A magyar miniszterelnök az utóbbi időben többször adott hangot annak a véleményének, hogy – az egyébként valójában soha nem szankcionált gázpiacon – nem jó ötlet megszorongatni az oroszokat, mert ez olyan helyzetet eredményez, amikor egy energetikai törpe (EU) szorongatna egy energetikai óriást. Abba most ne menjünk bele, hogy a kormány nemcsak a szankciók kapcsán ferdít, de annak eredményéről is. Hiszen, annak ellenére, hogy szerintük ez Európában totális csődöt eredményez, erre nincs bizonyíték. Sőt, az idei télen aligha lesznek ellátási problémák a kontinens nyugati felén. Eközben az orosz gázfegyver visszafele sült el, az árak bezuhantak, ahogy az általuk eladott mennyiség is, hiszen az eddig Európába szállított gázt csak hosszú évek alatt és óriási beruházások révén tudja Moszkva átcsatornázni. Így viszont az utóbbi hónapokban az orosz állam bevételei is jelentősen visszaestek. A cikkünk témája ugyanakkor ezúttal nem a gáz, hanem a kenyér esetleges magyarországi árkorlátozása, így térjünk át annak elemzésére.
Bár a gáz esetén Orbán Viktor korrekt gazdasági magyarázatot adott az árszabályozás kockázatára, ugyanezt más termékek esetén viszont valamiért nem látja. Pénteken ugyanis a Kossuth rádióban azt mondta:
a központilag szabályozott termékek köre bővülhet a jövőben, azonban ezen a téren még nincs egyetértés a kormányon belül sem, nagy a vita.
A kormány csökkenő népszerűségét vélhetőleg javítaná, ha az elszaladó inflációt legalább adminisztratív módszerekkel meg tudnák fogni. A kenyér árának drágulásában pedig Európa-bajnokok vagyunk! Adná magát, hogy a Magyarországon még mindig az egyik legfontosabb alapélelmiszer árát „fogják” meg, hiszen az a KSH kimutatása szerint is 76 százalékkal nőtt. A gyakorlatban ennél vélhetőleg sokkal nagyobb mértékben, amit alátámaszt többek között laptársunk, a Privátbankár Árkosár felmérése, amely során egy év alatt duplázódó árat mértek a kollégáink.
De mi történne, ha a kenyér árát is szabályoznák? Vélhetőleg a boltok nem akarnák lenyelni az ebből keletkező veszteséget, és egyrészt a mostani korlátozásoknál is szigorúbb szabályokat vezetnének be, ahogy azt például a Mol megtette azzal, hogy bármely kútján naponta csak egyszer lehet hatósági áron tankolni, az üzletláncok is bevezethetik, hogy hetente egy-két kiló kedvezményes árú kenyeret lehet majd venni. Közben pedig a bukót szétterítik ismét más termékekre, így tovább vágtat majd az élelmiszerinfláció.
Emellett valószínűleg a beszállítókra is komoly nyomást helyeznének, elutasítva azok esetleges áremelését, ami vagy azzal jár, hogy liszt helyett még több adalékanyag kerül majd a pékárukba, vagy nem maradnak életben. Akárhogy nézzük, egyik sem biztató megoldás, és előrevetíti, hogy hiány lesz. A minőségi, lisztből és kovászból készülő termékekből szinte biztosan. Az emberek ehetnek majd kétes minőségű, „ki tudja miből készülő” termékeket, ami lehet, hogy tovább növeli az autoimmun betegek (például gluténérzékenyek) számát, de legalább olcsó lesz.
Miután a magyar államnak nincs sok-sok péküzeme, így ezúttal – Orbán Viktor megfogalmazása szerint – a piacon a törpe, amely szabályozni akar egy területet. Megtehetik persze, hogy nem a kiskereskedelemre, hanem kvázi direkt a társadalomra hárítják az olcsóbb kenyér költségét, és a pékeknek a stratégiai tartalékokból olcsó búzát vagy lisztet adnak, kedvezményes áron kapnak ezek a vállalkozások energiát, netán kiírnak számukra valami munkaerőpiaci támogatást, amely révén a bérköltségeiket csökkenthetik. A fenti három tétel támogatása révén pedig ők olcsóbban tudják a kenyeret készíteni, így az a fogyasztóknak is kevesebbe kerülhet majd. Ám mivel az államnak az energia és az alapanyag ugyanúgy költség, egy támogatás kifizetéséről nem is beszélve, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ennek az árát máshonnan kell majd elvenni. Ezeknek a köröknek a vége szinte minden esetben valamiféle adóemelés. Nem nehéz tehát belátni, hogy a látszólag olcsó kenyér árát valahol a végén megfizetnénk. Sőt, félő, hogy ha általános árstopot vezetnének be, akkor összességében a társadalom többet vesztene a vámon, mint amit megnyer a réven.
Az persze támogatandó lenne, hogy a valóban rászorulókat szociális alapon segítsék, hiszen félő, hogy a következő hónapokban sokszázezer honfitársunknak kell majd választani az élelmiszervásárlás és a rezsiköltségek kifizetése között, ami komoly társadalmi tragédiával fenyeget.
