A bajnokság rajtja előtt hónapokig bizonytalan volt, ki közvetíti az NB I-et, mekkora összeg jut a jogokért az MLSZ-hez, és ebből mennyit látnak majd a klubok. A szövetség tendert írt ki. Saját közlése szerint öt országos lefedettségű társaság mutatott érdeklődést, a második kör mégis eredménytelenül zárult. Az MLSZ végül a korábbi partnerrel, az MTVA-val állapodott meg.

A közmédia 6 milliárd forintot fizet a 2026/27-es idény közvetítési jogaiért. Az előző szerződés értéke 10 milliárd forint volt, vagyis a jogdíj nominálisan 40 százalékkal csökkent. A két szám ugyanakkor nem azonos a közvetítés teljes költségével. A 6 milliárd kizárólag a jog ára; a mérkőzések televíziós legyártása ezen felül terheli a jogtulajdonost. Ráadásul nem egyetlen NB I-es termékről van szó, hanem több MLSZ-sorozatot tartalmazó csomagról. Kele János úgy fogalmazott: „A 6 milliárd forint csak és kizárólag a jogért fizetett összeg, és emellett még lesznek költségeik.”

A második nagy tétel a Szerencsejáték Zrt.-től érkezik. Az állami vállalat 6 milliárd forintot fizet marketingjogokért, további 3 milliárdot pedig azért, hogy a mérkőzések bekerülhessenek a fogadási kínálatba. Mindhárom szerződés csak egy idényre szól. Ez fontos jelzés: a rendszer finanszírozása rövid távon stabilizálódott, de a hosszú távú modellről még nincs döntés.

Az MLSZ bejelentése szerint a férfi NB I tizenkét klubja között 10,5 milliárd forintot osztanak szét. Ez egyszerű számtani átlagban 875 millió forint lenne klubonként, a tényleges kifizetés azonban nem egyenlő: teljesítményhez, hazai és fiatal játékosok szerepeltetéséhez, valamint más szövetségi feltételekhez kötődik. A tévés jogdíj tehát valóban csökkent, de a Szerencsejáték Zrt. pénze miatt a klubok központi forrása nem zuhant vele azonos mértékben.

Kele János ennél élesebben fogalmazott. Szerinte a hatmilliárdos ár piaci versenyben aligha alakult volna ki. „Azt gondolom, hogy a piacon nyilván nem” ér ennyit a csomag – mondta. Ez vélemény, nem bizonyított árteszt. A tender eredménytelensége, a rövid futamidő és az állami vevő szerepe azonban valóban azt mutatja, hogy a közvetítési díj nem tisztán reklámbevételi logikából született. A közmédia számára az ingyenes, országos hozzáférés közszolgálati érték is lehet; ennek költségét viszont csak akkor lehet pontosan megítélni, ha a jogdíj mellett a gyártás teljes összege és a nézettségi-adat is ismert.

A jegypénztárban milliók, a központban milliárdok

A nézőszámok és a becsült jegybevétel más léptéket mutatnak. Az elmúlt három szezon első fordulóját azonos, 3000 forintos feltételezett átlagos realizált jegyárral vetettük össze. Ez nem a klubok tényleges pénztári bevétele, hanem bruttó jegyár-egyenérték: a közölt nézőszámot szorozza meg 3000 forinttal.

A két teljes forduló között alig volt különbség. A 2025/26-os nyitány össznézőszáma 1,3 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitól. A mostani, még nem teljes forduló 4438-as meccsenkénti átlaga 4,7 százalékkal alacsonyabb a 2025/26-os, és 6 százalékkal a 2024/25-ös nyitánynál.

A léptékkülönbség a fontos. A 2024/25-ös első forduló teljes, 84,9 millió forintos modellértéke az idei 10,5 milliárdos NB I-es központi keret 0,81 százaléka. Harminchárom hasonló forduló nagyjából 2,8 milliárd forintos éves jegyár-egyenértéket jelentene. Ez nagyságrendileg egybevág a cégbeszámolókból kimutatott 2024-es jegy- és bérletbevétellel, de nem helyettesíti annak tételes vizsgálatát.

Amikor a szurkoló „szükséges rossznak” tűnik

A gyenge üzleti ösztönző a stadionkapunál válik láthatóvá. Kele János a Vasas-ETO mérkőzésről hozott személyes példát: elmondása szerint csak a 22. percben jutott be az Illovszky Rudolf Stadionba, miközben a hivatalos nézőszám 3649 volt. Nem telt házról, hanem egy kezelhető méretű közönségről beszélünk. „Mintha nem lett volna felkészülve a rendező klub arra, hogy 3600 néző megjelenik. Nem 15 ezer. 3600” – mondta.

