Hosszas cikk jelent meg a Voxon, melyben a szerző, David Roberts amellett érvel, hogy a társadalmi egyenlőség felé vezető úton még csak el sem tudunk indulni addig, amíg nem tudatosítjuk magunkban, hogy az élet minden területén a szerencse az, ami meghatározó.
Mielőtt kifejtené ezt az elsőre túlzottan is banálisnak ható megállapítást, hoz pár példát, amivel rögtön képbe kerülhetünk, mire is gondol:
- a 21 éves Kylie Jenner felkerült a Forbes "a világ 60 leggazdagabb self-made nője"-listájára - mindezt úgy, hogy élből gazdagnak, híresnek és fehérnek született
- egy Refinery29 néven alkotó fiatal bloggernő írt egy cikket arról, hogy finanszíroz egy eléggé kiköltekezős hetet New Yorkban, 25 dolláros gyakornoki órabéréből - csak azt felejtette el megemlíteni, hogy közben a szülei fizetik az albérletét, a rezsijét és a telefonját is
- és az eredeti cikkben nem szerepel, de nagyon is ideillik itthonról Orbán Ráhel története, akiről pár éve kiderült, hogy olyan svájci elit főiskolán tanult, ahol 20 millió forintnál is több volt az egyévnyi tandíj, majd amikor ennek kapcsán az ellenzék megtámadta apját, Orbán Viktort, hogy a lánya taníttatása nem jönne ki abból, amit hivatalosan egy év alatt miniszterelnökként megkeres, Ráhel azt írta ki a Facebookon, hogy férjével, Tiborcz Istvánnal önálló családjuk van, saját lábukon állnak, saját erejükből boldogulnak és a saját életüket élik
Mindhárom sztori azt mutatja meg, ahogy egy-egy társadalmilag domináns csoport képviselője letagadja, hogy milliónyi ki nem érdemelt - itt ezt úgy kell érteni: eleve adott, készen kapott - előnye bármiféle szerepet játszott volna a kétségkívül nagy sikereiben.
Amikor az ilyen embereknek felhozzák, hogy mekkora szerepe volt karrierjük során a szerencsének, rendre megsértődnek, és visszautasítják az állítást. Ez nem csoda: ha arra emlékeztetnek minket, milyen szerencsések vagyunk, az gyengítheti az énképünket - főleg akkor, ha nekünk több szerencse jutott, mint másoknak. Elpárolog tőle ugyanis a sorsunk feletti kontroll érzete, és az arcunkba tol olyan kényelmetlen kérdéseket, mint a nálunk kevésbé szerencsések iránti felelősségvállalás.
Roberts nem kevesebbet állít, mint hogy amikor végre tudatosul bennünk, hogy mekkora szerepet játszik a szerencse az életünkben, az felér egy vallásos megvilágosodással: a szerencse szerepének elismerése teremti meg a morális alapot egy emberibb arcú gazdasági, lakhatási, sőt, fogvatartási rendszernek. És azzal építhetünk ki egy együttérzőbb társadalmat, ha emlékeztetjük magunkat a szerencsénkre, valamint a hálára és a kötelezettségekre, melyek vele kell, hogy járjanak, bármennyire kényelmetlen is elsőre rájuk gondolni.
Mennyire köszönhetjük valóban csak saját magunknak, hogy meddig jutottunk el az életben?
Ez az egyik kényelmetlen kérdés, amit Roberts szerint elsőként fel kell tennünk magunknak. Aztán azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az őszinte válasz mennyi kötelezettséget vagy hibáztatást érdemel. A felelet sokat elárul az egyén morális nézőpontjáról: minél inkább a saját vívmányának tekinti az ember a sikerét, annál inkább fogadja el zokszó nélkül az elesettekre vonatkozó mindenkori társadalmi és gazdasági következményeket, vagyis annál inkább hiszi azt szentül, mint amit néhány éve Lázár János mondott, hogy akinek semmije sincs, az annyit is ér.
