Bár Oroszországot hagyományosan Európához kötődő – ha nem is egyértelműen európai – országként képzeljük el, a 2000-es évek folyamán gazdasági értelemben egyre inkább leszakadóban van az ókontinens szatellit pályájáról. Így 2016-ban, hosszú évek lassú felzárkózását követően, első alkalommal haladta meg az APEC az EU importját az orosz külkereskedelemben. Tavaly szingapúri és ázsiai befektetők határozták meg a valaha 80%-ban uniós tőkebehozatalt. Némi lemaradással ugyan, de az energiapiacok is követik ezt a Kelet felé fordulást: míg az ezredfordulón szinte egyáltalán nem volt keleti olajexport, 2016-ban a teljes nyersolaj és termékkivitel 23 százaléka irányult a távol-keleti piacokra. Gázexport vonatkozásában még 11:1-hez az arány Európa javára, de itt is idén (Jamal LNG), illetve az elkövetkező években (Szibéria Ereje) indulnak olyan fejlesztések, amelyek alaposan átrajzolják a teljes képet.
Milyen lesz az új egyensúly és mitől függ Európa helye a diverzifikált orosz exportban? Fontos érzékeltetni, hogy az ázsiai piacokra való belépés kényszer minden exportőr számára, amely meg akarja őrizni globális jellegét. Európa már alig kínál keresletnövekedést, ezzel szemben egyedül Kína adta hosszú évekig a globális olajkereslet-növekmény felét. 2001 óta tíz, a nemzetközi kereskedelembe újonnan belépő földgázmolekulából több, mint hét került Ázsiába és kevesebb, mint kettő Európába. A csendes-óceáni piacok magasabb árakat, biztos importnövekedést kínálnak és ezáltal jobb megtérüléssel/kevesebb befektetői kockázattal kecsegtetnek. A többi termelő, a közel-keleti olajexportőrök, a katari gáztermelés már réges-rég Ázsia felé fordult, az orosz exportdiverzifikáció hozzájuk képest megkésett és le van maradva.
Ennek nyilvánvaló oka, hogy az exportdiverzifikáció melletti három hagyományos érv – a profitszempontok, a szállítási opcionalitás és a keresletbiztonság erősítése, illetve a stratégiai-politikai megfontolások – egyike sem érvényesült maradéktalanul az orosz esetben. Ellentétben a tengeri szállítással, ahol elég a távolságnövekedéssel arányosan növelni a flotta kapacitását, az orosz esetben a szárazföldi infrastruktúra 3-4000 kilométeren való kiépítése hatalmas költség. Henderson számításai szerint a 2010-es évek közepén a nyugat-szibériai mezőket Nyugat-Kínával közvetlenül összekötő vezeték fajlagosan háromszor annyiba került volna, mint az amerikai LNG Európából Ázsiába való átirányítása (ez értelemszerűen tartalmazza a tőkeköltséget, így pl. a szükséges többlet hajótonnákat is). Nem véletlenül, a távol-keleti ESPO olajvezeték tarifáit az üzemeltető Transznyeft az európai irányú tarifák terhére szubvencionálja. E hatalmas orosz távol-keleti beruházási igényhez képest az európai infrastruktúra - leszámítva az ukrajnai gáztranzit-diverzifikáció ügyét - nagyjából készen van, versenyképes alternatívát kínálva Kínával.
Ugyanezen okokból kifolyólag az orosz exportdiverzifikáció esetén az opcionalitás nem igazán opció. A magas szállítási költség miatt hosszabb távon mindegyik csendes-óceáni exportprojekt kelet-szibériai termeléssel számol, ami nem, vagy csak nagyon magas költséggel köthető össze a Nyugat-Szibériában már meglévő, Európába irányuló rendszerekkel. Bizonyos kapacitáshatárig ez mind az olajpiacon (vasút, ESPO-Nyugat-Szibéria vezeték), mind a gáz esetében (Jamal LNG) biztosított, de az Eurázsián belüli átirányíthatóság így is korlátozott marad. Az orosz cégek nem tudnak fenntartani ilyen hosszú vezetékrendszereket kihasználatlanul, ilyen költségek mellett az opcionalitás közgazdaságilag értelmetlen. Ez azt is jelenti, hogy ezen rendszerek keresletbiztonsági szempontból erősen Kínára hagyatkoznak, azok szállítási destinációi nem oszlanak meg a belső orosz piac (a Távol-Keleten nincs érdemi orosz energiafogyasztás), illetve a nagyszámú helyi nemzeti importőr között.
Kétségtelenül a stratégiai érvek tűnnek a leginkább vegytiszta esetnek: Moszkva és Peking közt felhőtlen a diplomáciai kapcsolat és a 2014-es nyugati szankciók óta a Kreml kifejezetten törekszik Kínával pótolni az Európában elvesztett kapcsolatokat. Ugyanakkor ez az orosz elszántság viszonylag új keletű és igazából csak a 2010-es évek eleje óta vált strukturált, az egész orosz külpolitikát átfogó jelenséggé. Másfelől a politika aktív jelenléte egyszer áldás, máskor átok. A keleti exporttal összefüggő fejlesztésekre mind a Novatek, mind a Rosznyeft jelentős adókedvezményeket kaptak. Ugyanakkor pl. a Gazpromnak feltehetően Putyin instrukciói miatt kellett megállapodnia 2014 májusában a kínai gázexport-szerződésről. Egy évtizeden keresztül tárgyaltak róla és szemlátomást most fő a feje a menedzsmentnek, miből, hogyan és legfőképpen mennyiért tudnak majd eleget tenni annak.
