A kérdés kikerülhetetlen, hiszen az európai államokkal szoros gazdasági szövetségben élünk, közös vámhatárokon belül, szomszédjaink többségének az euró a valutája vagy úton van ahhoz, hogy végleg megszűnjön a hazai fizetőeszköz. Tudható, hogy az EU-tagságból fakad a közös valutára való áttéres kötelezettsége. Az eurót a magyar polgárok nagy többsége ismeri, sokan használják, a közvélemény nagyobb fele támogatná átvételét, a cégek pedig szerződéseikben, hitelügyleteikben kiterjedten alkalmazzák.
A legegyszerűbb válasz, hogy a magyar gazdaság nem teljesíti az euróövezetbe való belépéshez megszabott pénzügyi mutatókat. A még az 1990-es években kialakított szabályok („maastrichti kritériumrendszer”) szerint kellően mérsékelt infláció és kamatszint, keretek között tartott államadósság és költségvetési hiány, valamint az európai árfolyamrendszerben (ERM2) eltöltött legalább két év: ezek teljesítése szükséges ahhoz, hogy a tagországot felvegyék az euróövezetbe. Jelenleg komoly gondunk van az inflációval: 5 százalék feletti a forint éves értékromlása, miközben az euróövezetben 2 százalékos a fogyasztói árindex. A két költségvetési mutatóval is gondunk van. Még be sem lépett a forint az ERM2-be, és valószínű, hogy az MNB jogállása kapcsán is lennének kritikai észrevételei az Európai Központi Banknak.
Makro szempontok
Makrogazdaságunk nyilvánvalóan nincs csatlakozásra kész állapotban, és nem látszik az igyekezet sem: a hivatalban levő kormánynak még céldátuma sincs az euró átvételére.
És itt jön a válasz bonyolultabb fele. Az euró-átvétel feladatának teljesítésére az uniós tagság elnyerése előtt és a tagságunk első éveiben mutatkozott bizonyos politikai szándék, de 2006 után a romló költségvetési helyzet, majd a 2008-ban a pénzügyi válság megakadályozta, hogy a szlovénekkel, szlovákokkal, baltiakkal együtt hazánk is csatlakozzon az euróövezethez. 2010 óta a politikai akarat is hiányzik. A jegybank – ez elég tipikus – intézményi okokból eleve kétlelkű. Minálunk a nemzeti bank nem az euró-átvétel kétségtelenül kritizálható kritériumainak az enyhítéséért-korszerűsítéséért lobbizik az EU-ban, hanem a belépés elé újabb, még nehezebben teljesíthető korlátokat állítana. Ha csak a mai MNB-vezetésen múlna, eljutnánk a forint centenáriumáig. Ám ilyen horderejű ügyben a kormánypolitika dönt: ez így volt hetvenöt éve, így van ma is. A jelenlegi kormány nem akar eurót. Az európai társnemzetek többségével és az EU intézményeinek irányvonalával e kérdésben (is) szemben megy, de nem képviseli a magyar közvélemény többségét sem.
A nemzeti jogkör megőrzése lehet jól hangzó politikai állítás, ám az illúzió, hogy szűk tízmillió lakosú, közepesen fejlett EU-tagországként ténylegesen szuverének lennénk monetáris vonatkozásokban. Mint ahogy önmagát vezeti félre az, aki klímavédelmi, migrációs vagy biztonságpolitikai vonatkozásban érdemi (és nem csak formai) szuverenitásról beszél.
Az ingadozó értékű forintvaluta többletkockázat a gazdaság számára, és a hivatalos állításokkal szemben nem segíti a magyar gazdaság stabilizálását. A mostani meghökkentő méretű inflációs hullám legerősebb magyarázó tényezője a forint árfolyamának trendszerű gyengülése.
