Számos mérőszámot lehetne elővenni ahhoz, mennyire élnek „jól” az emberek egy adott országban más országokhoz képest. A makrogazdasági adatok általában nem mutatják meg a teljes képet, a közvéleménykutatások pedig egyrészt szubjektívek, másrészt az emberek az információhiány miatt és ösztönösen is saját környezetükkel, nem a két határral odébb élőkével hasonlítják össze saját körülményeiket.
Ha egyetlen mutatót kellene kiválasztani, akkor az a tényleges egyéni fogyasztás (actual individual consumption – AIC) lenne, hiszen ez az emberek (háztartások) által megvásárolt árukat és szolgáltatásokat méri, kiegyensúlyozva az adott ország árszínvonalával. Az AIC tehát lehetővé teszi számunkra, hogy összehasonlítsuk az uniós és térségbeli országok életszínvonalát, különösen úgy, hogy az Eurostat szerencsére minden évben közzéteszi ezt a mutatót, méghozzá az EU átlagához mért százalékban.
Ez már csak azért is izgalmas adat, mert egyrészt visszatérő ígérete a magyar politikának a Nyugat vagy akár Ausztria „utolérése”, másrészt az Orbán-kormány minden ideológiai máz, szabadságharcos retorika és a választási szabályokkal való trükközés ellenére is elsősorban arra az ígéretre és érzetre alapozza hosszan tartó „uralkodását”, hogy a „magyar családok” egyre jobban élnek, és egyre jobban is fognak élni.
Abba most ne menjünk bele, hogy ez mennyire igaz vagy sem, illetve hogy a társadalom mekkora részére vonatkozik valójában, koncentráljunk arra, hogy mennyire élhetnénk még ennél is jobban.
Közeledve, mégis nagyon távol
Az elmúlt napokban a magyar sajtón körbement, hogy az Eurostat legfrissebb, 2022-re vonatkozó adatai szerint Magyarország 71 százalékos értékkel az Unió második legszegényebb tagállamának címét „nyerte el”, és ugyan a többi régiós országhoz hasonlóan hazánk is közeledett az elmúlt néhány évben az uniós átlaghoz, csupán egy százalékot javítottunk 2020-hoz képest e mutatóban.
Valójában azonban ennél is sokkal megrázóbbak a magyar AIC-re vonatkozó adatok, ha egy kicsit messzebbre visszamegyünk az időben. Vegyük kezdőpontnak 2004-et, a magyar uniós csatlakozás – és ezzel a felzárkózásra kapott történelmi esély – időpontját. A következő pont legyen 2010, a második, és azóta leválthatatlanul, túlnyomórészt kétharmados teljhatalommal kormányzó Orbán-kormány hatalomra kerülése, majd menjünk választási ciklusonként végig az adatokon 2022-ig. (Nagyon fiatal olvasóinknak: a 2004 és 2010 közötti időszakot egy bizonyos Gyurcsány Ferenc nyakába lehet varrni, utána viszont nyugodtan tekinthetjük Magyarország eredményeit Orbán Viktor személyes bizonyítványának, hiszen még saját táborában sem vonják kétségbe, hogy a kormányzásban az ő személyes akarata érvényesül.)
Ha önmagában nézzük Magyarország teljesítményét, akkor a 2004-es 64 százalékról a 2022-es 71 százalékra növekedésre talán mondhatjuk, hogy „nem jó, de nem is tragikus”. Nemhogy Ausztriát, de az EU-átlagot sem sikerült utolérni, de növekedés volt, el lehet úgy adni, hogy szép lassan, de közeledünk a Nyugathoz, nehéz lerázni a szocializmus örökségét.
Jó pozícióból erős visszaesés
Igen ám, de nézzük csak meg a többi, hasonló, a Vasfüggöny mögül indult ország teljesítményét! Magyarország 2004-ben a történelmileg talán kicsit szerencsésebb örökségű Szlovénia és Csehország mögött a harmadik helyen állt az egykori szocialista országok között 64 százalékkal, kényelmes előnyben mondjuk Szlovákia (58), a balti államok, és különösen Románia és Bulgária (40-40) előtt.
Az MSZP-SZDSZ-kormányzás hat éve sem volt éppen diadalmenet: 2010-re Magyarország egy százalékot rontva immár Litvánia, Lengyelország és Szlovákia mögé csúszott vissza. Összehasonlításképpen Románia – igaz ugye, jóval alacsonyabbról indulva 16 százalékot tudott közeledni az EU-átlaghoz, Szlovákia pedig 22 (!) százalékot, Lengyelország 13-at.
Orbán Viktor második (e sorozatban az első) négyéves ciklusának végére, 2014-re előztek a balti államok: Litvánia kiugró 16 százalékot tudott faragni lemaradásán, Lettország és Észtország 10-10 százalékot, de ezzel is lekörözték az 1 (egy) százalékot javító Magyarországot. Hazánk ezzel már csak Bulgáriát, Romániát és az Unióhoz frissen (2013-ban) csatlakozott Horvátországot tudta megelőzni a listán.
