Samso szigetét valószínűleg a legtöbb ember ismeri, akit mélyebben foglalkoztat a zöldenergia. A dán sziget 1997-ben megnyerte a Dán Környezetvédelmi Minisztérium pályázatát, mely azt jelentette, hogy megújulóenergia-mintaszigetté kellett alakítani. Ez tíz éven belül sikerült is, Samso ma már 100 százalékban megújuló energiával működik, tele van szélerőművel, napkollektorral, a házakat egy összekapcsolt, biomasszával működő rendszer fűti, és mára annyi áramot termelnek a turbináikkal, hogy a felesleget Dánia többi részébe exportálják.
Samso mintaszigetté alakításának hajtóereje Soren Hermansen volt. Az egykori középiskolai tanár atomenergia-ellenes aktivistából projektvezetővé lépett elő, és ő volt az, aki lakossági gyűlések sokaságán át addig magyarázta a helyi közösségnek a megújuló energiaforrások és egy akkorra már elfeledett tulajdonosi szerkezet előnyeit, míg a lakosok fel nem ismerték: a következő lépések nemcsak a környezet szempontjából szükségesek, de ők maguk is nagyon jól járnak velük. A sziget átalakítása teljes siker volt. Hermansen jelenleg a 2007-ben megnyílt Samsoi Energia Akadémia igazgatója, mely évente mintegy 6 ezer politikust, újságírót és diákot lát vendégül, akik betekintést nyerhetnek a zöldítés samsoi módszerébe.
A szakember a Skandináv Ház Think: Nordic című rendezvényén tartott prezentációt megújuló energiáról, körforgásos gazdaságról, és arról, hogy hogyan kell erre megszervezni a közösséget. Az előadás előtt beszélgettünk vele. Az interjúban a következőkről lesz szó:
- Mi a körforgásos gazdaság?
- Lehetséges-e a növekedés egy körforgásos gazdaságban, és ha igen, hogyan?
- Ami újdonság, sokszor egyből ellenérzést szül. Hogyan tették nyitottá Samso közösségét a reformprojektre?
- Hogyan működik a közösségi tulajdonlás?
- A Samso-projekt forgatókönyve alapján több országban is sikeresen működnek együtt a kisközösségek az energiazöldítésben.
- Mi a gond az atomenergiával?
Hermansen előadását is megnéztük, annak beszámolója az interjú után olvasható. Most következzen a beszélgetés.
Magyarországon is egyre többször szóba kerül a körforgásos gazdaság, a miniszterelnök is beszélt már róla, amikor kihirdette, merre kell mennie az országnak a jövőben. A széles közvélemény viszont valószíűleg nem tudja pontosan, hogy ez a kifejezés mit takar, mert a hulladék-újrahasznosítást és a megújuló energia fogalmát ugyan mindenki ismeri, és valószínűleg mindenki ehhez is köti, de ez ennyiben nagyjából ki is merül. Közben egy 2017-es tanulmány 114-féle definíciót szedett össze a körforgásos gazdaságra. Önnek mit jelent ez a fogalom?
Valóban, a körforgásos gazdaságnak sok összetevője van, és sokféleképpen értelmezhető. Én egy kis dán szigetről származom, és ha mi a fenntarthatóságról beszélünk, akkor nem csak a megújuló energiákra gondolunk, az a koncepció ennek a gondolkodásmódnak a terméke. Amikor elkezdtük a projektünket (a Samso-sziget energetikai megújítását - a szerk.), az egész ország még a nemzetközi piacokról behozott olajra épült. Egyáltalán nem volt beleszólásunk az árakba, ki kellett fizetnünk, bármennyit is kértek érte. És akkoriban az olajárak teljesen elszabadultak. Úgy tekintettünk erre, mint egy lehetőségre, hogy megváltoztassuk a rendszert, és egy importalapú gazdaságról áttérjünk egy körforgásosra. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy ha saját magunknak állítjuk elő az energiát, mi határozzuk meg az árakat, akkor növelni tudjuk-e a hasznunkat?
