Déja vu-érzése van az embernek. No nem azért, mert ahogy most, szerdán és csütörtökön, úgy szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt, 2012. szeptemberének végén is tartott a Fidesz-KDNP kihelyezett frakcióülést, csak jó egy évtizede nem Balatonalmádiban, hanem Sárváron. Hiszen a kormánypártok képviselői időről időre összegyűlnek – legutóbb idén februárban tették ezt, Balatonfüreden.
A múltidézésre az kínálja az apropót, hogy az utóbbi napokban egyre több helyről hallani – persze nem kormányzati, illetve kormánypárti körökből –, hogy amennyiben nem sikerül az Orbán-kormánynak megállapodnia az Európai Bizottsággal a magyar gazdaság mostani helyzetében túlzás nélkül életmentőnek tekinthető eurómilliárdokról, akkor aligha lehet más választása, mint a hiányzó megasummát a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) szerezze be.
Márpedig a Fidesz-KDNP-frakció tagjai tíz évvel ezelőtt úgy utaztak el Sárvárra, hogy az egyik napirendi pont az volt, kérjen-e hitelt az IMF-től a kormány. Az alaphangot Varga Mihály adta meg, aki három héttel korábban nem kertelt, amikor a Budapesti Corvinus Egyetem tanévnyitó ünnepi szenátusülésén kijelentette:
„nem úszható meg az IMF-hitel, a valutaalap-program. Ettől a lehetőségtől pedig nem félni kell, hanem okosan használni, hogy a magyar gazdaság szerkezetét javítsuk”.
Érdemes felidézni, vajon miért is hangsúlyozta az akkor még „csak” az egyes nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való kapcsolattartásért felelős tárca nélküli miniszter (akkor pont nem volt pénzügyminiszteri poszt az Orbán-kormányban, ezt a feladatot nemzetgazdasági miniszterként Matolcsy György látta el a 2013 márciusi jegybankelnöki kinevezéséig), hogy nem kell félni az IMF-hiteltől? A választ jó tíz hónappal később maga Orbán adta meg, aki a román Digi 24 nevű tévécsatorna 2013. július végi „Diplomata-útlevél” című műsorában azt mondta,
„Az IMF-fel az a gond, hogy a – piaci hitelezőkkel ellentétben – feltételekhez köti a hitelnyújtást, amely ellehetetleníti a saját gazdaságpolitikát”.
De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk még ott, hogy végül nem lett foganatja Varga intelmének. A miniszterelnök a 2010-től a kormány (egyik) szócsövének számító Magyar Nemzet akkori beszámolója szerint arról tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy „a Valutaalap a nyugdíjak csökkentését, a nyugdíjkorhatár-emelését, a családi pótlék csökkentését, a személyi jövedelemadó-emelését, privatizációt, az utazási kedvezmények csökkentését, bürokrácialeépítést, általános, értékalapú ingatlanadót, az önkormányzatok kiadásainak csökkentését és a bankadó eltörlését kéri a kormánytól”.
Ez a kiszivárogtatás az – akkor még alapvetően más összetételű, korántsem kormánypártinak tekinthető – Index.hu értékelése szerint „már arra utalt – sok más kormányzati lépés és jelzés mellett –, hogy a kabinet vissza akar táncolni a jelenleg folyó IMF-tárgyalástól. A felsorolt lista ugyanis olyan mérvű intézkedéscsomagot tartalmaz, ami nem tűnt valós elvárásnak, sokkal inkább alkalmasnak az IMF elleni hangulatkeltésre. A Valutaalap a korábbi, 2008-2009-es tárgyalásain sem fogalmazott meg egy pakkban ennyi és ilyen kemény feltételt.”
Utóbbi utalás arra vonatkozott, amikor a Gyurcsány-kormány a 2008 őszén kirobbant – eleinte pénzügyinek indult – világválság negatív következményeinek orvoslása céljából a washingtoni székhelyű nemzetközi pénzügyi intézményhez sietett. Meg annak társszervezetéhez, a Világbankhoz, továbbá ahhoz az Európai Bizottsághoz (EB), amely most a jogállamisági aggályok miatt az Orbán-kormányt túráztatja. A néhány nap alatt tizennégy éve megszületett megállapodás eredményeként összesen 20 milliárd eurós hitelkeretet szavaztak meg Magyarországnak: 11,9 milliárd eurót az Európai Bizottság, 6,5 milliárdot az IMF, 1 milliárdot pedig a Világbank.
