Az Ukrajna elleni orosz támadás több szempontból is igen nehéz helyzetbe hozta a hosszú Merkel-időszak után hivatalba lépett német kormányt, amelynek többek között szembesülnie kellett a Putyinnal szemben követett “megbékéltetési”, a kölcsönös előnyöket kínáló kereskedelmi kapcsolatokra épülő, tárgyalásos stratégia kudarcával, az ország az orosz energiahordozóktól való erős függésével, valamint a német haderő hiányosságaival is.
Látszólag talán az utóbbival a legkönnyebb valamit kezdeni, és amikor néhány hónapja Olaf Scholz kancellár bejelentette, hogy 100 milliárd eurót költ Németország a haderő fejlesztésére, ezt a legtöbben korszakváltásként értékelték. De valóban potenciálisan akár történelmi jelentőségű fordulatról van szó? Új korszak kezdődik a Bundeswehr történetében?
Pénz van, alsónemű nincs
Általános vélekedésnek számít, hogy a német haderő alulfinanszírozott volt az elmúlt időszakban, és hiányosságai ennél fogva leginkább a pénzhiányra vezethetők vissza. Csakhogy egyáltalán nem igaz, hogy a németek keveset költöttek volna honvédelemre. Igaz, az ország messze nem teljesítette a 2 százalékos GDP-arányos védelmi ráfordítást, amelyet a NATO elvár, de mivel a világ 4. legnagyobb gazdaságáról beszélünk, még a nagyjából 1,2 százalék is sok, ha abszolútértéken nézzük.
Németország az elmúlt években nagyjából átlagosan évi 50 milliárd dollárt (mivel a NATO dollárban hasonlítja össze a védelmi költségvetéseket, ezért euró helyett általában e cikkben is dollárban maradnak az adatok - annál is inkább, mert mostanra szinte paritásba került a két valuta értéke) költött védelmi célokra, ezzel persze messze le van maradva az Egyesült Államok és Kína mögött, de például Franciaországhoz képest nem túl nagy a különbség, sőt az utóbbi néhány évben már többet is költött egykori nagy riválisánál Németország. Ha már itt tartunk, Oroszország sem költött drámaian többet védelmi célokra - persze mondjuk a bérköltségek vagy a különféle szolgáltatások árai össze sem hasonlíthatók a két országban.
Mit sikerült ebből az arányosan kevés, egyébként viszont igen sok pénzből kihozni? Nos, amikor Bundeswehr-alakulatok NATO-hadgyakorlatokra mentek az elmúlt években, akkor úgy kellett valahogy összekaparni több egységtől a működőképes tankokat, járműveket, felszereléseket, vagy szégyenszemre a szövetségesektől kellett ezeket kölcsönkérni.
Előfordult, hogy a német katonák a mobiltelefonjaik segítségével kommunikáltak a - szimulált - harctéren, mert nincsenek modern rádiókészülékeik, de olyan teljesen alapvető dolgokból is hiány van, mint a meleg alsónemű, a bakancsok, a vízhatlan ruházat, a sátrak, a sisakokba épített adóvevők vagy éppen a golyóálló mellények.
Pedig egyébként a német alakulatok képzettsége jó, a gyakorlatokon rendre kiválóan szerepelnek - ha éppen van mivel.
Jól mutatja a helyzetet, hogy a jelenlegi német célkitűzés az, hogy 2027-re(!) Németország 1 (azaz egy) teljesen felszerelt, harcképes állapotú hadosztályt legyen képes a NATO gyorsreagálású erőibe delegálni. Ez – a pontos egységektől függően - 10-15 ezer katonát jelent. Ez egy 80 milliós, a világ egyik legerősebb gazdaságával rendelkező ország részéről nem éppen acélos vállalás.