Viszont minél kevésbé hisszük azt, hogy minden pozitív, amit elértünk, a mi érdemünk, annál jobban gondoljuk úgy, hogy a társadalmi igazságtalanságokat olyan erők alakítják ki, melyekre nincs hatásunk, és hogy köztük van a sima véletlen is. És annál együttérzőbbek leszünk az elesettekkel szemben, valamint annál többet várunk el a szerencsés kevesektől: úgy érezzük, nekik kötelességük, hogy visszaadjanak valamit a szerencsével és könnyen megszerzett javaikból a rászorulóknak. A szerencse igazságtalan eloszlásának kiegyensúlyozása ekkor már morális kérdéssé válik.
Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa? Nem éppen
A szerencse szerepének valódi megértéséhez el kell hagyni a berögzült sémát, hogy hozott anyagból dolgozunk ugyan, de hogy abból mit hozunk ki, az nagyrészt már rajtunk múlik. Az alap, hogy nincs beleszólásunk abba, milyen géneket öröklünk, milyen a bőrünk színe, hogyan nézünk ki és milyen betegségekre leszünk fogékonyabbak. De Roberts amellett érvel, hogy az életünk alakításának java részébe sincs beleszólásunk.
Már életünk első óráitól fogva nagyon mély hatásssal vannak az idegrendszerünkre olyan alapvető dolgok, mint hogy hányszor ölelnek meg minket, mennyire figyelnek ránk, és így tovább - ezekre babaként semmi ráhatásunk nincs, és mégis meghatározza, mennyire leszünk később érzékenyek a fenyegetésekre, nyitottak az új élményekre, és mennyire fejlődik ki bennünk az empátia.
A nyugati világban 18 évesen - bár az újabb érvelések szerint ma már inkább a későhúszas éveinkben - kezdjük el a felnőtt életünket. Ekkorra az örökségünk már hatalmas: etnicitás, kinézet, környezeti hatások, tapasztalatok, szociális háló, oktatás, pénz - ez ekkorra már mind vastagon meghatározza az énképünket és a lehetőségeinket, holott közülük egyiket sem mi választottuk ki, mindegyik csak megtörtént velünk.
Mennyire tudunk kitörtni az örökölt kereteink közül?
Daniel Kahneman Nobel-díjas közgazdász Gyors és lassú gondolkodás című könyve szerint két gondolkodási rendszer működik bennünk: az első a belénkrögzült, ösztönösebb reakciókért felelős, a második a lassabb, mélyebben átgondolt koncepciókért. Mindenkiben ez a kettő küzd folyamatosan. Például tudjuk, hogy többet kéne edzenünk, és kevesebb szemétkaját ennünk (mondja a kettes rendszer), de gyenge pillanatainkban inkább mégis otthon maradunk lustálkodni, és csak befaljuk azt a fánkot, amit a lakóársunk otthagyott a konyhaasztalon (mert nem tudjuk figyelmen kívül hagyni az egyes rendszer súgását).
Amikor azon dolgozunk, hogy jobb emberek legyünk, vagyis a sorsunkon javítsunk, akkor erővel vesszük rá magunkat, hogy a kettes gondolkodási rendszernek megfelelően cselekedjünk, és ezt addig csináljuk, amíg az erőltetett kettesezés szokássá nem válik. Ez a fajta önidomítás azonban nem elég a szerencse-csapdából való kitörésre, mert a kapacitásunk és az iránta támaszott igényünk is egyenlőtlenül van elosztva. A kettes rendszer szerint élni nehéz, sok energiát elvisz, és nincs mindenkinek egyformán kapacitása rá. De az is az örökségünkön múlik, mennyire bírjuk, és az is, mennyire vagyunk rá hajlandók.
Az igény eloszlása azért egyenlőtlen, mert vannak, akikben nem munkál erős belső késztetés a kettes rendszerrel kiizzadt változásra, egyszerűen azért, mert nem kell megváltozniuk: akármilyen bajba kerülnek, megúsznak mindent. Vegyük Donald Trumpot, aki eddig simán megúszott minden botrányt, mert mindig megvolt a pénze és a kapcsolatai ahhoz, hogy sose kerülön igazán bajba. Mindig kap második esélyt - mindenféle előképzettség és szükséges készségek nélkül még elnök is lett belőle. Igaz, most úgy tűnik, valóban utolérheti a végzete, de azzal együtt kijelenthető: gazdag fehér férfiként az abszolút privilegizált kaszt része, akiben szinte fel se merülhet az igény arra, hogy bármiben is megváltozzon.