Az én értelmezésemben a körforgásos gazdaságnak van egy társadalmi aspektusa is: ha bizonyos részletekben megváltoztatjuk a társadalom struktúráját, akkor megváltoztatjuk azt a felállást is, hogy ki dönti el, mi mennyibe kerüljön. Úgy értem, a változást nem azzal indokoljuk, hogy mennyi pénzt lehet keresni vele, hanem azzal, hogy hány munkahelyet teremthetünk az átállással. Persze, ez is pénzt jelent, hiszen az állások pénzt teremtenek, amit aztán az emberek elköltenek, így ez a növekedés és a jólét érzetét is megteremti a társadalomban. A változások új lehetőségeket teremtenek, az emberek elkezdenek azon gondolkodni, hogy "hmm, itt van ez az új terület, lehet, hogy kéne rá építeni egy új bizniszt." És mindennek a mellékhatásaként egy gazdagabb térsadalmat kapunk, mely többet tud fizetni például oktatásra, egészségügyre, az összes szolgáltatásra. Ezzel szemben az importgazdaságokban nincs igazi mozgástér. Ha fölmennek az olajárak, minden ár fölmegy. Szóval, az én nézőpontom szerint a körforgásos gazdaság egyfajta társadalmi biodiverzitást jelent, ahol sok, a helyiek által helyben kontrollált dolog a helyiek gazdasága számára hajtja a hasznot.
Sajnos, a nagyvilágban nem ezt látjuk, hanem egy top-down rendszert, ahol a nagy multinacionális cégek befolyása a keresletre és a kínálatra egyre csak nő, a helyi közösségeknek pedig semmiféle beleszólása nincs a dolgokba, így egyszerű ügyfelek leszünk a multik boltjaiban. Ha pedig a helyi kormány fikszálja az energiaárakat, akkor persze az egyik oldalról támogatja az embereket, de a másik oldalról valahol pénz fog elveszni a rendszerben az árak szabadpiaci fluktuációja miatt.
A körforgásos gazdaság végül is a helyi közösségek házi gazdasága. És minél jobban tudjuk kontrollálni a rendszert, annál több profitot látunk belőle, és azt is el tudjuk dönteni, hogy ezt a profitot mire fogjuk használni.
Sokszor említette a növekedést. De a körforgásos gazdaságot sokan úgy fogják meg, hogy a növekedés és a fenntarthatóság együtt nem lehetséges, hiszen az állandó növekedéshez a források állandó növekedésére lenne szükség, viszont a bolygó forrásai határosak - így a növekedés is csak egy bizonyos limitig lehetséges.
A gazdasági növekedésből is ki kell fogyjon valamikor a benzin. Nem lehet örökké csak nőni és nőni és nőni. Meg kell változtatni ezt a mintát. De, mivel ez mozgat mindent, nagyon nehéz megérteni, hogy hogyan fogjuk mindezt megváltoztatni. Szerintem a helyi közösségekben rejlik a válasz, nem nőhetünk örökké, mert bedugul a rendszer, az export-importnak is van határa. Olyan rendszer kell, amiben azért növekedünk, mert másoknak is segítünk nőni. Szóval, ha egy farmernek nincs profitja, nem fogja felkérni a szakembereket, hogy építsenek neki egy új csűrt. Ha az építőnek nem akad munkája, nem fogja megjavíttatni az autószerelővel a kocsiját, és így tovább. Nem rakhatjuk csak zsebre a pénzt, másoknak is nőniük kell.
Ez olyasmi, mint a biodiverzitás. Ha megnézed az erdőt, a nagy fáknak hagyniuk kell, hogy eléjük nőjenek a kisebbek, hogy ha jön a szélvihar, ne őket kapja telibe, és ne dőljenek ki. A fák gyökerei pedig a felszín alatt összeköttetésben is állnak. A bokrok és a kisebb fák felfogják a szelet, hogy a nagy fák mögöttük büszkén magasodhassanak. Ugyanezekre az értékekre van szükségünk az emberi közösségekben, mindenkinek növekednie kell egy kicsit, nem fogadhatunk fel olcsó vendégmunkásokat Romániából meg Ukrajnából, hogy elvégezzék helyettünk a piszkos munkát, olyan gazdasági növekedés kell, ami mindenkié. Szóval, nekem a növekedés azt jelenti, hogy mindenki boldog, és mindenki be tudja fizetni a számláit.
Ez volt a gondolatmenet a Samso-sziget modernizálásakor, ahol egy sor szélturbina közösségi tulajdonban van.
Igen. Az alapkoncepció egyszerű volt, 1997-ben, a COP3 után voltunk éppen, és a dán kormány vállalta, hogy 21 százalékkal csökkenti az ország károsanyag-kibocsátását. Ami nagyon ambiciózus, és elég népszerűtlen lépés volt akkoriban, de ma már látjuk, hogy abszolút megérte, hiszen Dánia most a világ egyik vezetője szél- és napenergiában, illetve biomasszában. Kijelöltek bizonyos területeket az országban megújulóenergiás fejlesztésekre, így lett Samso a tisztaenergia mintaszigete. Tíz évünk volt arra, hogy elérjük a 100 százalékban megújuló energiával való működést, ezt meg is csináltuk.
