A válságkezelés tapasztalatai és a munkanélküliség problémája rányomja bélyegét a választásokra. Jórészt ennek tudható be, hogy az EP-ben számszerűen megnőtt az Uniót alapjaiban bíráló, sőt esetenként tagadó képviselők száma. Mindez azt is mutatja, hogy a tagországokban olyan pártok jelentek meg, amelyekre a korábbi időszakokban egyáltalán nem volt példa. Ezért merül fel az a kérdés, vajon az elkövetkezendő öt évben sikerül-e az integrációt "karbantartani"?!
Az EU integrációs magja az eurózóna. (Függetlenül attól, hogy ez az eurózóna mennyire egységes, és mennyire sikeres éppen.) A monetáris integráció egész építménye rázkódott meg ebben a válságban. Pénzügyi forrásokat kellett teremteni az eurózóna déli tagállamainak "megmentésére". Ezzel párhuzamosan pedig számos új jogszabály is született. Az Unió kritikusainak és magának az Unió ellenzőinek a száma a válságkezelés kritikájaként nőtt meg. Az, hogy a válság előtti, szinte évtizedekig tartó nagyon likvid nemzetközi pénzpiac lehetővé tette (egyébként a konvergencia-kritériumok szellemével ellentétesen) a laza fiskális politikát, vált a válság alatt a legnehezebben megoldható problémává. Hiszen a válságkezelés kezdetétől fogva szinte a végéig illikvid nemzetközi pénzpiaci körülmények között zajlott. Így a laza fiskális politika eredményeként megemelkedett államadósságok finanszírozását más forrásból kellett biztosítani a piac helyett.
A válságban követett gazdaságpolitikát kritizálók csak arról feledkeznek meg, hogy a nemzetállam vezetőinek évtizedes távlatban követett laza fiskális politikájának létrehozatalában az Uniónak semmiféle szerepe nem volt. Sőt, ha a ratifikált közösségi jogot egyes tagországok politikai elitjei betartották volna, akkor országuk a válság alatt nem került volna államcsőd közeli helyzetbe. A válságnak volt még egy igen drágán megoldható "áldozata" is. Maguk a likvid pénzpiac adta lehetőségekkel több szempontból visszaélő bankok kerültek súlyos helyzetbe.
Mindezek eredményeként 2014 közepén megállapítható, hogy az eurózónából egyetlen tagállam sem került ki, és az euró is megmaradt. Mégis a közös pénzzel kapcsolatos megítélések romlottak. Maga az euró és az eurózóna számos azon kívül lévő tagország számára kevésbé kívánatos lett, mint a válság előtt. Fiskális szakértők 2014-ben is hangsúlyozzák, hogy a szigorú fiskális politikát az eurózóna tagországaiban most és a továbbiakban is fenn kell tartani. A magas munkanélküliség és a több éve tartó költségvetési megszorítások tapasztalatai elsősorban az érintett tagországokban az egész gazdaságpolitika átalakítását kívánók számának jelentős növekedését eredményezte.
Tehát az eurózóna északi és déli tagországai közti különbségek élesen megjelentek a válság alatt, és politikai változásokat eredményező módon megjelennek a válság lecsengésekor. Mindez egy olyan évben, amikor választások zajlanak uniós szinten. Jól látszik, hogy az északi eurózóna tagországok az új intézményi struktúrában szeretnék viszont látni az államháztartási szigor tovább élésének biztosítékát. Ezzel szemben a déli tagállamok a munkanélküliség csökkenését, a gazdasági növekedés tartóssá válásának biztosítását helyezik előtérbe. A többéves költségvetési megszorítások kínjait elszenvedő országokban többen úgy vélik, hogy sem a munkanélküliség csökkentését, sem a gazdasági növekedést a megszorítások fenntartása mellett nem lehet megvalósítani Ezért az intézményi struktúrában az eurózóna északi és déli tagországai eltérő személyekben gondolkodnak, és ennek nyomán akár "elvtelen alkuba" is belesodródhatnak.
Az EU-Bizottság a közös joganyag érvényre juttatásában kulcsszerepet játszó intézmény. A Bizottság elnöke mintegy megtestesíti ezt a védelmet. Jelen esetben a válság alatt létrejött hatos jogszabálycsomag, kettes jogszabálycsomag, és - ugyan közvetetten, hiszen kormányközi formában elfogadott - a fiskális paktum folyamatos érvényre juttatásáról van szó. Ahhoz, hogy ez a vonal érvényre jusson, és idővel az eurózónában a valódi fiskális mélyülés egyes elemeit megvalósíthatóvá tegye, olyan bizottsági elnökre van szükség, aki elkötelezett híve a szigorú fiskális politikának.
Az, hogy ez az első olyan választási ciklus az EU történetében, amikor az Európai Parlament frakciói jelöltek bizottsági elnököt, akár a demokrácia kiteljesedésének is tekinthető. Ezt a megközelítést erősítette az, hogy nagy sajtónyilvánosság mellett, az interneten is nyomon követhető módon az EP által javasolt jelöltek vitatkoztak is egymással, és ennek során hangsúlyozták, hogy a Bizottság elnökeként mik lennének a prioritásaik. Az Európai Tanács tagjai azonban a Bizottság elnökének meghatározásában másként vélekedtek. A Lisszaboni Szerződés vonatkozó passzusának értelmezése szerintük továbbra is az Európai Tanács bizottsági elnök jelölését indokolja.
Éppen a válságkezeléssel, illetve azzal, hogy az elkövetkezendő években a fiskális mélyülés irányába fejődjön-e az eurózóna és az EU kérdésében erős ellentétek vannak a tagországok első számú vezetői között. Most még nem lehet biztonsággal tippelni a Bizottság elnökének személyére. Mindenesetre egy dolog leszögezhető: a fiskális mélyülés irányába tett lépések valódi megtételéhez nagy fegyelemre és nagy bátorságra lenne szükség. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján valamennyi tagországi politikai elitre egyáltalán nem volt jellemző sem a nagy fegyelem, sem a gazdasági mélyülés iránti bátor elkötelezettség.
Végül a kialakuló személyi struktúrával üzen a tagországi politikai elit a világnak arról, hogy az EU a mélyülés, a regionalizálódás, és az erodeálódás lehetőségei közül merre tart a következő öt évben. A politikus érdekei mindig rövidtávúak, és gyakran vélt érdekek sem hiányoznak ezek közül. Ha az európai integráció iránti nemzeti politikai elkötelezettség valódi, akkor csak szigorú fiskális politika veszélyeztetése nélküli gazdaságpolitika mellett lehet letenni a voksot. Ebben a meggyőződésben kell biztosnak lennie az új Bizottság elnökének, az EP uniópárti képviselőinek, és az európai közvéleménynek is.
Rácz Margit