Utóbbival végül nem született meg a konkrét megállapodás, így értelemszerűen az általa felajánlott összeg sem vált elérhetővé. De a keret többi része sem került maradéktalanul Magyarországra, abból két év alatt összesen 14,2 milliárd eurót hívtunk le (vagyis a kért összeg mintegy 70 százalékát), amely már az Orbán-kormány ideje alatt futott ki, az utolsó részlet 2016 áprilisában törlesztődött.
S hogy mire is ment el a pénz, arról a Portfolio.hu a közel hat és fél évvel ezelőtti elemzésében lakonikusan annyit írt: „a magyar állam kiadásainak finanszírozására”.
A részletekbe most nem mennénk bele, de egy fontos elemet azért kiemelnénk. Már csak azért is, mert nem kizárt, ez is mutathat majd hasonlóságot a jelennel. Az Orbán-kormány akkori fejlesztési minisztere, Fellegi Tamás (akit pont most reaktiváltak, betéve őt a politikailag kényes Paks II. Zrt. igazgatóságába) 2011 májusában jelentette be, hogy az IMF-hitel fel nem használt részéből az állam visszavásárolja az orosz Szurgutnyeftyegaz 21,22 százalékos Mol-részvényeit, 1,88 milliárd euróért (akkori árfolyamon mintegy 500 milliárd forintért), megvédve ezzel a nemzeti energetikai óriást az „ellenséges felvásárlástól”.
E terminus technicus azokra az esetekre vonatkozik, amikor egy olyan cég(ek) szeretné(ne)k bekebelezni egy társaságot, amelyek vételi szándékát a célpont menedzsmentje nem támogatja. Más kérdés, hogy jó tizenegy év múltán az oroszokra már aligha áll az ellenséges címke. Pláne nem tekinthető érvényesnek az, amivel Orbán indokolta az oroszok kivásárlását, miszerint "fontos lépést tettünk az erős Magyarország felé vezető úton", egy ország sem lehet erős, ha teljesen kiszolgáltatott az energiaellátása.
Az újabb analógiát pedig a múlt és a jelen között pedig az szolgáltathatja, hogy a kormány most is egy kivásárlásra készül, a Vodafone-t veszi meg a 4iG-vel közösen, 715 milliárd forintért, amely összeg 49 százalékát, azaz 350 milliárdot neki kell előteremtenie. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem egy ellenséges kivásárló beszállásának a megakadályozása a cél, de a nemzeti érdek természetesen most is ott szerepel az indokok között.
De térjünk vissza 2012 szeptemberéhez, pontosabban a sárvári frakcióüléshez. Amely végül Orbán Facebook-bejegyzése szerint arra hatalmazta fel a kormányt, hogy egy alternatív IMF/EU-tárgyalási javaslatot hozzon tető alá a következő napokban. Indoklása szerint az IMF követeléseit tartalmazó „lista hosszú, a sajtóban olvasható, a nyugdíjak csökkentésétől kezdve, a bürokrácia leépítésén át, a bankadó megszüntetésén keresztül a bankoknak juttatandó pénzösszegig minden szerepel benne, ami nem érdeke Magyarországnak, ezért a frakcióülés arra az álláspontra helyezkedett – én személyesen is ezzel a véleménnyel értek egyet, hogy ezen az áron, így nem.”
Más kérdés, hogy az IMF általában kevés konkrét elvárást szokott felsorolni, és azok is inkább csak makrogazdasági számokat tartalmaznak (például, hogy maximum mekkora lehet az államháztartási hiány vagy az államadósság), s azok eléréséhez a kormány választhat az eszközökből.