Az elején arról beszéltünk, hogy mi kellene ahhoz, hogy mi lehessünk ez a mintasziget. Hogy építenünk kell szélmalmokat, hőszivattyúkat, elektromos autók kellenek, és így tovább. Mire az emberek csak néztek ránk, hogy "hűha, ez nagyon bonyolult és drága, nem fogjuk tudni megcsinálni, túl kicsi közösség vagyunk hozzá." Azt tapasztaltam, hogy nem szabad annyit a számokról beszélnünk, helyette azt kell megnéznünk, hogy mik a lakosság legégetőbb problémái. Ez pedig az elöregedés volt. A fiatalok mind elköltöztek a szigetről, be, a nagyvárosokba, mint valószínűleg itt is. Mennek a fiatalok az állások, az oktatás meg a jövő után. Ami nem a földművelés, mert a farmereknek már traktorjaik, gépeik vannak, már nem kell annyi dolgos kéz a földeken. De ez probléma: ha nincs elég gyerek, nincs elég iskolás sem, ha zuhannak a számok, iskolákat kell bezárni, és a végén marad egy, talán ráadásul nem is valami jó iskola. Kellenek a fiatalok, hogy aktiválják a társadalmat, mert az idősek már nem sokmindent csinálnak: sétálnak, golfozgatnak, de társadalmilag már nem aktívak. Szóval mindezek láttán feltettük magunknak a kérdést, hogy rá tudnánk-e venni új munkahelyekkel a fiatalokat arra, hogy visszaköltözzenek Samso-ra? És ezt meg tudjuk-e csinálni az olajról a megújulókra való átállással?
Az egyik megoldás a szélturbinák építése volt.
Ehhez teljes infrastruktúrát is kellett építeni, kábelekkel, miegymással, ez önmagábn sok új munkahelyet teremtett. A házak fűtési rendszerének átépítése úgyszintén. Összeszámoltuk, így mennyi új munkahely terem összesen, és összevetettük az egyenlet másik oldalával, és a szükséges turbinaszám helyett azt mutattuk meg az embereknek. Erre már azt mondták: hmm, ez már érdekes! Szóval, a változás szociális aspektusa fontosabb volt, mint a technikai aspektusa. Nyilvánvalóvá vált, hogy valójában nem is szélerőművekről beszélünk, hanem arról, hogyan oldjuk meg a társadalmunk egyik legalapvetőbb problémáját.
A fosszilis tüzelőket mi letét-energiának hívjuk. Ez olyan energia, amit kiveszünk a bankból, vagyis a földből. Ezzel szemben a flow energia, a megújulók, olyanok, hogy learathatod ket újra meg újra, és mindig lesz belőle újabb adag. Úgy gondoltuk, ha meg tudjuk változtatni a gondolkodást, elmozdulunk a letéti energiáktól a flow energiák felé, akkor a társadalom is megváltozik, a fiatalok elindulnak a nagyvárosokból, és visszajönnek a szigetre. És ez bejött, a mai napig tart a visszaáramlásuk, több ember költözik Samso-re, mint ahányan elhagyják. A populáció még mindig öregszik, de jó látni, hogy működik, amit kigondoltunk.
Ismered a NIMBY kifejezést? A "not in my backyard" rövidítése, arra mondják, amikor az emberek, ha nem is ítélnek el valami újdonságot, de nem is kérnek belőle, mert ismeretlen, eltér a megszokottól, erőfeszítést kívánna, hogy megértsék és alkalmazzák. "Nem akarok szélturbinákat látni, az én kertembe ne telepítsenek ilyeneket. Értem, miért szükséges az energia-átállás, de csinálják máshol." Ezt kellett megváltoztatnunk YIMBY-re, "yes, in my backyardra." Ezért buzdítottuk arra az embereket, hogy közösen fektessenek be a szélenergiába. Vásárolhattak részvényeket, és ha vannak részvényeim, az azt jelenti, hogy most már elkötelezett vagyok, most már én is a része vagyok, most már van egy bizniszem. Egy részvény 300-400 euró volt, ezt az emberek megengedhették maguknak, és a megtérülési idő 8 év volt. Az emberek nem idegenkedtek tőle többé, belátták, hogy a megújulókra váltás nemcsak a környezet, de a saját érdekük is.