A szakértő szándékosan sarkított, amikor úgy fogalmazott:

ebben a modellben a szurkoló akár „szükséges rossznak” is tűnhet. A klubnak biztonsági szolgálatot, beléptetést, rendezést és infrastruktúrát kell biztosítania, miközben a néző közvetlenül csak kis részt ad a bevételből. Ha rendbontás történik, bírság és szektorbezárás is következhet. A gazdasági ösztönző ezért gyenge: a klub rövid távú túlélése nem azon múlik, hogy a fizető vendég két hét múlva is visszatér-e.

Ez nem jelenti azt, hogy a néző értéktelen. Épp ellenkezőleg. A közönség teremti meg a televíziós termék hangulatát, a klub társadalmi beágyazottságát, a szponzoráció egyik indokát és a hosszú távú márkaértéket. Csakhogy ezek a hatások ma többnyire közvetetten, nem a jegypénztárban jelennek meg. Amíg a klubok finanszírozása nem kényszeríti ki a jobb szolgáltatást, a stadionélmény fejlesztése könnyen másodlagos feladat marad.

A G7 2024-es cégbeszámolókra épülő elemzése szerint a jegy- és bérletbevétel nagyjából 2,54 milliárd forint volt, vagyis körülbelül 4 százaléka a 63 milliárd feletti ligaszintű bevételnek. Ez magasabb arány, mint az interjúban elhangzó 1-3 százalékos klubszintű becslés, de a két szám eltérő kört és módszert mér. A következtetés ugyanaz: a meccsnapi pénz nem az NB I fő finanszírozási pillére.

A pénzügyi szabály a pályán is megjelenik

A központi pénz nemcsak a könyvelést, hanem a szakmai döntéseket is alakítja. Az MLSZ előírása szerint az NB I-ben átlagosan öt hazai játékosnak kell a pályán lennie, közülük egynek U21-esnek. Az elszámolás minimuma mérkőzésenként négy hazai játékos 90 perce és egy U21-es legalább 45 perce. Egy meccsen legfeljebb hat hazai játékos és maximum 180 fiatal játékperc számolható el.

Az ösztönző súlya óriási: az NB I-es központi kifizetés 45 százaléka kapcsolódik a hazai és fiatal játékpercekhez. A 10,5 milliárdos keretből ez elméletileg 4,725 milliárd forint. Ez több mint ötvenötszöröse a 2024/25-ös teljes első fordulóra becsült jegyár-egyenértéknek. A klubvezető számára ezért pénzügyileg sokkal fontosabb lehet a játékpercek precíz teljesítése, mint néhány száz új fizető néző megszerzése.

A következmény már a nyitómeccsen látszott. A Nyíregyháza a félidőben kapust cserélt az Újpest ellen: a 19 éves Molnár Mátyás váltotta Tóth Balázst. Bódog Tamás vezetőedző az M4 Sportnak elismerte, hogy a döntés a fiatalszabály teljesítését szolgálta. A csere sportszakmailag is védhető volt, és Molnár az edzésmunkájával rászolgált a lehetőségre. Ettől még a jelenet pontosan mutatja, hogyan fordul át egy pénzügyi ösztönző konkrét taktikai döntéssé.

A rendszer célja érthető: több magyar fiatal kapjon valódi játékidőt. A kérdés az, milyen viselkedést jutalmaz. Ha a klubok a minimális percek optimalizálására és a kiskapuk keresésére rendezkednek be, akkor a szabály formálisan teljesülhet anélkül, hogy a képzés minősége vagy a fiatalok piaci értéke érdemben nőne. Az eredményt nem a pályán töltött percek száma, hanem a későbbi teljesítmény, a válogatott szint és a sikeres játékosértékesítés mutatná meg.

Több mint 63 milliárd forint mégis veszteséges az NB I

A magyar élvonal pénzügyi paradoxona 2024-ben vált különösen látványossá. A tizenkét klub mögött álló vállalkozások összesített bevétele meghaladta a 63 milliárd forintot, mégis 1,6 milliárdos összesített adózott veszteséget mutattak ki. A mínusz jelentős részét a Fehérvár helyzete okozta, de a liga harmada veszteségesen működött. A cégbeszámolók naptári évet mérnek, nem sportszezont, ezért az adatokat nem szabad egyetlen bajnoki idény pontos költségvetéseként olvasni. A szerkezeti problémát azonban világosan jelzik.

A bevételek negyedét közvetlen támogatások adták. További nagyjából 40 százalék szponzori pénzből, közvetítési és más jogokból érkezett. Ezek elvileg piaci kategóriák, Magyarországon viszont jelentős részük állami vállalatokhoz vagy az állami médiához kötődik. A címke ezért megtévesztő lehet: az árbevétel könyvelési értelemben üzleti, a forrásképződés azonban nem feltétlenül versenypiaci.