Ha azt is megnézzük, hogy a nagyjából hasonló védelmi költségvetéssel, de jelentősen gyengébb gazdasággal rendelkező Franciaország ebből a pénzből szinte minden területen - aktív és tartalékos katona, tankok, páncélosok, repülőgépek száma - jócskán megelőzi Németországot, de minimum egy szinten van vele, ÉS ezen kívül fenntart egy teljes értékű és három kisebb repülőgéphordozót, valamint egy saját atomarzenált, benne négy, nukleáris robbanófejeket is hordozni tudó tengeralattjáróval, akkor láthatjuk, hogy valami nagyon bűzlik Dániától délre.
Éltek a maradékokon
Ahogy mindennek, a Bundeswehr problémáinak is vannak történelmi gyökerei. A második világháború után a szembenálló hidegháborús tömbök gyorsan leszámoltak Németország demilitarizálásának gondolatával, és ehelyett mindkét német államban jókora, és jól felszerelt hadseregeket állítottak fel. Mind a nyugatnémet, mind a keletnémet haderő több mint félmillió katonát tudott volna bevetni háborús helyzetben, és rengeteg, a kor színvonalának megfelelő nehézfegyverrel is rendelkezett mindkét oldal – nem csoda, hiszen annak a harmadik világháborúnak, amelyre mindkét oldal készült, a döntő csatatere Németország lett volna.
Világháború szerencsére nem lett, helyette jöttek a rendszerváltások, majd a német újraegyesítés. Az egyesített német hadsereg magas létszámot és hatalmas mennyiségű hadiaanyagot örökölt, olyannyira, hogy szinte évtizedekig képes volt ezekből a készletekből kisebb léptékű modernizálásokkal éldegélni, miközben a létszámot leépítették, hiszen a szép új, történelem vége utáni világban miért is lett volna szükség erős hadseregre (és tegyük hozzá, hogy a németek, és a német költségvetés is szeret spórolni).
Ennek a folyamatnak az lett az a vége, hogy mára alig maradt nehézfegyverzete a Bundeswehrnek, és miközben például a Leopard 2 harckocsi még nagyjából modernnek számít, a légierő Tornado és Typhoon harci gépei évtizedekkel ezelőtti technológiák. De még ami papíron megvan, az sem feltétlenül bevethető: 2018-ban például 128 Tornadóból 39, 93 Typhoonból 26, a 224 Leopard 2-esből 105 számított bevethetőnek, és ez a helyzet mostanra sem javult érdemben.
Amikor tehát az ukránok nehézfegyverzetet kértek Németországtól, akkor nem, vagy legalábbis nem csak a politikai akarat hiányzott e kérés teljesítéséhez. Egyszerűen nem sok mindene van a Bundeswehrnek, ami működőképes lenne.
De akkor mire költötték el a pénzt? Ha megnézzük, hogy a védelmi költségvetésen belül milyen célokra költötték el a pénzt, azt láthatjuk, hogy 2021-ben új felszerelések, fegyverek beszerzésére csak 19 százalék ment a német védelmi költségvetésből, miközben a franciából és az amerikaiból közel 30 százalékot fordítottak erre. Mivel a személyi kiadások nagyjából hasonló arányúak, az igazán nagy különbséget az “egyéb” kategóriába sorolt költségek aránya tette ki. Ez Németországban 37, míg Franciaországban 26, az Egyesült Államokban 32 százalékra jött ki. (És ezek az arányok a 2014-2021 időszakban átlagosan még nagyobb különbségeket mutattak.)
Ide számolják a karbantartási és a műveleti költségeket, és mivel utóbbiból a németeknél alig volt - hiszen például nem avatkoztak be a tengeren túlon konfliktusokba, mert nem is lett volna mivel -, egyértelmű, hogy a német hadsereg nagyon drágán van fenntartva. Ami nem is csoda, ha mondjuk 30-40 éves repülőgépeket tartanak hadrendben, amelyeknél minden repült órára hosszú karbantartás jut, kis szériában, külön erre a célra fenntartott üzemekben utángyártott alkatrészekkel.
