A független, tehát nem a kormányzattal összefonódó, annak döntéseitől függő gazdasági szereplők számára alapesetben az a megnyugtató, ha a jegybanki alapkamatról és a monetáris lépésekről döntő testületben nem egyszerre jár le a tagok mandátuma. Így ugyanis nagyobb a garancia arra, hogy egy-egy döntés valóban a piaci folyamatok mérlegelése alapján születik meg és nem az alapján, mi a kedvező a regnáló kormánynak. Utóbbi esetben ugyanis elég lenne egy elnök, minek hozzá még kvázi biodíszletként másokat rendelni.
A világért sem szeretnénk untatni olvasóinkat, de röviden érdemes felidézni az eddigi magyar gyakorlatot. Értelemszerűen a rendszerváltásig a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke egyszemélyben dönthetett a jegybanki alapkamatról. Persze mondani sem kell, hogy csakis a kormány szája-íze szerint. A szocializmusban ez is nem történhetett másként, már csak azért sem, mert a jegybank első embere egészen 1990. június 30-áig maga is a kabinet tagja volt, államtitkári sarzsival.
A legutóbbi ilyen vezetőt (nevesítsük: a sajnos már nem élő Bartha Ferencet) váltó Surányi György már elnökként látta el a funkciót, de csak kevesebb mint másfél évig, 1991 decemberéig. Akkor lépett hatályba az MNB-ről szóló új, immár demokratikus keretek között megszavazott törvény. Ami nemcsak arra adott lehetőséget az Antall-kormánynak, hogy a neki nem szimpatikus Surányi Györgyöt jogszerűen lecserélje, lapcsoportunk, a Klasszis Média állandó szerzőjére, az ipari és kereskedelmi miniszteri posztról érkező Bod Péter Ákosra. Hanem arra is, hogy változtasson a döntési jogkörökön. Felállítva egy Jegybanktanácsot, amely átvette az MNB elnökétől például az alapkamat változtatásának (vagy éppen szinten tartásának) jogát.
Fotó: Depositphotos
A Jegybanktanács valamennyi tagjának kinevezését a mindenkori miniszterelnök kezdeményezhette. Később az alelnökökre vonatkozó jelölési jog a mindenkori MNB-elnökre szállt, a kormány csupán a „külső” tagok kinevezésébe szólhatott bele.
Ez a rendszer változott meg jó tíz év múltán. 2001-ben, azaz az első Orbán-kormány idején egy új jegybanktörvényt fogadott el a parlament. Amely kapcsán déja vu-érzésünk lehetett, hiszen az ismét Surányi elnökségének a végét jelentette, igaz, másodszorra legalább ki tudta tölteni a hatéves mandátumát. Az új módi szerint már az elnök, vagyis az akkor meg a pénzügyminiszteri posztját feladó Járai Zsigmond jelölhette az immár Monetáris Tanáccsá átkeresztelt döntéshozó testület minden tagját.
Akkor állt be az a rend, hogy a Monetáris Tanács szótöbbséggel hozza meg határozatait, szavazategyenlőség esetén az elnök (ha ő akadályoztatva van, akkor az elnökhelyettes) szava dönt.
A Monetáris Tanácsnak a Jegybanktanáccsal szembeni fő eltérését akkor abban jelölték meg , hogy „előbbi tagjai már szinte semmilyen módon sem voltak függő viszonyban sem a napi politikával, sem az MNB elnökével szemben. Szakmai tudásuknak és a törvényben deklarált jegybanki mandátumnak megfelelően kellett cselekedniük. A testületi döntések érdemi viták és többségi szavazások után születtek.”
Ám ez már akkor sem volt teljesen így. Hiszen az nem változott, hogy a kormányfő továbbra is megvétózhatta az MNB-elnök által tanácstagnak jelölt személyeket.
Később aztán az egymás követő kormányok „gondoskodtak” arról, hogy a kívülállókban megkérdőjeleződjön a jegybank függetlensége, úgy alakították a szabályokat, hogy befolyásuk legyen a Monetáris Tanács döntéseire.