Mennyire volt nehéz meggyőzni a szigetlakókat arról, hogy vágjanak bele a közös tulajdonlásba?
Elég sikeresek voltunk, nem mondhatnám, hogy nehéz lett volna. A farmerek üzletemberek, pontosan látták, hogy ha nem ők maguk telepítik a turbinát a földjükre, akkor jön valaki más, és bérelni kezd egy kisebb földszeletet, hogy turbinát telepíthessen rá. Látták, hogy van benne pénzt, pénzt keresni meg szeretnek. A nehéz része inkább az volt, hogy vissza kellett őket fogni, nehogy túl kapzsivá váljanak. A farmereken kívül is élnek a szigeten, akik szintén részt akartak venni ebben az üzletben. Arról kellett meggyőzni a farmereket, hogy próbáljanak meg jó szomszédok lenni a többiekkel, és hívják meg őket a közös tulajdonlásba. Az elején úgy voltak vele, hogy övék a föld, övék a turbina, övék a pénz. Rá kellett ébreszteni őket, hogy ez így nem fair, és ha így járnak el - amihez persze joguk van - akor életük végéig emlékezni fognak erre a közösségük tagjai. Ez egy kis közösség, az emberek sokkal jobban tudatában vannak a szomszédság viselt dolgainak. A megoldás az lett, hogy a farmereknek lehet egy saját szélturbinája a földjükön, de a másodikat már a közösség tulajdonolja. A farmer pedig pénzt csinál a saját turbinájából és a földjéből is, hiszen a közösség tőle bérli azt a földdarabot, ahol a közösségi turbina áll. Akkor már semmiféle NIMBY-ről nem volt szó.
Nekem úgy tűnk, hogy ez a kisebb közösségekben működhet jól, de a nagyvárosokban, ahol nem ismerik egymást az emberek, már kevésbé.
Talán igen, talán nem. Ha megnézzük Koppenhágát, a kikötő közelében 20 tengeri szélturbina működik. Ebből tizet egy energiacég tulajdonol, a másik tíz viszont a koppenhágaiak közös tulajdona. Persze a turbinák is fejlődnek, nagyobbak, drágábbak lesznek, és a cégek is jobban akarják őket teljes mértékben birtokolni. De nálunk régóta él egy a közös tulajdonlást szabályozó törvény, ami védi a közösségek érdekeit a nagyvállalatokéval szemben. A közös tulajdon amúgy is nagyon régi koncepció, már a vikingeknél is működött, hogy megosztották egymással a jószágot. De az amerikanizált piacfelfogás minket is fenyeget, attól tartok, egyre nehezebb lesz valamit közösen tulajdonolni, mert a multik akkorára nőttek, hogy már nagyobbak, mint egyes nagy gazdaságok. Mindenesetre, amikor helyben mobilizálsz, akkor az emberek egymás szemébe néznek, úgy állapodnak meg, és sokkal nehezebb így csalni. A folyamatok átlátszóak, az emberek láthatják a pénz útját, nem úgy, mint egy multinál.
Szóval apró lépésekben kell haladni, a kisközösségektől kezdve építkezni egyre följebb.
Igen. A novemberi COP26-on kapunk is egy ENSZ-díjat a Samso-sziget miatt, a climate leaders díjat. És azt hiszem, nem is, pontosan tudom, hogy azért kapjuk, mert a világon többhelyütt segítünk meghonosítani a modellünket. Dolgozunk az indonéziai Lombokban, Fukusimában, az ausztráliai Victoriában, ott vagyunk Kanadában, Hawaii-on, az Európai Unióban is. Szóval azt a díjat azért kapjuk, mert megmutatjuk az embereknek, hogyan lehet megszervezni a helyi közösségeket.
Az USA Maine államához tartozó Vinalhaven szigeten három turbina forog, és mind a homárhalászoké. Nekik szükségük volt áramra ahhoz, hogy hűtve tarthassák a fogásukat, de az állami szolgáltatócég nem biztosított nekik stabil áramellátást, mert nem érte volna meg nekik anyagilag, hogy pár homárhalász kedvéért bővítsék a kábelhálózatukat. Erre a halászok azt mondták, hogy oké, akkor majd mi megtermeljük a saját áramunkat, a többletet meg eladjuk a szárazföldnek. És a mi mintánkat követve közösségi tulajdonban lévő turbinákat telepítettek. Amerikában ez nagyon szokatlan módszer, mert a közös tulajdont szocializmusnak vagy még rosszabb, kommunizmusnak látják. De ez nem az. Ez együttműködés, de a tulajdonosi társaságban attól még ugyanúgy lehet nagyon gazdag tulajdonos, mint ahogy szegényebb is. Ennek semmi köze a kommunizmushoz.