A játékoseladások 9,3 milliárd forintot hoztak, közel 15 százalékot adva az összbevételből. Ez első ránézésre már egy exportképes futballgazdaság jele lehetne. Az MLSZ saját 2025–2030-as stratégiája mégis azt rögzíti, hogy a régióban Magyarországon a legalacsonyabb a játékosértékesítés aránya, és a magyar az egyetlen vizsgált bajnokság, amelynek nettó transzferegyenlege negatív. Vagyis a klubok összességében többet költenek játékosokra, mint amennyit az értékesítésből visszahoznak.

Ugyanez a stratégia azt is kimondja, hogy régiós összehasonlításban kiemelkedően magas a személyi jellegű ráfordítások aránya, miközben kevés erőforrás jut marketingre és a piaci bevételek növelésére. Ez a modell legmélyebb problémája. Nem a pénz abszolút mennyisége kevés, hanem az ösztönzőrendszer nem kényszeríti ki elég erősen, hogy a klub saját közönséget, saját játékost és saját kereskedelmi értéket építsen.

A Paks példája és a Ferencváros méretelőnye

A klubok között közben hatalmas a különbség. A G7 számítása szerint a Ferencváros 2024-es büdzséje megközelítette a 20 milliárd forintot, miközben a kisebb vidéki csapatok jellemzően 2–3 milliárdból gazdálkodtak. A Paks 2,9 milliárd forintos bevétel mellett lett kupagyőztes és bajnoki harmadik. Ez nem bizonyítja, hogy minden klub képes ugyanilyen hatékonyságra, de azt igen, hogy a nagyobb költségvetés önmagában nem garantál arányosan jobb eredményt.

Kele János szerint „a Paksnál stabil alapok vannak, nem nyújtózkodnak túl a takarójukon. Egy ilyen helyzetben ez aranyat érhet.” A paksi modell ereje a világos keret: hazai játékosokra épülő koncepció, a klub méretéhez igazított bérek és kisebb szervezeti turbulencia. A Ferencváros előnye más természetű. Nemcsak több pénzből gazdálkodik, hanem az európai kupaszereplésből, a nagyobb stadionból, az erősebb márkából és a játékospiaci láthatóságból is több saját bevételt képes teremteni. A két klub ezért nem egyszerűen ugyanannak a modellnek a nagy és kis változata.

A többi NB I-es egyesület számára a valódi stratégiai kérdés az, hogy melyik irányba tud elmozdulni. Képes-e játékost fejleszteni és nyereséggel eladni? Képes-e több nézőt rendszeresen visszahozni? Képes-e helyi vállalkozói és fogyasztói piacot építeni? Vagy továbbra is elsősorban a központi elosztási szabályokhoz alkalmazkodik? A mostani rendszerben az utóbbi rövid távon racionálisabb. Hosszú távon viszont ez tartja fenn a függőséget.

A 2026/27-es idény valójában stresszteszt

Az új szezon finanszírozása összeállt, de nem lett végleges. A közvetítési, marketing- és fogadási megállapodások egy évre szólnak. A jogdíj csökkent, a Szerencsejáték Zrt. pénze ellensúlyozta a kiesés jelentős részét, az MLSZ pedig továbbra is több milliárdot köt a magyar és fiatal játékosok perceihez. A klubok tehát kaptak egy év haladékot.

Egyetlen szezon alatt nem lehet teljesen piacosítani az NB I-et. A hirtelen forráskivonás valóban klubokat sodorhatna veszélybe. Kele János szerint „nem lehet egyik napról a másikra kirántani a szőnyeget” a csapatok alól. A fokozatosság azonban csak akkor több időhúzásnál, ha közben mérhetően nő a saját bevétel: a jegy- és bérleteladás, a helyi szponzoráció, a merchandising, a hospitality, a digitális közönség és mindenekelőtt a pozitív nettó játékospiaci egyenleg.

A nyitóforduló 80 millió forint körüli jegyár-egyenértéke önmagában nem tragikus. A probléma az, hogy a klubok üzleti biztonsága alig függ ettől. Amíg egy elvesztett néző kevesebbet számít, mint egy rosszul elszámolt fiatal játékperc, addig a magyar futball gazdasága nem a fogyasztó köré szerveződik. A 2026/27-es idény legfontosabb kérdése ezért nem az, hogy ki nyeri a bajnokságot. Hanem az, hogy az egyéves pénzügyi átmenet után létrejön-e egy olyan modell, amelyben a szurkoló, a saját nevelésű játékos és a piaci bevétel már nem mellékszereplő.