Újabb négy évvel később még szomorúbb lett a kép: Horvátország 3 százalékot javítva előzte a megint csupán egy százalékkal feljebb kapaszkodó Magyarországot, de a show-t ebben a négy évben Románia vitte el 17 százaléknyi javulással, ezzel rögtön 9 százalékkal hazánk elé kerülve.
Ez a trend folytatódott 2022-re is, hiszen Románia újabb 12 százalékos javulással immár az EU-átlag 86 százalékára ért fel, a 2004-es éllovas Csehországot is megelőzve. Igaz, ebben a négy évben Magyarország is tudott 6 százalékot faragni hátrányából, de ez helyezésben nem mutatkozott meg, hiszen a Horvátország 10 százalékot tudott javítani, sőt a sort záró Bulgária még közeledni is tudott, hiszen ott 12 százalékkal sikerült közelebb jutni az EU-s átlaghoz.
A sor végén kullogva
Magyarország tehát úgy ért közelebb a nyugati életszínvonalhoz, hogy közben sorra húztak el mellette a posztszocialista országok. Kimondható, hogy hazánk az uniós csatlakozás kínálta történelmi esélyt elképesztően rosszul tudta kihasználni. Ez még egyértelműbb, ha megnézzük a 2004 óta történt változásokat egyben. Magyarország az összes posztszocialista állam közül a második legrosszabbul teljesített, és összesen csupán 7 százalékot tudott közelíteni az EU-s átlaghoz (ennél gyengébben csak az 5 százalékot javító Szlovénia futott, csakhogy Szlovénia eleve 82 százalékról indult).
Közben Románia 40, Litvánia 36, Lengyelország 30, Bulgária pedig 29 százalékot tudott javítani, de még az Unión kívüli Szerbia is 14 százalékot.
De ne legyünk igazságtalanok Orbán Viktorral szemben, ne varrjuk a nyakába az „elmúltnyolcévet”, még ha ez most csak elmúlthatév lenne is. Ha a 2010 és 2022 közötti időszakot nézzük, akkor valamivel szebb a kép. De nem sokkal. Magyarország a maga 8 százalékával előzi Szerbiát, Csehországot, Szlovéniát és Szlovákiát is, de ne feledjük, Csehország és Szlovénia is jóval magasabbról indult, Szlovákia pedig hatalmas fejlődést mutatott be 2004 és 2010 között e tekintetben. De az élcsoport így is nagyon messze van, Románia 30, Litvánia 27, Bulgária 23, de Lengyelország is 17 százalékkal tudott közeledni az átlaghoz ebben az időszakban.
Amikor pedig arról beszélünk, hogy vajon mit is tett vagy nem tett értünk az Európai Unió, akkor azért érdemes vigyázó tekintetünket Szerbiára vetni. Szerbia, Románia és Bulgária gyakorlatilag ugyanonnan indult 2004-ben, de a 2007-ben EU-tag lett Románia ugyebár hamarosan eltűnt a láthatáron, de Bulgária is rá tudott verni 15 százalékot Szerbiára 2004 és 2022 között.
A Nyugat helyett a hátukat kell néznünk
Ha hozzávesszük a 2022-es adatokhoz az Unióhoz 1986-ban csatlakozott, tehát szintén lemaradásból indult tagját, Spanyolországot, akkor az is látható, hogy ha nem is a Nyugatot, de a Nyugat egyes, kicsit periferiális részeit már igenis utol lehetett érni a szocializmusból indulva is. Litvánia, Szlovénia, és Lengyelország már meg is előzte Spanyolországot, Románia pedig utolérte, és ha a trendek folytatódnak, akkor jövőre le is hagyja. Magyarországon pedig azon aggódhatunk, sikerül-e Bulgáriát még egy-két évig magunk mögött tartanunk.
És ne feledjük, ezek a 2022-es adatok, tehát az Európa-bajnok inflációval, az uniós források befagyasztásával fémjelzett idei adatok minden bizonnyal még gyengébbek lehetnek, talán már az is eredmény lenne, ha csak a versenytársakhoz képest nőne tovább a távolság és nem abszolútértékben, az EU-átlagához viszonyított százalékban is.
Persze, lehet azt mondani, hogy a fogyasztás még nem egyenlő az életminőséggel, és Spanyolországban azért még mindig sok tekintetben jobb élni, mint Lengyelországban vagy Romániában. De ha azt nézzük, hogy ilyen nehezebben számszerűsíthető faktorként első körben az egészségügy vagy az oktatás helyzete juthat eszünkbe, akkor Magyarország még talán mindig jobban jár, ha ezekről inkább nem beszélünk.
E cikk kereteit erősen szétfeszítené, ha ennek a gyalázatos teljesítménynek az okait próbálnánk feltárni. Azonban nehéz véletlen egybeesésnek tartani, hogy ebben az időszakban Magyarország egyre gyorsuló sebességgel csúszott le a korrupciós indexek, a jogállamiság, a demokrácia vagy éppen a sajtószabadság helyzetét mutató összehasonlítások tekintetében is az uniós sereghajtók közé. Talán mégsem kizárólag a balliberális, globalista, sorosista elit hazugsága, hogy Magyarországon nem a legjobb irányba haladnak a dolgok a szabadság tekintetében, és hogy a szabadság bizony a legtöbbször együtt jár a gazdagsággal is?
