldalsó falára emelő segítségével fújtak fel egy kezet és a “Keep on pushing”, vagyis “Nyomd tovább”-feliratot.)
Tizenegy napot terveztünk, de a munka a hanyag szervezés miatt hat napra redukálódott. Nagyon hosszú és kemény napok voltak.
Akadt ennél nagyobb kaliberű munkája?
Falmagasságot tekintve ez a legnagyobb. A berlini fesztiválra készült fényfestés viszont emlékezetes és izgalmas kísérlet volt – háton lebegő emberalakot vetítettek ki egy többemeletes épület falára –, mert úgy került a felületre, hogy nem tartózkodtam a helyszínen, csak elküldtem a szervezőknek a képet.
Fotó: fatheat.hu
A graffitis közösség a művészek aktív online jelenléte ellenére még mindig egy szubkultúra része: viszonylag szűk kör, ahol nagyjából mindenki ismer mindenkit. Mennyire nehéz betörni a nemzetközi színtérre, és mi kell ahhoz, hogy valakit meghívjanak egy külföldi fesztiválra?
Az első lépések nehezek. Amikor a kétezres évek elején elkezdtem utazni, még másképp mentek a dolgok. Volt egy német fesztivál – ami azóta franchise-zá nőtte ki magát és áprilistól októberig kéthetente a világ különböző pontjain rendezik meg –, néhányan írtunk a szervezőknek, hogy saját költségen részt vennénk a lengyelországi eseményen. A legmenőbb helyi és német graffitisekkel ismerkedtünk meg akkor, amikor Magyarországon ezt az impulzust még nem lehetett megkapni. A muralista közösség pár száz összetartó emberből áll: azt szoktam mondani, hogy Európa minden nagyvárosában van szállásom, ha akarom.
Mennyire szeret, illetve tud együtt dolgozni másokkal?
Szeretek. Mivel ez egy elég bensőséges dolog, nagyon sokat számít a másik ember habitusa, hullámhossza. Lennie kell valamiféle kémiának. Közösen elkészíteni egy falat egyfajta adok-kapok játék, amiből általában minden résztvevő tud tanulni. Arra viszont képtelen lennék, hogy állandóan kollaboráljak valakivel.
Hogyan lehet kizárólag a murális művészetből megélni?
Ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha az ember kizárólag ezzel foglalkozik. Hosszú folyamat volt, amíg lehetővé vált, hogy csak ebből éljek. Az utóbbi években, hála az univerzumnak, elsősorban Fat Heatként keresnek, és nyilván ezek a szívemhez közel álló projektek. Alkalmanként dolgozom még megrendelésre: ilyenkor az ügyfél kérésére készülnek a festmények, és nem a saját vizuális világomat mutatom meg.
Fotó: fatheat.hu
Visszakanyarodva a kezdetekhez: mit szólt a családja, amikor bejelentette, hogy “főállású” graffitisként képzeli el az életét?
Nagyon boldogok voltak, a nulladik pillanattól támogattak (nevet). A Közgázra kezdtem járni, de már előtte is tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Amikor elkezdtem a fújást, 2000 környékén, még nem volt ráció benne, hogy Magyarországon kizárólag ebből is meg lehet élni. Hálás vagyok az életnek, hogy lehetőségem volt erre. Mostanra a családom is büszke rám.
Van kedvenc saját alkotása?
Erre nem tudok válaszolni. A tevékenységemre egyfajta önfejlesztésként tekintek. Ritkán érzem úgy, hogy ez “hű, de jól sikerült”, és sokszor látom, hogy mit lehetne jobban csinálni. Csomószor jobban izgat a megvalósítás, és sokkal vonzóbb számomra az üres fal, mint az elkészült mű. Azokat a falakat szeretem igazán, amelyeket nem megrendelésre festek. Amikor elhagyatott helyekre vadászunk, ahol mindenféle kötöttség és szabály nélkül lehet alkotni.
Akad még teljesen érintetlen falfelület? Vagy kihívás szempontjából nincs jelentősége annak, hogy érintetlen-e?
Lehet még találni ilyeneket: ezek jellemzően régi gyárak. De a nem magántulajdonban lévő tehervonatok is jó felületnek számítanak. Viszont mindenhol vannak játékszabályok, amiket be kell tartani.
Azért a vagonok egy idő után tovább indulnak, vagyis van egy adott időkorlát, ami határt szab az alkotásnak ...
Az időfaktor mindenhol visszaköszön. Tisztában vagyok vele, hogyha a graffiti által nem sajátítottam volna el mindazt a tudást, ami mostanra összegyűlt, akkor nem tudnék ilyen sebességgel tűzfalakat sem festeni. Ez nem lóverseny, de energia és anyagiak szempontjából is sokat számít – a magas falak festéséhez használt emelő bérleti díja például tetemes –, hogy mennyi idő alatt csinálok meg valamit. A tempó amúgy is energiát ad a festményeknek.
Fat Heat egyéni kiállítása szeptember 19-én nyílik a Bodó Galériában.