Az ellenzéki pártok és mozgalmak gazdasági programjaiban közös pont a belépési feltételek teljesítése és az euró átvétele. A forint jövője szempontjából is tehát sorsdöntő kérdés a 2022-ben esedékes parlamenti választás kimenetele, az európai közösséghez fűződő viszony tisztázása. A stratégiai döntés megszületésétől még akkor is sokévnyi távolságra lenne az euró tényleges átvétele; annak útjába a jelenlegi hatalom komoly alkotmányos akadályokat állított, és az államadósság 2020-21-es elengedésével roppantmód megnehezítette a rákövetkező kormányzatok életét. Ugyanakkor már maga a csatlakozási pálya kijelölése támpontot adna a gazdaságpolitika és az üzleti világ számára.
Külső hatások
Az ennyire nyitott gazdaságban a fizetőeszköz minőségét, értékállóságát a gazdaságpolitika jellegén túl nagyban meghatározzák a külső tényezők. Erre a forint hetvenöt éves évforduló kapcsán visszatekintve sok példát látni. Az 1946-os pénzreform egy mély válságból kifele tartó, jóvételi kifizetésekre kényszerített, külső gazdasági kapcsolataiban korlátozott, félig szuverén országban ment végbe. A forintvaluta induló névleges aranytartalma alapján egy amerikai dollár 11 forint 74 fillér lett volna – de kötött devizagazdálkodás és államosított külkereskedelem mellett ez inkább csak tájékoztató adat. Megalkotói, köztük Varga István, a jelentős közgazdász, jól tudták, hogy tartós sikeréhez normalizált belgazdaság és kiegyensúlyozott külkereskedelem kell, valamint tagság a pénzügyi világszervezetekben.
Nem így lett; a magyar gazdaság kimaradt a Marshall-segélyből, az IMF-ből, sőt három évre rá kiépült a szovjet típusú központi tervgazdaság. A forint már addig elvesztette vásárlóereje felét. Mivel a tervgazdaságban a fizetőeszköz tényleges pénzfunkciói beszűkültek, a forint alig lett több, mint hivatalos elszámolási eszköz. A hatósági árak és diktált árfolyamok világában az árak alakulása nem mond sokat: volt infláció, ha tagadták is, ám letagadhatatlan lett a gyakori áruhiány a hatóságilag megállapított árak mellett, és annak nyomán a feketepiac, „pult alóli értékesítés”, korrupció.
A merev tervgazdaság évtizedeit követően a fogyasztási cikkeket illetően kezdett rugalmasabbá válni az áralakulás – s ezzel állandósult a forint vásárlóértékének romlása, az óvatos kádári külső nyitás nem várt következményeként adósságspirálba került az ország. A politikai rendszerváltozás pillanatában ijesztő egyensúlytalanságok tornyosultak. A roppant törékeny külső fizetési helyzet mellett nyomasztó volt az inflációs hajlam: bár még létezett a szovjet központú KGST, és az import felét rubelben számolták el, de már így is 17 százalékos lett a fogyasztói árak növekedése 1989-ben. Az árliberalizálás és a keleti kereskedelemben a dollárra való áttérés nyomán a rendszerváltozás első évei 30 százalékos, sőt afölötti éves inflációs ütemet produkáltak. Egy évtized kellett, míg eljutottunk az egy számjegyű fogyasztói árindexhez.
E nehéz évek felelevenítése azért hasznos, mert máig ható jelentősége lett annak, hogy a rendszerváltozással együtt járó válságban a forint ugyan sokat vesztett vásárlóerejéből és külső értékéből (1994-ben már száz forintot kellett adni egy dollárért), ám a hiperinflációt elkerültük, a forint nem jutott a jugoszláv dinár vagy a régi zloty sorsára. Nem lett annyira erős fizetőeszköz, mint reméltük 1990-ben, de nem is menekült tőle a társadalom. 2004 előtt, az uniós belépésre készülve nehéz, de teljesíthető feladatnak látszott, hogy EU-tagként pénzügyi, intézményi támogatással magunk mögött majd az elsők között teljesíthetjük a maastrichti kritériumokat, és ezzel a monetáris unióba is a többségnél korábban kerülünk be. Az államháztartási egyensúly 2001-től kifejlődő súlyos romlása nyomán azonban a 2006-ra megálmodott belépési dátum 2008-ra, majd 2010-re tolódott, hogy végül eljussunk a jelenlegi állapotig.