Ám ahhoz, hogy azért mégis legyen pontosabb képünk arról, mégis mit várna el a Valutaalap a hiteléért cserébe, aligha találhatunk jobb eligazodási pontot a Magyar Nemzeti Banknál, amely honlapján található összefoglalóból most kiemeljük a lényeget. Eszerint az IMF
„Tevékenységének három fő pillére (i) a gazdaságpolitikai felügyelet – amelynek keretében a gazdasági- és pénzügyi folyamatok vizsgálatára, illetve gazdaságpolitikai tanácsadásra kerül sor –, (ii) a szakértői segítségnyújtás és tréningek, illetve (iii) a hitelnyújtás. A gazdaságpolitikai felügyelet során a Valutaalap többek között rendszeres párbeszédet folytat tagországaival az általában évente esedékes, az Alapokmány IV. cikkelye szerinti gazdaságpolitikai konzultáció keretében, és ajánlásokat fogalmaz meg részükre.”
„A magyar gyakorlat a következő területekre vonatkozó helyes gyakorlat és szabványok alapján került átvilágításra:
- adatközlés (Data ROSC),
- monetáris és pénzügypolitika áttekinthetősége (Code of Good Practices on Transparency in Monetary and Financial Policies),
- bankfelügyelet (Basel Core Principles for Effective Banking Supervision),
- értékpapír-felügyelet (IOSCO Objectives and Principles of Securities Regulations),
- biztosítás-felügyelet (IAIS Insurance Supervisory Principles),
- fizetési rendszerek (CPSS Core Principles for Systemically Important Payment Systems),
- vállalatirányítás (OECD Principles of Corporate Governance), és
- költségvetés áttekinthetősége (Fiscal Transparency).
- pénzmosás és terrorizmus finanszírozás elleni küzdelem (AML/CFT).”
„A szakértői segítségnyújtás során a Valutaalap szakmai támogatást, tanácsokat ad tagországainak gazdaságpolitikájuk hatékonyságának javítása céljából. Ez a tevékenysége az oktatástól a továbbképzésen át a konkrét problémák megoldására tett javaslatokig a legváltozatosabb formákat öltheti. Számos területre, így költségvetési, monetáris és árfolyam-politikára, a bank- és pénzügyi szektor felügyeletére és szabályozására, statisztikai adatszolgáltatásra stb. terjedhet ki.
A Valutaalap pénzügyi segítséget nyújt fizetési mérleg finanszírozási problémákkal küzdő országoknak. Ennek keretében egyrészt átmeneti hitelt ad, illetve ezzel párhuzamosan támogatja a fizetési gondok orvoslását szolgáló gazdasági programot. A hitelt valamelyik szabvány hitel-megállapodás keretében folyósítják. Ez rögzíti a fizetési mérleg gondok leküzdését célzó gazdaságpolitikát és intézkedéseket, amelyek megvalósítását az ország elvállalta. A hitel-megállapodás alapját képező gazdasági programot az egyes országok a Valutaalappal folytatott párbeszéd során készítik el.”
Mfor-vélemény
Mint látható, az IMF listája meglehetősen testes. Azt nem tudjuk, hogy testesebb-e, mint az Európa Bizottságé, ám egy lényeges különbséget mindenképpen azonosítani tudunk. Míg az IMF kőkemény gazdasági, addig az EB hasonló szigorúságúnak tűnő politikai feltételeket támaszt a finanszírozásáért cserébe. Mindkettő nemzetközi kontroll alá helyezné az Orbán-kormányt, amely finoman szólva nem szereti, ha betekintenek a lapjaiba, pláne a határainkon túlról, s azon belül is nyugati irányból.
Úgy tűnik azonban, választania kell, melyik számára a kisebbik rossz (azt csak halkan tesszük hozzá, hogy az országnak melyik a jobb, hiszen az utóbbi évek alapján túlzás nélkül állítható, nem ez, vagy legyünk megengedőek, nem mindig ez vezérli a kabinetet). Harmadik megoldás nem látszik.
Attól tartunk, Jelasity Radován tíz évvel ezelőtti szavai most is aktualitásak lehetnek. Az Erste Bankot már akkor is irányító, ma már a Magyar Bankszövetség elnöki tisztét is ellátó szakember 2012 szeptemberében azért nevezte kétségesnek a megállapodást, mert ahhoz két fél kell, s mint mondta
„az IMF akkor tud segíteni, ha az, aki segítséget kér, megmondja, hogy mit kér, és mit ad cserébe”.
Mindenesetre cikkünk megjelenéséig nem érkezett hír arról, Balatonalmádiban szóba került-e a Valutaalap neve.
