Belépünk a legnagyobb magyar lakossági bank budai fiókjába, nyolcan dolgoznak ott. Vállalkozói bt-s ügyet kell intézni, nem online. Az egyik alkalmazott megszán, miután vagy fél órája várakozunk – ember nincs ott rajtunk kívül – és közli (nevezzük így) Mónika nincs. Csak Mónika intézkedhet az ügyben. Hogy mikor lesz, nem tudja. Szabadságon van Mónika. Időpontot sem lehet hozzá így aztán kapni.
Nélküle meg hozzá sem nyúlnak a bt-s számlámhoz, pedig sürgősen kellett volna valamit elintéznem.
Másik fiók? Oda is időpont kell. Telefonál. Két nap múlva oldódik meg a dolog, másutt.
Mit tetszik kérni?
Andrássy út, világmárka elegáns üzlete. Ahogy kinyitjuk az ajtót, két lányka is próbál minket kifele irányítani – emlékeznek még, amikor Julia Roberts akart vásárolni a Rodeo Drive-on -, csak éppen más okból, talán nem nézik ki belőlünk, hogy ott költenénk. Jön a szokásos, bugyuta magyar kereskedelmi kérdés. Miben segíthetek? Mit tetszik kérni? Százezres összegekbe kerül egy blúz, nem két zsemléért jöttünk, ez a mit tetszik kérni, rémes.
Talán mi segíthetnénk, mondom, ha vásárolnánk itt, nőne az önök profitja. Ezt egyikőjük se érti, tanácstalanul néznek egymásra.
Ki mit nem tud
Drogéria, forgalmas útvonalon. Egyetlen eladó nincs, illetve aki van, az kikéri magának, hogy tudjon valamit egy bizonyos krémről, ő árufeltöltő. Hol az üzletvezető? Az az utcán áll és foglalja a helyet az áruszállító autónak, merthogy nagyon nehezen tudnak leparkolni, és messziről nem akarják cipelni a dobozokat. Igen, most csak ketten vannak, a harmadik kolléganő ügyintéz a kormányhivatalban, csak munkaidőben kapott időpontot.
Fodrászat, de van kozmetika és pedikűr is. Intézzük el egyszerre. Nagy súgás-búgás, naptár nézegetés, kiderül, nem lehet megoldani egy nap alatt a feladatot, mert van, aki csak a hét bizonyos két napján jön be, a másik akkor viszont délelőttös, a harmadik meg elutazik nyaralni. Senkit nem izgat, hogy a vendég csalódottan elmegy, majd jön másik. Azaz: nem számít a bevétel. Mikor kilépünk, megnyugodva tovább folytatódik a csacsogás.
Se kártya, se készpénz
Még egy fodrászat, ugyancsak Budán. Mielőtt megyünk, figyelmeztetem a testvéremet, készítsen ki néhány ezrest meg ötezrest is, 20 ezresből nem tudnak reggel visszaadni, és akkor előbb át kell menni a szemközti kis boltba vásárolni. Kártyát nem fogadnak el és visszaadni se tudnak? Nem.
Svéd logikával ebből ugye az következne, hogy akkor mindenütt jól keresnek, és ennyire nem számít a pénz. De a magyar logika nem ez. Nincs jutalékrendszer, a belépő vevő, vendég nem fontos, főleg, ha a tulajdonos nincs ott. Senki nem kéri számon személy szerint senkin, ha csökken a forgalom.
A szabályokat senki nem tartja be
Ami végképp furcsa egy külföldön élőnek, hogy sok mindent meg lehet oldani, ha ismerős az ember. Ha belép a megszokott, a háza aljában lévő kis élelmiszerboltba és megkérdezi, Zsuzsika hogy van, és megjegyzi, milyen sokat fogyott, a hangnem teljesen megváltozik. Szoktunk beszélgetni, már mindent tudok az egész családjáról, a férje viselt dolgairól. Aztán kiderül, hogy máris fel lehet váltani a 20 ezrest, bemegy hátra a széfbe, és egy perc alatt elintézi a dolgot.
Autóban ülni is veszélyes itt, nemhogy vezetni. A szabályokat senki nem tartja be, 100-zal száguldanak az autók az Attila úton, aki lassúbb, trágár módon rákiabálnak. Az 56-os villamos lépcsői milyen magasak… Miképpen tudja ezt igénybe venni egy mozgáskorlátozott? Sehogy.
A hétköznapokban semmi nem változott tehát a rendszerváltás előtthöz képest – állapítja meg a magyar viszonyokat kívülről szemlélő. Ami azért is furcsa, mert felnőtt azóta két generáció.
De hogy lehet – talán genetikailag? - ezt a szemléletmódot örökölni?