Miután az elnököt a modernkori jegybanktörvény alapján szinte lehetetlen elmozdítani a helyéről – gyakorlatilag csak a halála vethet véget idő előtt a hatéves mandátumának –, a kormányzati nyomásgyakorlás leghatékonyabb eszköze a tanács létszámának módosítgatása volt.
Elsőként az abban az évben miniszterelnökké választott Gyurcsány Ferenc élt e lehetőséggel. Aki alig néhány hónapos regnálás után, már 2004 végén elérte a szocialista-szabaddemokrata többségű parlamentnél, hogy négy külső taggal bővülhessen a Monetáris Tanács, arra hivatkozva, hogy „a Monetáris Tanácsban szélesebb merítésű nézeteknek kellene képviseletet kapnia”. De még ez sem volt elég, egy füst alatt a tagok kinevezési szabályait is módosították. Ez és a létszámbővítés célja egyértelműen az volt, hogy az akkor hatéves mandátuma kellős közepén járó, még Orbánnak köszönhetően elnökké vált Járai Zsigmond és az általa javasolt szakemberek hatókörét csökkentsék.
Fotó: MNB
A módosítás vezette be azt a szabályt is, amely szerint a Tanács tagjai, beleértve elnökét, és az MNB alelnökei a megbízatásuk megszűnését követően három évig nem jelölhetők újra. Ez a szabály megakadályozta, hogy Járai és alelnökei a mandátumuk 2007-es lejárta után újrajelölhetőek legyenek (de azt is, hogy Járai utódját a Tanács tagjai közül válasszák ki).
Az akkor megaméretű, 13 fős Monetáris Tanács létszáma csak a Járai helyére 2007 márciusában érkező új elnök, Simor András idején csökkent 11 tagúra. De mivel ebből kilenc külsős volt, jött az újabb, szakmai szempontból már érthetőbb változtatás, ami lehetővé tette az alelnökök részvételét is a döntéshozó testületben.
Bár Simor elmozdítására is történtek kísérletek, ezek nem nyúltak túl a verbalitáson – emlékezhetünk, akkor fogant meg a fideszes agytrösztben az offshore lovag kifejezés. Így a kormány és a jegybank között közel három évig tartó macska-egér viszony csak 2013 márciusában szűnt meg. Akkor emelte a második Orbán-kormány a jegybankelnöki székbe Matolcsy Györgyöt, aki Járaihoz hasonlóan a pénzügyminiszteri széket hagyta hátra e posztért.
Merthogy a jobb- és baloldali, liberális színezetű kormányok között e tekintetben van egy alapvető különbség. Míg előbbiek kivétel nélkül kormánytagot tettek meg MNB-elnöknek, addig az úgynevezett óellenzék mindig külső szakembert, általában bankárt. Ami a jobboldali módi esetén enyhén szólva nem erősítette a kormánytól való függetlenség érzetét.
Ám ha ez a módi már bevált, akkor harmadszorra miért tért volna el ettől Orbán? A kötelező formaságok után – jelesül parlamenti bizottsági meghallgatás – Varga Mihály március 4-én kezdheti meg hatéves mandátumát. (Az már csak további hasonlóság: ahogy Matolcsy 2013-as jegybankelnökké avanzsálása után, úgy most is megszűnt a Pénzügyminisztérium.)
Bár a küszöbön álló elnökváltást egy kézlegyintéssel elintézhetnénk, mondván, az immár közel tizenöt éve regnáló Orbán-kormány csak kádercserét hajt végre, azért a mostani helyzet nem ennyire egyszerű. A kormányfő piksziséből kikerült Matolcsy ugyanis 2022 végétől többször is kritizálta a kabinet gazdaságpolitikáját, amely mögött az általa a jegybank-alelnöki székből 2020 májusában – az ő nyilvános megfogalmazása szerint – „kiebrudalt” Nagy Mártonnal szembeni ellenszenve (is) állhat.