E meglehetősen ellentmondásos kép alapján joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mi magyarázza az orosz energiacégek töretlen elszántságát a keleti nyitás kapcsán. A már említett kényszeren túlmenően van egy tényezőcsoport, amiben Kína feltétlenül jobb, mint Európa: ez magának a kapcsolatnak a jellege és atmoszférája. Kínával nagyjából úgy lehet tárgyalni, mint az 1970-80-as évek német vagy osztrák nagy nemzeti energiacégeivel. Állami vállalatok egymás között, politikai garanciák mellett, komplex „rendszer-képző ügyleteket” (Högselius) kötnek. A Rosznyeft és a Transznyeft 25 milliárd USD-ét kaptak „hitelért olajat” konstrukcióban az infrastruktúra kiépítésére, a Jamal LNG durván harmada kínai tulajdonban van. Hosszútávú szerződéseket kötnek, átvételi és fizetési garanciákkal. Nincs fanyalgás az orosz befolyás miatt és legkevésbé sem kell számolni holmi brüsszeli technokratákkal vagy „független szabályozókkal”, akik ki tudja milyen alapon belekotyognak a szerződésekbe. Valaha így ment ez Európában is, egészen a 2000-es évek végéig.
Európa ehhez képest nem igazán törekszik fenntartani az oroszokkal meglévő mintegy 40 éves kapcsolatot. Nem pusztán azért, mert túlzottnak tartja az oroszok jelenlétét az energiapiacain. Általában úgy véli, hogy nincs szüksége stratégiai kapcsolatokra a termelőkkel, legyenek azok közel-keletiek, algériaiak, oroszok de talán akár norvégok is. Ázsia képezze majd csak a globális piacok felé a keresleti oldalt, az Egyesült Államok palaforradalma a kínálatit, az uniós cégek pedig behozzák azt, ami az „asztalon marad”. Az ókontinensnek amúgy sem lesz már növekvő igénye olajra és gázra, a megújulók és a hatékonyságjavulás megoldja ezeket a problémákat. Ha pedig mégis, akkor az Atlanti-térség olaj- és főleg LNG-kínálata bőségesen leszorítja az árakat és az olcsón behozható lesz bárhonnan. Ez a stratégia 2009 óta bevált és kevés jel utal arra, hogy a közeljövőben radikálisan megváltozna a trend.
Ennek megfelelően Európa egy sor egyoldalú lépést tesz és negligálja korábbi partnereit. Az egységes piac megteremtése és a liberalizáció lassan eltünteti azokat a tőkeerős cégeket, amelyekkel az oroszok a múltban együttműködhettek. A klímapolitikában a közgazdasági elemek, a karbonár szinte teljes leértékelődése és helyette az adminisztratív, technokratikus megoldások, szubvenciók előretörése kifejezetten kedvezőtlen az exportőrök számára. Az energiabiztonság erőltetése, az amúgy szennyező, de biztonságosnak tartott szén térnyerése a veszélyesnek vélt földgáz helyett pedig egyformán sújtja a Gazpromot és az amerikai Chenniere-t. Ilyen feltételek mellett nemcsak a norvégok vagy a katariak váltak óvatossá az európai piaccal kapcsolatban. Maguk az európai energiacégek is menekülnek a liberalizáltabb energetikai szegmensekből. Ahogy azt az Engie vezérigazgatója is kifejtette: „Az Engie szabályozott, nem piaci alapú energetikai szerződéseket próbál kötni, hogy megóvja magát az árfluktuációtól. Így lehet növelni a részvényesi értéket... a kérdés nem az, hogy miképp tudjuk növelni a céget nemzetközileg, hanem hogy miképpen tudunk elmozdulni egy modelltől, ami többé már nem működik.”
Mindezek értelmében tehát az orosz exportnak az európai és távol-keleti piacok közötti új egyensúlya nem annyira az oroszokon múlik. A gázpiacon már most látszik, hogy az ókontinensen éles árverseny kezd kiakalakulni az amerikai LNG-vel, amit a Gazprom ugyan megnyerhet, de hosszabb távon is a feje felett marad majd egy kemény „árplafon”. Az olajexport jövője inkább múlik a robbanómotoros járművek európai szabályozásán és a technológiai folyamatokon, mintsem Moszkva szándékain. Valójában az európai piaci és szabályozási modell az, ami közép- és hosszú távon inkább befolyásolhatja az oroszok exportját, semmint a csendes-óceáni piacra jutásuk.
Deák András
tudományos főmunkatárs
MTA KRTK Világgazdasági Intézet
tudományos főmunkatárs
MTA KRTK Világgazdasági Intézet
