Mindössze 4 olyan év volt a modern Magyarország történetében, amikor a nemzeti össztermék, vagyis a GDP gyorsabban nőtt, mint 4 százalék. 1998-ban 4,1, 2000-ben 4,2, 2002-ben 4,5, míg 2004-ben 4,8 százalékkal bővült a magyar gazdaság. Így ha valóra válik Orbán Viktor Kínában megfogalmazott célja, mely szerint 2016-ban ismét elérjük a 4 százalékot, akkor a 2005-ös évvel együtt holtversenyben az ötödik legjobb évet fogjuk abszolválni a rendszerváltás óta.
Bár ezeket a kijelentéseket érdemes kellő fenntartással kezelni - elég ha csak a 2013-as évvel kapcsolatban korábban megfogalmazott növekedési ábrándok eróziójára gondolunk (Szatmáry Kristóf 2011 elején még 4-6 százalékot jósolt), - a 4 százalék körüli növekedés mégsem tűnik teljesen elrugaszkodottnak, legalábbis, ha visszatekintünk az 1996 óta eltelt időszakra. 1998 és 2006 között ugyanis ekörül mozgott az éves reálnövekedésünk.
Ha kicsit mélyebbre ásunk az adatokban, akkor a KSH statisztikája alapján a növekedés összetételt is górcső alá vehetjük. A GDP termelési oldalán a növekedési szempontból "aranyidőszaknak" tűnő ’98 és ’06 közötti időszakban tulajdonképpen a nagyon hektikus mezőgazdaságon kívül minden tényező minden évben hozzájárult a kedvező számokhoz. Az talán természetes, hogy a GDP 50 százalékát kitevő szolgáltatások nélkül érdemi növekedést nem lehetett és nem is lehet elérni. Hiába fog az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának fókuszába állított ipar nőni, mivel annak aránya a GDP-ben mindössze 22 százalék, így önmagában biztosan kevés lesz. Ha az éves négy százalékos növekedést el akarjuk érni, és a többi összetevő nem tud emelkedni, akkor az iparnak 18 (!) százalékkal kéne nőnie. Persze ott van még a mezőgazdaság is, ami szintén "liebling" területe a kormánynak, de annak az aránya még kisebb, mindössze 4 százalék volt 2012-ben.
Ami a GDP termelői oldalán a szolgáltatások, az a felhasználóin a háztartások tényleges fogyasztása. A lakossághoz ténylegesen köthető fogyasztás (ami a kormányzattól, illetve nonprofit szervezetektől érkező természetbeni juttatásokat is tartalmazza, például nyugdíjas bérlet) a GDP 65 százalékát tette ki 2012-ben. A kormányzati kiadások szűk 10, a beruházások és készletváltozások 17,4, míg a nettó export 7,3 százalékot.
Nem volt ez máshogy 2008 előtt sem, így nem csoda, hogy a 8 éves "aranyperiódus" alatt a háztartások fogyasztása folyamatosan pluszos volt. Persze az is látszik a diagramon, hogy amikor a fogyasztás a legnagyobb mértékben futott fel, akkor a nettó exportunk mínuszba csúszott. Vagyis több árut vettünk külföldről, mint amennyit értékesítettünk oda. A külső egyensúlytalanságunkat tovább rontotta, hogy a lakosság fogyasztásának (pl. gépjárművásárlás, plazmatévé) és beruházásainak (lakásvásárlás) egyre nagyobb hányada lett devizahitelből finanszírozva. Ráadásul az államháztartás 2006-ig tartó fiskális ámokfutását szintén jelentős mértékben külföldi megtakarítók finanszírozták.
A külső forrásokból finanszírozott növekedés jól látható a fenti ábrán is. 2003-től az ország külső adóssága meglódult, és a 2002-ben a GDP-re vetített még 44,7 százalékos ráta 2009-re 113,3 százalékra nőtt. Ez pedig azt jelenti, hogy a növekedés szempontjából aranyidőszaknak titulált 8 éves periódus második felét a külföldi megtakarítók finanszírozták, amibe aztán 2008 végére bele is rokkantunk, és egy bődületes IMF-EU mentőcsomagra volt szükség. Remélhetőleg a miniszterelnök által vízionált 2016-os felfutás fenntarthatóbb lesz.
mfor.hu