Ausztráliában is ugyanez történt, a Hepburn Wind projekt keretében két nagy turbinát tulajdonol egy victoriai közösség. Ezt a törekvést látjuk Japánban, a hawaii Moloka'iban. A vezetőség esetünkben nem egy top-down felállást jelent, mi inspirálunk és segítünk a helyi viszonyokra adaptálni a rendszerünket. Ugyanaz: nem a turbinákrra van szükségünk, hanem energiára, hogy hűteni tudjuk a homárfogást, energiára, hogy működtethessük a légkondit az ausztrál hőségben. Nem kopipészt, helyi változat. Talán egyszer Magyarországon is részt vehetünk egy ilyen projektben, bár itt kevesebb a szeles terület.
Ön először atomenergia-ellenes aktivistaként lépett a reflektorfénybe. Az atomenergiát manapság sokan a legjobb megoldásnak tartják arra, hogy megoldjuk azt az átmeneti időszakot, amikor még nincs elég zöld erőmű, viszont a fosszilistüzelő-erőműveket már leépítjük, hiszen az atomenergia ugyanúgy nullkibocsátású, mint a megújulók. Ezek a hangok a mostani energiakrízis közepette csak felerősödtek, és különösen Nagy-Britannia példája látványos, ahol a mostani válság egyik oka az, hogy idén nem fújt olyan erősen a szél, mint szokott, és a turbináik nem tudtak elég energiát termelni. Mindezek után megváltozott a régi, sarkosan atomenergia-ellenes álláspontja?
Nem igazán. Az igaz, hogy az atomenergia emissziómentes, de azon túl rengeteg problémás dolog kapcsolódik hozzá, például az uránbányászat vagy a radioaktív hulladék. Persze a megújulóknak is vannak hátulütői, például ha leszerelik a turbinákról az elhasznált lapátokat, kérdés, hogy mi legyen velük, hiszen tele vannak üveggyapottal. Most nálunk egy cég azt vizsgálja, hogyan hasznosíthatók újra a lapátok az építőiparban, például tetőanyagként. Mert a körforgásos gazdaságban mindennek meg kell találni a második életét - ez lenne a kihívás az atomenergiában is.
A másik, ami szabotálja a körforgásos gondolkodást az atomenergiában az, hogy az erőmű teljes élettartama alatt az alapanyag importjára szorulsz a helyben termelés helyett. Valaki uránt termel valahol - és abban a pozícióban van, hogy kontrollálhat téged. Ugyanezt látjuk most a földgáz esetében. Most már leginkább ez az ellenérzésem az atomenergiával kapcsolatban, nem is a radioaktív hulladék veszélyei, mert modern időket élünk, azt a hulladékot végül is tudjuk kezelni, na nem mintha szeretném a nukleáris hulladékot. De persze balesetek is történhetnek, sőt, egy atomerőmű terrortámadások potenciális célpontja is lehet. Ha egy szélturbinát bombáznának le, mi történne? Eldőlne, ennyi, nem is éri meg bombázni. Egy atomerőművel már teljesen más a helyzet.
Ismerem a csernobili erőmű egyik volt vezetőjének a lányát. Ő mesélte el, hogy az erőmű katasztrófáját az okozta, hogy a munkásokat alulfizették, akik erre hazavittek dolgokat az erőműből, és eladták azokat feketén, hogy meg tudjanak élni valahogy. Emberek menedzselik az atomerőműveket is, és ha félremenedzselik a munkásaikat, annak szörnyű következményei lehetnek.
Fukusimában pedig elkezdték a Csendes-óceánba engedni a reaktor hűtővizét. Azt mondják, megvizsgálták, és nem veszélyes. Tíz éve még az volt, de ma már nem az? A reaktor még mindig ég a mélyben, lekapcsolni nem tudják, és egyre több vizet használnak el a hűtésére. Ezt nem szeretem az atomenergiában, hogy nem tudjuk kontrollálni. Amit viszont szeretnék, az egy stabil rendszer lenne, az energiafluktuációt okosberendezések kezelnék, melyek tudják, hogy mikor van szükségünk energiára, és mikor nincs. És a rendszer részei lennének az elektromos autók is. Ha körülnézel az utcán, mindig egy csomó alvó autót látsz: leparkolták őket, állnak, nem hoznak semmi hasznot. De az elektromos autók, ha összekapcsolnánk őket, részei lehetnének a rendszernek, ami oda áramoltatja az energiát, ahol szükség van rá, a parkoló autókból máshová, és megtermet egy globális energiabalanszot. Rengeteg szempont van, és még csak a felszínt kapargatjuk. A jövőt illetően részben optimista vagyok.