Azt nem állítanánk, hogy emiatt ágált a Monetáris Tanács az előbb gazdaságfejlesztési, 2024 elejétől nemzetgazdasági, az idei évtől pedig már csúcsminiszter azon nyomásának, hogy az MNB a végrehajtottnál nagyobb mértékű kamatcsökkentésekkel járuljon hozzá a kormányzati növekedési célok megvalósulásához. Hiszen a tanácstagok nem tettek mást, minthogy meghozták a szakmailag helyes döntéseket, szem előtt tartva a törvényben rögzített fő céljukat, az árstabilitás fenntartását és megőrzését.
Annak ellenére, hogy a tanácsba Nagy Márton – illetve formálisan az időközben erre jogot kapott parlamenti gazdasági bizottság – 2023 tavaszán két tagot delegált. Ám a Garantiqa Hitelgarancia Zrt. éléről érkezett Búza Éva és az addig a Mathias Corvinus Collegiumnál tevékenykedett Kovács Zoltán a tanácsülések jegyzőkönyvei szerint egy kivételével – amelyre később kitérünk – ugyanúgy szavazott, mint – ugyancsak egy kivételével – a többiek. Persze ha nem így tettek volna, akkor sem mehettek volna sokra eltérő véleményükkel, a kilencfős testületben így is jó eséllyel kisebbségben maradtak volna.
Most azonban a személyük felértékelődhet. Rövid időn belül ugyanis három helyen is változik a Monetáris Tanács. Matolcsy után egy nappal Pleschinger Gyula, április 21-én pedig Patai Mihály – aki egyúttal az MNB alelnöke – hatéves mandátuma is lejár.
Elvileg tehát az azt követő, április 23-án esedékes monetáris tanácsi ülésen kerülhetnek 4:5 arányú kisebbségbe a 2023 tavasza előtt érkezett tagok.
Csakhogy több tényező is arra mutat, hogy ez már előbb is megtörténhet.
Egyrészt a régebbi tanácstagok egyike már kétszer is máshogy szavazott, mint a többiek. Ez nem más, mint Patai. Akinek tanácsba kerülése annak idején összefüggésbe hozható volt azzal, hogy Matolcsy egykori iskolatársa volt, s barátjaként egy ideig még Patai luxuslakásában is élt. Ám jó viszonyuk 2023 végén lapértesülések szerint megromlott – ezzel lehetett összefüggésbe hozni a leváltását az MNB-tulajdonú Budapesti Értéktőzsde éléről, amire lehetett Patai részéről az a reakció, hogy 2024 januárjában a Nagy által delegált Kovács mellett ő volt a másik, aki az akkori 75 bázispontosnál nagyobb, 100 bázispontos kamatvágásra szavazott.
Másrészt az MNB alelnöke az a Virág Barnabás, aki hosszú éveken át volt a jegybankban a monetáris politika viteléért akkor felelős Nagy hűséges munkatársa. Nem tudni, hogy ez a jó viszony máig megmaradt-e – mondjuk ennek ellenkezőjéről nincsenek híresztelések –, ám nem kizárt, hogy az új összetételű Monetáris Tanácsban Virág is a korábbinál jobban fogja támogatni majd Nagy elképzeléseit.
Ez akkor jöhetne jól a most már csúcsminiszternek, ha Varga nem lenne hajlandó egy az egyben lekövetni az ő kívánságait. Vagyis, ha megpróbálna független vagy legalábbis az elődjeinél függetlenebb jegybankelnök lenni. Mondjuk Nagy személye okán már csak azért is, mert az ő 2022 májusában való miniszterré válásával a kormányzati szerepe, súlya is csökkent, nem véletlenül jöhetett kapóra az MNB-elnöki poszt a köztudottan konfliktuskerülő Vargának.
Ám pont ez utóbbi, valamint az Orbánhoz (és a párthoz) való hűsége – ne feledjük, közel két évtizeden át a Fidesz alelnöke is volt – inkább az tűnik valószínűnek, hogy az új MNB-elnök sem igen áll ellent a kormány akaratának.
Vagyis a teljes jegybanki függetlenségre ezúttal sem szabad mérget venni.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
