Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése után nem sokkal drasztikusan átalakította a nyugdíjrendszert. Amellett, hogy három pillérből egyet (a magánnyugdíjpénztári lábat) gyakorlatilag teljesen kiiktatott a rendszerből, a nyugdíjemelések metodikáján is változtatott. A korábbi svájci indexálás helyett csak az inflációtól tette függővé az éves emelések mértékét - a korábbi módszer fele-fele részben vette figyelembe a bérnövekedési ütemet és az inflációt.
Ennek a módszernek az elmúlt bő egy évtizedben szépen lassan megmutatkoztak a hátrányai. Az elmúlt néhány évben különösen, amikor a koronavírus-járvány okozta gazdasági leállás, a tavaly februárban kitört orosz-ukrán háború, illetve az Orbán-kormány gazdaságpolitikája, a tavalyi választás előtti osztogatások a kormány által vártnál már jóval nagyobb inflációt eredményeztek. Így alakult ki az a helyzet, hogy gyakorlatilag a nyugdíjasok hónapokon keresztül hitelezik az államkasszát a tényleges infláció alapján járó, de év elején elmaradt emelés összegével. Igaz, 2021-ben és 2022-ben a kormány előrehozott, évközi nyugdíjkorrekcióról döntött, ám ez már a választási osztogatás jegyében történt. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy idén, amikor bőven 25 százalék feletti infláció jellemezte az első hónapokat, szemben a nyugdíjak 15 százalékos emelésével. A politikai akarat azonban hiányzott a kormány részéről, hogy ismét évközben korrigálja a nyugdíjakat.
A másik gondot az okozza a történetben, hogy az elmúlt évek lendületes béremeléseit nem veszik figyelembe a nyugdíjak emelésénél, aminek következtében egyre szélesebbre nyílik az olló a fizetések és az időskori ellátások között. Ennek következménye az is, hogy egyre több nyugdíjas csúszik be jövedelme alapján a szegénységi küszöb alá - ezt az értéket a mediánbér alapján határozzák meg. A bérnövekedési dinamika pedig a küszöbértéket is felfelé húzza, amit a nyugdíjak emelkedése képtelen lekövetni.
A harmadik - cikkünk tárgyát képező - probléma pedig az, hogy egyre szélesebbre nyílik az olló a nyugdíjastársadalom két szélsőértéke között, pontosabban a legmagasabb és a legalacsonyabb átlagos nyugdíjat regisztráló megyék között.
Ez a differencia ma már 63 ezer forintot tesz ki. Ennyivel kevesebb az átlagos nyugdíj a legalacsonyabb értéket regisztráló Bács-Kiskun megye és a fővárosi átlag között.
A bácsi nyugdíjasok átlagos ellátása idén 185 412 forint a Központi Statisztikai Hivatal napokban frissített adatbázisa szerint, míg átlagosan a legtöbbet a budapesti nyugdíjasok kapják, 248 415 forintot.
A két összeg közötti különbség egyébként tavaly még "csak" 50 ezer forint volt, 2018-ban pedig még a 37 ezer forintot sem érte el, ahogy az az ábrán is látható, hasonló differenciaváltozásra nem volt még példa egyszer sem.
A háttérben rejlő magyarázat főszereplője ezúttal is a fizetés, hiszen nyugdíjba vonuláskor nagymértékben szerepet játszanak a megelőző évek keresetei. Mivel az elmúlt években bőven 10, de akár 15 százalékot is meghaladó mértékben emelkedtek átlagosan a bérek, a hagyományosan magasabb átlagbérekkel rendelkező megyékben az átlagos nyugdíj is nagyobb összeget fog jelenteni. Ráadásul ezekben a földrajzi egységekben a vállalkozások is jobb anyagi helyzetben vannak, ami lehetővé teszi a nagyobb béremeléseket. Ellentétben a kevésbé jól prosperáló, gyengébb gazdasági mutatókkal rendelkező megyékkel.
Annak ellenére egyébként, hogy az országos átlagos nyugdíj idén 208 ezer forint fölé nőtt az emelések eredményeként, nagyjából az ország felére nem vonatkozik ez az átlag.
Kilenc megyében ugyanis nem éri el ez az összeg még a 200 ezer forintot sem.
Ezt az évek óta tartó folyamatot, mely során egyre csak nő a különbség a legalacsonyabb és legmagasabb ellátású megyék között, nagyon nehéz megfordítani. Ennek feltétele ugyanis az lehetne, ha a legalacsonyabb ellátást regisztráló megyékben fel tudnának zárkózni a fizetések, melyek a magasabb nyugdíjak alapját is jelenthetnék. Ennek feltétele pedig magas hozzáadott értékű munkahelyek megléte, valamint a jövedelmezőség javítása lenne, ami szintén számos más olyan tényezőtől függ, melyek már cikkünk témáján túlmutatnának. A kilátások tehát egyáltalán nem kecsegtetnek sok jóval, folyamatos a leszakadása a nyugdíjas társadalom egy részének a földrajzi elhelyezkedés függvényében. Nyilvánvalóan a helyzeten sokkal egyszerűbben is lehetne segíteni, ha a kormány áttérne egy másik nyugdíjszámítási metódusra, vagy visszahozná az országos átlagos bérnövekedés mértékét is tényezőként, esetleg differenciáltan hajtaná végre a nyugdíjemelést, mely során az alacsonyabb ellátásokat nagyobb mértékben emelné év elején, mint a magas nyugdíjakat.
(Székely Sarolta szerzői oldala itt érhető el.)