Fejetlenség, sisaktalanság
Na jó, mondhatnánk, de a 100 milliárdos haderőfejlesztési csomag pont e problémán segíthet, nemdebár? Nem eszik olyan forrón a kását. A német haderő beszerzései ugyanis hasonlóan elborzasztó képet festenek a Bundeswehr helyzetéről, mint az, hogy a katonáknak nincs meleg alsóneműjük. Nézzünk néhány példát.
2015-ben a német haditengerészet Gorch Fock nevű hajóján a hajótest elöregedése miatti felújítási munkákat kezdtek, ezek költségét előzetesen nagyjából 10 millió euróra becsülték. Amint elkezdődtek a munkálatok, újabb hibák merültek fel, a várható költségek 65 millióra emelkedtek. Egy 2018-as átvilágítás után 2019-ben a javításért felelős dokk vezetőségét kirúgták, a költségek immár 130 millió eurónál tartottak. Felmerült, hogy inkább új hajóra cseréljék a Fockot, de úgy becsülték, ez 2025-ig nem történhetne meg, így végül 2021-ben újra szolgálatba állt a felújított hajó. De akkor most van egy korszerű hadihajója a német haditengerészetnek? Nem annyira. Az alábbi képen mutatjuk a 135 millió euróért felújított Gorch Fockot:
Az 1958-ban épült, kiképzőhajóként szolgáló Fock esete jól mutatja, milyen problémákat okoz a régi hadfelszerelés karbantartása, valamint az is beszédes, hogy 2019-ben hat évre becsülték volna az időt, hogy a helyére egy másik hajót vásároljon a haditengerészet.
Menjünk tovább. A német ejtőernyősök tíz éve várnak új sisakokra. Meg is történt a típus kiválasztása, amelyet az amerikai fegyveres erőknél régóta használnak. A projekt azonban elakadt azon, hogy a német előírások szerint a sisakot átfogóan tesztelni kéne, hogy az valóban megfelelő védelmet nyújt-e a német fejeknek is, nemcsak az amerikaiaknak. A huzavona évek óta zajlik, sisakok továbbra sincsenek, pedig itt nem valami új technológiáról van szó, hanem valamiről, amit nagyjából a bronzkor óta használ az emberiség, és talán azt is feltételezhetjük, hogy az amerikai fejek alapvetően hasonló felépítésűek, mint a németek, de erről Németországban sok hivatalnak sok pecsétes papírt kéne kiadnia ahhoz, hogy valóban rendszeresítve legyenek a sisakok.
De ha sikerül megvenni és rendszeresíteni is egy felszerelést vagy fegyvert, azzal még nincs vége a történetnek, ahogy ez a G36 gépkarabély esetében történt. Az 1990-es évek második felétől használt Heckler & Koch G36-osokról a 2010-es években derült ki, hogy nagy melegben, illetve “intenzív használat” hatására jelentősen veszítenek pontosságukból. Az akkori hadügyminiszter, Ursula von der Leyen 2015-ben a karabélyok a szolgálatból való kivonásáról döntött, az ügyben per indult az állam és a gyártó között.
Azt gondolhatnánk, hogy egy lőfegyvernél a pontos lövés átmelegedve is elég alapvető kívánalom, de a pert a Heckler & Koch nyerte, mert a beszerzési eljáráshoz csatolt több száz paraméter között ez éppen nem szerepelt, így jogilag a G36 egy tökéletes fegyver, csak éppen mondjuk Afganisztánban kicsit félrehord, ha valaki balga módon többször is elsütné egymás után.
Pokoli bürokrácia
Összefoglalva azt lehet mondani, hogy míg az orosz hadsereget a korrupció teszi tönkre, addig a németet a bürokrácia és a túlszabályozottság. És a politika. A haderő beszerzéseiért egy németesen egyszerű elnevezésű hivatal, a Bundesamt für Ausrüstung, Informationstechnik und Nutzung der Bundeswehr, azaz a BAAINBw (a Bundeswehr Fegyver-, Informatikai és Műszaki Karbantartási Hivatala) felelős. Ennek koblenzi központjában 6500-an de összesen 116 irodájában 11 ezren dolgoznak. Elvileg az ő feladatuk lenne a beszerzési eljárások lebonyolítása, ám a német törvényi és egyéb előírások hálójában erre nem képesek hatékonyan, ráadásul az erre vonatkozó speciális tudás is teljesen leépült a hidegháború utáni korszakban, amikor gyakorlatilag nem voltak nagyobb volumenű katonai eszközvásárlások.