Az olyan országokban, ahol a rendszerváltozás körüli gazdasági-pénzügyi krízis nyomán értéktelenné vált a pénz, vagy az államépítés keretében tudottan átmeneti jelleggel alkottak hazai fizetési eszközt (szlovák koronát, szlovén tollárt, észt koronát), a politikai osztály és a közvélemény egyaránt nemzeti ügynek tekintette az euróövezetbe való mielőbbi bekerülést. E feladatot a volt tervgazdaságok többsége különösebb gyakorlati gondok vagy politikai feszültségek nélkül teljesítette. Jelenleg Horvátország, Bulgária és Románia dolgozik a valutacsere feladatán.
Rengeteg változás jött
Nálunk mély, érdemi politikai vita nem bontakozott ki az uniós tagságra készülés idején a közös európai valutáról (sem). Azóta is legfeljebb a gazdasági előnyök és hátrányok, a pénzcsere technikai vonatkozásai kerülnek elő a szakmai körökben. Időnként a politikusok bedobtak különösebb érdemi indoklás nélkül saját belépési feltételeket („majd ha a magyar átlagfejlettség eléri az uniós átlag x százalékát”), ám ezek leginkább a tartós kimaradás szándéknyilatkozataként értelmezhetők.
Időközben azonban egy sor változás ment végbe, amely miatt a felelős politikai osztály nem kerülheti az ügyről való gondolkodást.
- Némileg közelebb kerültünk az euróövezet átlagos fejlettségi szintjéhez, így a jövedelmi szintkülönbség (egyébként nem túl erős) érve eleve gyengébb most, mint lett volna egy évtizede. Az árszintünk azonban nem sokat közeledett az uniós átlaghoz, betudhatóan a forintvaluta tartós és jelentős gyengülésének.
- A leglényegesebb fejlemény az, hogy az évek során az euróövezet politikai és gazdaságpolitikai jelentősége megnőtt azzal, hogy valutaunión felül bankunió is lett, és más intézményi vonatkozásokban is lényegében az EU magjának számít. Ezt még az olyan formai jegyek is tükrözik, hogy az IMF az európai országok csoportosításában Szlovákiát és Szlovéniát a fejlettek közé sorolja, Magyarországot nem.
- Déli szomszédjaink belépését követően még különösebb lesz a magyar kimaradás; a nemzetközi devizapiacoknak való kitettség már ma is többlet kockázati tényezőnek számít.
- A kiterjedtebb kártyahasználat és általános digitalizáció világában könnyebb lenne, kevesebb megrázkódtatást okozna a pénzcsere.
Ami most van, az átmeneti állapot: nincs céldátum; nem vesz részt a valutánk az ERM2 rendszerben, hanem lebeg; a magyar bankokra nem terjed ki a bankunió védő, kontroláló szerepe.
Mindez bizony azt is magával hozza, hogy bármely rendkívüli külső fordulat, pénzügyi sokk a hozzánk hasonló térségbeli országokhoz képest erősebben hat a magyar gazdaságra. A többlethatás megmutatkozhat árfolyam-volatilitásban, és a forint tartós gyengeségében, függetlenül attól, hogy a hivatalban levő gazdaságpolitikusok helyesnek vagy helytelennek tartják a gyenge valutát. Az árfolyamcsatorna közvetítésével további támaszt kap az inflációs hajlam; és sajnos a történelmi visszatekintés azt mutatja, hogy a magyar közvéleményben és politikai osztályban nem alakult ki az inflációtól való egészséges félelem. Ha tehát bármi okból fel kell lépni az infláció ellen, a visszafogásához nagyobb növekedési áldozatot kell majd hozni, mint olyan körülmények között, amikor az ország már teljesítette a maastrichti ismérveket (bármit is gondolunk azok optimalitásáról).
Aligha jutunk el tehát a forint-centenáriumig, de a nemzeti valuta megszűnéséig hátralevő út rázósabb lesz, mint volt szlovák vagy a szlovén barátainknak, akiknek maradt még ugyan elég tennivalójuk, de pénzügyi vissza-integrálódásuknak egy kulcs-teendőjét már sikeresen megoldották a közös valutára való áttéréssel.