Az előadás
Soren Hermansen négy másik északi előadóval együtt szombaton beszélt a CEU Nádor utcai épületében. A Skandináv Ház Think: Nordic című rendezvényén tartott prezentációja egyes, az interjúban is elővett témákból épült fel, ezért magáról az előadásról csak rövidebben írunk.
Hermansen lendületes, szórakoztató előadó, a Samso-projekt véghezvitelének történetét vicces anekdotákkal tűzdelte. A prezentációnak is egyik sarokköve volt, hogy finoman meg kellett törni a helyiek ösztönös ellenállását ahhoz, hogy beindulhasson a sziget energetikai átállítása.
Arról beszélt, hogy Samso-n, mint vidéken, kisebb településeken általában, elég konzervatívak az emberek, ezek a közösségek zártak tudnak lenni, és gyanakvóbbak az újdonságokkal szemben. Ugyanakkor büszkék is a gyökereikre. Hermansen elmesélte, hogy évekkel ezelőtt az Európai Uniónak dolgozott, és Romániába utazott, hogy egy projektről tartson előadást. Hargitába ment - valószínűleg Csíkszeredába, bár ezt nem pontosította - , ahol "mindenki magyarul beszélt és magyarnak vallotta magát." És mivel senki sem beszélt románul, volt a városban egy külön fordítói iroda, ahová a Bukarestből kiküldött hivatalos szövegeket vitték az emberek. Hermanson szerint Samso is ilyen, ők sem értik egyáltalán, amit Koppenhága mond.
Márpedig az energiazöldítést Koppenhága mondta, ezért Hermansonéknak fel kellett építeniük egy olyan történetet, melyet hallva az emberek elfogadják a közeledő válozásokat, és még lelkesedni is elkezdenek értük. Ez a saját történet az interjúban is kifejtett munkahelyteremtés, fiatalmegtartás volt, ezt megértve és átélve a kezdeti "persze, álmodban" hozzáállás hamar támogatóvá változott. Fő tanulságként Hermanson aláhúzta: minden nagy változást az emberek saját történetévé kell tenni, azokat saját változásként kell megélniük, nem valaki más változtatásaiként, és akkor működni fog a dolog. Vagy, ennél hangzatosabban:
"Nem a jegesmedvéket akartuk megmenteni, hanem saját magunkat."
A prezentációban is előkerült a NIMBY-jelenség. Hermansen szerint Norvégia jó példa erre: az Európa egyik leghosszabb partszakaszával rendelkező ország, hiába küszködik, nem bír helyet találni a szélerőműveknek. Mindenhol ugyanazok a kifogások: a turbinák hangosak, elrontják a kilátást, és megölik a madarakat. Érdekes módon, mondta Hermansen, amint valaki befektet, társtulajdonos lesz egy turbinában, egyből nem hallja a lapátok hangját, a szélerőmű hirtelen már nem is zavar be a kilátásba, és nem öl meg madarakat se.
Hermansen szerint az is nagyon fontos, hogy a kísérletezéseknek nem kell tökéletesnek lennie, mert egy tökéletlen kísérlet is megnyithatja az utat valami radikálisan új előtt. Samso-t megelőzően például teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy asztalhoz üljenek a hippik és az üzletemberek, végső soron azonban a profitábilis környezetmentés kiépítésével mégis ez történt.
Amint kézzelfoghatóvá vált, hogy a megújulókra költéssel a helyiek a jövőbe fektettek be, mindenki elkezdett a további zöldítési lépéseken gondolkozni. Egy idő után már az volt a téma, hogy a szigetet a szárazfölddel összekötő kompokat is dekarbonizálni kellene, mert azok adják Samso teljes emissziójának 40 százalékát. Végül néhány éve a legkihasználtabb kompjukat lecserélték dízelesről hibridre, melyet félig gáz hajt. Ennek még mindig van ugyan károsanyag-kibocsátása, de már jelentősen kevesebb, mint a régi modellé. Most pedig már azon dolgoznak, hogy ezt a kompot is toábbfejlesszék, és végül majd a szigeten megtermelt hulladékból előállított biogázzal menjen.
