A szabadalmak lopása a csúcstechnológiák, a kurrens termékek világában mindennapi jelenség. Főként Ázsiában, ha megjelenik egy népszerű, új termék, azt azonnal darabjaira szedik és megpróbálják lemásolni. Ennek a gyakorlatnak volt a kárvallottja a 70-es, 80-as években a világhírre szert tevő Rubik-kocka. Azokban az időkben még nem volt olyan jómódú egy feltaláló, vagy egy magyar forgalmazó, hogy a szabadalmat a világ minden országában levédje, az ország pedig nem volt tagja a Nemzetközi Szabadalmi Egyezménynek (PCT). Így a gyenge lábakon álló magyar szabadalmi védettség ellenére külföldön gyakorlatilag szabad préda lett a zseniális találmány gyártása és forgalmazása.
Ennek „köszönheti” azt a kétes értékű rekordját, hogy ez a kis játék lett a világon legtöbbet hamisított magyar szabadalom. Oltári nagy szerencse volt a történetben, hogy a kocka eljutott a világ egyik legnagyobb játékgyárához is, ahol már értő kezekbe került a gyártás és forgalmazás levédése, ráadásul, bár megtehették volna, nem lopták el a terméket, hanem végtelenül korrektül jártak el. A szakértők szerint ma már ilyen típusú tisztesség nem is létezik a világkereskedelemben.
A Rubik-kocka körüli szerencsétlenkedés némileg érthetetlen, ha megnézzük a másik oldalt, vagyis azt, hogy abban az időben Magyarország, hogyan teljesített a szabadalmak lopása kérdésében. És azt modhatjuk, kifejezetten jól. A nyugat a csúcstechnológiákat az úgynevezett COCOM-listára tette. A lista gyakorlatilag a keleti országokat sújtó kereskedelmi embargó alá tartozó termékeket sorolta fel, vagyis az ott szereplő gyártmányokat tilos volt eladni a szocialista országoknak. Ilyenek voltak például a számítógépek agyának tekinthető chipek.
Több magyar üzletember lett jómódú akkoriban abból, hogy zakóik hajtókájába varrva csempészték át ezeket a rendkívül értékes portékákat. A magyar hatóságok pedig igencsak elnézőnek bizonyultak ezekben az ügyekben, sőt egyfajta hazafias hőstett volt akkoriban kijátszani a COCOM-listát. Nem véletlenül taníthatott olyan professzor a Budapesti Műszaki Egyetemen, aki úgy kezdte az oktatást, hogy a hóna alatt egy sárga műanyag telefonnal jelent meg. Azt lehelyezte a katedrára, rámutatott és azt mondta, ezt én loptam Svájcból.
A szabadalmi viták persze nem mindig ilyen egyértelműek. Előfordul ugyanis, hogy bizonyos elképzelések a „levegőben vannak” és egyszerre ugyanannak a problémának a megfejtésén több mérnök, vagy több kutatócsoport dolgozik a világ más-más táján. Ahogy most a Covid leghatékonyabb ellenszerének a megtalálásán ki tudja, hány tudós ügyködik, hány országban.
A leghíresebb ilyen többosztatú eset talán a telefon feltalálójának kérdése, ami körül a mai napig folyik a vita. Philip Reis, aki először alkotott működőképes, ám nem túl jól használható telefonkészüléket? Vagy Antonio Meucci, akinek nem volt elég pénze készüléke szabadalmaztatására? Vagy Graham Bell, aki elsőként szabadalmaztatta a telefont? Esetleg a közvélekedéssel szemben mi most mégiscsak nem Bellnek, hanem Antonio Meuccio-nak adhatjuk a pálmát, hiszen 2002-ben az Egyesült Államok képviselőháza nyilatkozatot fogadott el, melyben az olasz tudóst ismerte el a telefon feltalálójának.
Hogy most a Samsung telefonjainak ügyében kinek lesz igaza, állítólag egy hónap múlva kiderül, amikor jogerős ítéletet hoz az orosz Legfelsőbb Bíróság. A tét nem kicsi, hiszen összesen 61 Samsung készülék típusokat érint a per, köztük csúcsmodelleket, amelyek egy olyan mobilfizetési rendszert használnak, amelyet a svájci cég a saját szabadalmának tekint. A Samsung Pay Oroszországban jelenleg a harmadik legnépszerűbb mobilfizetési rendszer a Google Pay és az Apple Pay után.