Ellenpéldaként a cikk az amerikai feketéket hozza. Az ő helyzetük Trumpénak az ellentéte: nekik extra erőfeszítéseket kell tenniük az önszabályozáskor, mert tőlük nagyon sokan ok nélkül, puszta előítéletességből tartanak, a fehér amerikaiak egy része gyanúsnak látja őket. A bőrszínük miatt bukják be az albérletet, előfordul, hogy amiatt vesznek fel valaki mást a meghirdetett állásba - ok nélkül rájuk hívják a rendőröket, akik aztán sokszor előbb lőnek rájuk, és csak aztán kérdeznek.
Ez is mutatja, hogy mennyire egyenlőtlenül oszlik el mind a kapacitás, mind az igény az önszabályozásra. És azt is, hogy ennek ellenére sokkal többet követelünk azoktól, akiknek sokkal kisebb hozzáférése van a javakhoz, melyek megkönnyítik vagy sok esetben egyáltalán lehetővé teszik ezt az önszabályozást. Mind a kapacitás, mind az elvárás az önszabályozásra és önfejlesztésre az örökségünk része - vagyis ezek is a szerencsén múlnak.
A szerencsések félnek attól, ha be kell ismerniük: szerencsések
A saját sikerét mindenki a saját erőfeszítése gyümölcsének szereti betudni, és ennek megfelelően szeretne érte gratulációt és megbecsülést kapni cserébe. Ha felhozzuk, hogy a sikere mégiscsak leginkább a szerencséjének köszönhető, azt arculcsapásként éli meg. Ezzel ellenben a kudarcokért már senki sem szereti vállalni a felelősséget. Ráaádsul, amikor másokat ítélünk meg, akkor az ő sikereiket viszont nagyon is hajlamosak vagyunk a külső tényezőknek, és ezzel együtt az egyéni karakter kudacának betudni, míg mikor magunkat vizsgáljuk, pontosan ennek az ellenkezője az igaz. Vagyis a másiknak az ölébe hullott minden, de amúgy egy akaratgyenge alak, míg mi vért izzadtunk, míg megcsináltuk a szerencsénket, és nekünk aztán soha, senki nem segített.
Örök igazság, hogy minél nagyobbat nyertünk az élet-lottón, annál vehemensebben tagadjuk a szerencse szerepét a sikereinkben.
Ennyire kíméletlenül levetkőztet minket a szerencse, ha felhozzák nekünk: megkérdőjelez minden előjogot, és rávilágít minden mechanizmusra, mely segítségével az uralkodó réteg átörökíti a pozícióját.
Ismerjük fel a szerencsénket, és segítsünk azokon, akiknek nem jutott belőle!
Mindezek után Roberts leírja, hogy a szerencse - tehát minden öröklött tényező, melyet nem választunk, és melyért sem elismerés, sem ledorongolás nem jár - beismerése nem jelenti azt, hogy az emberek nem többek az örökségüknél, és azt sem jelenti, hogy a valós érdemek nem játszanak szerepet abban, hogy ki hol végzi az életben. Azt sem jelenti, hogy a bűnökért nem járhatna büntetés, vagy a sikerekért nem járhatna elismerés. Csak annyit jelent, hogy senki sem érdemel éhezést, hajléktalanságot, rossz egészséget vagy elnyomást, de ugyanígy óriási örökölt vagyonokat sem. Ezek java része mind a szerencsén múlik.
A cikk végül visszakanyarodik az elején felvázolt koncepcióhoz, miszerint a szerencse és a hozzá tapadó hála, valamint kötelességtudat tudatosításával meg kellene próbálnunk emberibb arcúvá és együttérzőbbé formálni a társadalmat. Roberts szerint fontos lenne megkérni mindenkit, de főleg a szerencsésebb örökséggel rendelkezőket, hogy dobjanak be valamit a közösbe mindabból, amit az életlottón nyertek, hogy juthasson azoknak, akiknek szerényebb nyereménnyel kell sáfárkodniuk.
Végül Roberts leírja, hogy sose fogjuk tudni teljesen kiiktatni a szerencsét az életből, és sose fogjuk elérni a teljes egyenlőséget, de elérhető közelségben vannak az eszközök, melyekkel tompíthatunk az élet igazságtalanságain, hogy tényleg senkit se hagyjunk az út szélén, és hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége az emberhez méltó életre.