Hozzájön ehhez az is, hogy Németország egy nagyon átláthatóan, demokratikus civil kontrollal és a jogszabályokhoz ragaszkodóan működő ország, ahol ráadásul még az EU-s előírásokat is kínos pontossággal betartják. Ennek sok előnye van, viszont a hadi beszerzéseket nem könnyíti meg. Az összes beszerzést elképesztően részletes (de mint láttuk, még így se minden részletre kiterjedő) paraméterek alapján versenyeztetik meg, a döntést pedig jogi úton meg lehet támadni, bármilyen apró szabálytalanság, az egyenlő feltételek akármilyen sérülésének gyanújára hivatkozva. És ez nagyon sokszor meg is történik, így a beszerzések néha még a tenderek kiírásakor, de még gyakrabban a döntés meghozatala után hosszú évekre ragadhatnak bele az elhúzódó jogi viták mocsarába.
Ennek további kellemetlen következményei is vannak. A hadiipar ugyanis nem úgy működik, hogy a megrendelők egy weboldalon kiválasztják a nekik megfelelő típust, kifizetik, aztán várják a szállítást. A komolyabb fegyverrendszerekbe iszonyatos kutatási-fejlesztési pénzeket kell ölni évekkel azelőtt, hogy azok szolgálatba állhatnák, és gyakran több száz elemes beszállítói láncot kell felépíteni a különféle egyedi alkatrészek legyártására. (Az F-35-ösként ma repülő gépek tervezése például 1995-ben indult, az első prototípus 2006-ban repült, éles bevetésre pedig csak a 2010-es évek második felében lett alkalmas.) De a már gyártásban lévő típusokból sem tartanak fenn a gyártók készleteket, hiszen több tíz-, esetleg százmilliós, kisebb részletekben mindig a vevő igényeire szabandó eszközökről van szó. A németek ráadásul nem is szeretik a csupán jó, de létező megoldásokat, hanem a tökéletes, minden igényt kielégítő, de sokszor még csak elméletben létező megoldásokat keresik a hadiiparban is, ezek pedig mindig drágábban és több idő alatt készülnek el.
Márpedig ha jogi és politikai bizonytalanság áll fenn egy ügylet kapcsán, akkor a hadiipari cégek nem szívesen áldoznak be előre millió, milliárd dollárokat, mert félnek attól, hogy a végén hoppon maradnak.
Németországban pedig a fentebb említett jogi kockázatok mellett a kompromisszumos-koalíciós német politika is gondot jelent. A védelmi költségvetést évente határozzák meg, a különböző pártok mást és mást gondolnak a haderő jövőjéről, és nincsen, vagy eddig legalábbis nem volt hosszú távú védelmi koncepció, hosszú távú, előre megfinanszírozott szerződésekkel.
Jó példa erre az MBDA európai konzorcium a Lockheed Martinnal közösen fejlesztett, az amerikai Patriot rendszert leköröző TLVS (Taktisches Luftverteidigungssystem) légvédelmi rendszer ügye. A reménybeli gyártók saját forrásból kezdték fejleszteni a rendszert, a német kormány pedig még 2015-ben kiválasztotta, hogy ez lesz a jövő német föld-levegő légvédelmi rendszerének alapja – majd 2020-ban 2, 2021-ben 2,4 millió eurót szavaztak meg a költségvetésből a programra, miközben döntéshozói szinten felmerült, hogy koncepcionálisan is át kellene gondolni ezt az egész légvédelem-dolgot. A program most ezekkel a borravalónak is kevés juttatásokkal tetszhalotti állapotban van, a gyártók pedig feltehetően vagy benyelik egy ponton a veszteségeket, vagy új partnert keresnek a további fejlesztéshez, korszerű, saját gyártású légvédelmi rakétarendszere viszont nem lesz Németországnak.
