Az elmúlt évtizedben számos tényező találkozása vezetett a mostani, különös helyzethez. Az euróövezetben a pénzügyi szférán kívüli vállalatoknak szóló hitelezés növekedési üteme, évi 15,0 százalékkal, 2008. márciusban érte el rekordját. Ugyanakkor 2008 márciusában a háztartásoknak nyújtott hitelek összege 5,4 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Csakhogy a hazai össztermék (GDP) keresleti oldali forrásai között a bővített újratermelést szolgáló beruházások - amit a hitel is finanszíroz - átlagosan 15-20 százalékkal szerepelnek a fejlett országokban, a lakossági fogyasztás aránya ellenben 60 százalék körül van. Ez utóbbi tehát a jóval nagyobb piac, ahol az egyenként kevesebb összességében több. A baj csak az, hogy a lakossági hitelezés nem finanszíroz profittermelést az adósnál: őnála a hitel fedezete a jövedelme és a vagyona.
Ez a korlát azonban felpuhult. Az évtized elején rekord alacsony kamatok lehetőséget adtak, hogy a befektetők a lassú megtérülésű vállalati szféra mellett mind nagyobb arányban célozzák meg a lakossági hitelpiacot. Ez nem tűnt eleve szédelgésnek, amíg a kamatok alacsonyak voltak, fedezetként pedig ott voltak a lakásárak, amelyek a bőséges hitelkínálattal kölcsönhatásban emelkedtek.
A befektetők tehát hitelezni akartak, és a másik oldalon hirtelen növekvő kereslettel találkozhattak. Ugyanis amit az emberek mind kevésbé kaptak meg bér és fizetés formájában, azt pótolták kényszerűen hitelből, életszínvonaluk fenntartása érdekében. Az euróövezetben a lakosság eladósodásának üteme messze meghaladta a bérek és fizetések évi 2-3 százalékos emelkedésének ütemét, ami nemegyszer még az éves inflációt sem érte el. A tengerentúl - a pénzügyi-gazdasági világválság forrásvidékén - ez így alakult: az Egyesült Államokban a lakosság összes jövedelme 2008-ban, 8,129 billió dollár, vásárlóértékben, azaz reálisan mindössze 4,1 százalékkal volt több, mint 2000-ben, miután a megelőző évtizedekben rendre 31-36 százalékkal nőtt tíz-tíz év alatt. Ezenközben a lakosság ingó és ingatlan eszközökben fekvő teljes vagyona 65,599 billió dollár volt 2008 végén, 31 százalékkal több, mint 2000 végén. Előzőleg, 1990 és 2000 között 106,3 százalékkal gyarapodott a lakosság összvagyona.
A bérpolitikát a tőketulajdonok különféle versenyszempontokkal indokolták, a központi hatóságok pedig az inflációellenes küzdelemre hivatkozva legitimálták. Az elmúlt évtized közepe táján már nem volt olyan értekezlete az Európai Központi Banknak, amelyen a bank elnöke ne ostorozta volna a "túlzott" béremelést mint az árstabilitás legfőbb ellenségét.
Közben az amerikai lakosság összes adóssága 1990 és 2000 között 99 százalékkal, majd 2008-ig további 92 százalékkal nőtt, 14,195 billió dollárra. Ennek a fedezete azonban súlyosan romlott: 1990-ben az amerikai lakosság évi összjövedelme a teljes év végi adósságállománya másfélszeresét tette ki, 2000-ben még a 105,9 százaléka, de 2008-ban már csak 57,3 százaléka volt. A lakosság összvagyona 1990-ben a teljes tartozás 6,6-szorosa, 2000-ben 6,8-szorosa, de 2008 végén már csak 4,6-szorosa volt.
Némi túlzással - hiszen a csatornák és a szereplők nem vagy csak részben azonosak - azt lehetne mondani: a tőke fokozatosan gyorsabb és nagyobb megtérülést látott a jóval nagyobb nem termelő szféra finanszírozásában, mint a gazdasági növekedés termelő forrásainak finanszírozásában, a nem termelő szférán belül pedig természetesen jobb megtérülést a lakosság hitelellátásában, mint a lakosság bérrel és fizetéssel való finanszírozásában.
A kamatok emelkedése, majd a származékos termékek piramisának összeomlása leleplezte a helyzet tarthatatlanságát. A befektetők egy csapásra "prudensek" lettek: elapadt a vállalati és a lakossági hitelezés. A tőkepiac helyébe kénytelenek voltak a kormányok és a központi bankok lépni, ám ez újabb bajt okozott: az államháztartási hiányok és a közadósságok rekord ütemben, egészségtelenül emelkedtek.
Miközben bizonytalan a gazdasági növekedés, a lakossági fogyasztás növekedésére nem lehet számítani, most éppen ez: a deficitfinanszírozás lett a megtérülés új, legjobb forrása a tőke számára. A kormányok részben pénzrontásból, részben hitelből fedezték az eddigi gazdaságmentő programokat, amelyek miatt felduzzadtak az államháztartási deficitek és a közadósságok. A hitelezők védik érdekeiket. Közülük a bankok maguk is sok közpénzt harcoltak ki saját helyzetük megtámogatására. És ahol a befektetők veszélyben látják a kihelyezett tőke megtérülését - a szuverén adósság törlesztését -, ott piaci módszerekkel, piaci támadással kényszerítenek ki még több államilag szavatolt pénzt - nemzetközi pénzügyi támogatást - a labilis országok számára, ami talán garantálja a megtérülést. Nem Görögország fertőz hát, hanem a tőkepiaci szereplők találtak módot a megtérülés kikényszerítésére, szavatolására.
Ez annál inkább így lesz ezentúl is, minél kevésbé képes a fejlett világ visszatérni a fogyasztás alapjában bérből és fizetésből való finanszírozásához, a jövedelmek és a hitelek megfelelő arányához. A deficitcsökkentés szüksége - a nyugdíj- és fizetéscsökkentések, az adóemelések az érintett országokban- arra vall, hogy továbbra sem a lakossági jövedelmek emelkedése a világirányzat, sőt fordítva: éppen a további csökkenés a legnagyobb fertőzésveszély.
MTI/Menedzsment Fórum