A spórolás és a bizonytalanság pedig ahhoz vezet, hogy még az egyébként világszínvonalú német hadiipari cégek (mint például a Magyarországon is gyárat létesítő, és nemrég a legendás második világháborús német tank, a Panther valóban csúcstechnológiát képviselő utódját is bemutató Rheinmetall) sem tudja a jövőjét a belföldi megrendelésekre építeni, hanem az exportból kényelenek fedezni a fejlesztésekre fordított összegeket. Ha pedig mégis üzletelnek a német állammal, akkor a fegyvergyártók a kisszériás, bizonytalan megrendeléseket ennek megfelelő, a kockázatokat is figyelembe vevő áron vállalják csak el, ezzel tovább drágítva a német beszerzéseket.
Kéne egy terv
100 milliárd euró sok pénz, még a fegyveriparban is. Kijönne belőle nagyjából 4-5 Ford-osztályú repülőgéphordozó, vagy mondjuk 500 F-35-ös vadászbombázó. De ha úgy költik - vagy éppen végül nem is költik - el, mint ahogy Németországban az utóbbi években szokás volt, akkor sokkal kevésbé látványos eredményeket hozva is a nyakára lehet hágni.
"Beszerzések hegyei állnak előttünk, amelyek hihetetlen áttekintést és finomhangolást igényelnek, erre pedig egyértelműen nincs felkészülve az apparátus"
- mondja a német külügyi tanács védelmi kutatásvezetője, Christian Mölling.
Ebből a szempontból aggasztó, hogy igazából elég kevés részlet ismert a pénz felhasználásáról. Elvileg az összeget új eszközökre költenék, de ez a rendes védelmi költségvetésen felül, vagy azzal együtt értendő? Ha lemegy ez a program, utána mekkora források lesznek a további vásárlásokra, a kapacitások fenntartására, a fejlesztések folytatására? Egyáltalán mi a cél, milyen legyen a Bundeswehr mondjuk tíz év múlva, milyen képességei legyenek? Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz.
Előremutató lépés, hogy arról már döntött Németország, hogy az 1000 euró alatti értékű felszereléseket a megszokott beszerzési eljárásokat mellőzve lehet megvásárolni, tehát talán sisakjuk, sátruk és meleg alsójuk lesz a német katonáknak hamarosan. Az is egy megfogható konkrétum, hogy Németország vásárol 35 F-35-ös repülőgépet. De ha a maradék iszonyatos összeget ráöntik a BAAINBw hivatalnokaira és a jelenlegi rendszerre, hogy ezt most gyorsan el kell költeni, abból több ezer oldalas paraméterkönyvek, nagy tervek, majd kis szériában, drágán vásárolt eszközök és végeláthatatlan perek lesznek.
Christian Mölling attól tart, hogy a beszerzéseknél végül a nagy nyomás miatt nem a minőség és a használhatóság, hanem az előírásoknak való megfelelés lesz a döntő szempont.
"A végén minden rubrikát kipipálunk, minden szabályozásnak megfelelünk, a Bundeswehr pedig nem lesz képes megvédeni az országot vagy külföldi bevetésben részt venni."
Az elmaradó eredmények és a botrányok nyomán - és remélhetőleg az ukrán háború lezárása után - egy új kormány visszavonulót fúj, a szerződéseket módosítják, felmondják, a hosszú távú projekteket kivéreztetik, és a nagy fordulat helyett minden visszatér a megszokott kerékvágásba, és majd harminc év múlva az akkor már rég elavult F-35-ösöket fogja méregdrágán üzemben tartani Németország. Évtizedes távlatú, világos koncepció és szerződések nélkül ebből ez a százmilliárd euró sok cégnek jelent majd nagy bevételt, míg másokat esetleg tönkretesz, de ütőképes Bundeswehrt nem fog varázsolni a mostani helyére.
