A XIX. század vége bátran nevezhető a hazai gasztronómia aranykorának. A számtalan hotel, étterem, kis- és nagyvendéglő, kávéház és szalon, út menti csárda, betérő, kifőzde és pályaudvari resti egymással versengve hódoltatták az alapos és kiadós étkezésekre amúgy is könnyedén rávehető kortársakat. A polgárok pedig hallgattak a hívó szóra, s hihetetlen pénzeket hagytak a kasszáknál. Egykorú statisztikák szerint a Magyar Királyság össztermékének legkevesebb tizenöt-tizenhét százalékát adta a vendéglátás és a hozzá kapcsolódó turizmus.
A konyhák mellett természetesen fénykorukat élték a szomjas vendégeket kiszolgáló szőlészetek, sör- és likőrgyárak, ahol a finom reggelikhez, ebédekhez és vacsorákhoz felszolgálandó itókákat kotyvasztották jelentős mennyiségben.
Dühbe fordult vacsora
Nos, egy ilyen régi, tradicionális likőrgyár tulajdonos-igazgatója egyszer üzleti ügyben vidéki útra ment. (Fontos közbevetni: a sorozat számos írásához forrásul szolgáló Curiai Közlönyökben az érintett firmákat az ABC betűivel jelölték – így azok utólagos azonosítása nehézségekbe ütközik. Ebben az esetben vélhetően a sorozatunk egyik korábbi cikkében is említett Gottschligról lehetett szó.)
A kifinomult ízléséről híres cégvezető a célállomáshoz megérkezvén megütközéssel tapasztalta, hogy senki nem várja. Mérge azonban hamar elpárolgott, miután az egyik, lokálpatriotizmustól fűtött vasutastól megtudta, hogy nyolcvan fillérért az állomási restiben kapható a Monarchia legjobb pacalpörköltje. Nem sokat hezitált, s rövidesen megelégedéssel nyugtázta, hogy ha másért nem, hát ezekért az ízekért valóban érdemes volt megtennie e hosszú utat.
S mivel "a hal úszni akart", egy pohárka likőrrel és egy korsó sörrel kívánta leöblíteni a zsíros falatokat. Az asztalhoz intett pincér javaslatára egy kissé drága, huszonöt filléres helyi főzésű italt választott. Vesztére, hiszen amint belekortyolt, minden jókedve elszállt: a kikért "cognac" illata, színe és zamata ugyanis kísértetiesen hasonlított a saját üzeme által már közel húsz éve gyártott italhoz.
Ítélőtáblán a recept
Bölcsen nem szólt, ám hazaérve azonnal hívatta ügyvédjét, aki aztán lopásért beperelte az inkriminált szeszt előállító szeszfőzdét. Az eljárás során a vád elsősorban azt kívánta bizonyítani, hogy az ital alapanyagát képező titkos receptet az egyik, a cégtől néhány évvel korábban megvált dolgozójuktól szerezte meg a vidéki üzem. Ám rövid időn belül kiderült, az illető nem sokkal a távozás után meghalt, továbbá a legalaposabb nyomozás sem tudott kapcsolatot találni közte és a beperelt üzem között.
Ekkor az ügyvéd azt próbálta elérni, hogy a cég adja ki receptjét, melyből – véleménye szerint – azonnal kiderül majd, hogy puszta lopásról van szó. Ám ezt a másik fél nem akarta megtenni, mondván, hogy a leírás titkos, annak kitudódása elviselhetetlen gazdasági veszteséget jelentene számára. Sőt, viszontváddal élt: e szerint a nagyobb firma csak azért köti az ebet a karóhoz, hogy őket tönkretegye.
A gyanúban lehetett valami: a taláros testülethez benyújtott iratok szerint a kisebb üzem forgalma is szép summát, közel kétmillió koronát tett ki. Igaz, ez a nagy bevételének csak töredéke volt, ám a piacszerzés már akkor sem a legtisztább eszközökkel zajlott.
Végül hosszas vita után a bíróság úgy döntött, hogy mindkét gyár köteles kiadni receptjét, melyet egy neves, a haragvó felek részről függetlennek elismert egyetemi vegyészprofesszor gondjaira bíznak. Ő volt hivatva igazságot tenni a kérdésben. A tudós egy-egy liternyi "cognacot" és két lezárt borítékot kapott…
A nagy izgalommal várt szakértői jelentés megállapította, hogy nem történt lopás, pusztán véletlen ízegyezésről van szó. Az országos hírű kémikus a bíróság előtt kifejtette, már az alapanyagok sem teljesen egyformák, bár annyit elismert, hogy egy bizonyos fajta, s a zamatot elsősorban meghatározó gyümölcsfélét mindkét italgyártó nagy mennyiségben felhasznál. Ez azonban nem bizonyít semmit, hiszen e termés évszázadok óta a hazai szeszgyártás egyik alapja, így nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy valaki éppen ezt használja fel.
A felek végül elfogadták a döntést. A kortársak szerint elhatározásukban jelentős szerepet játszhatott a per nyomán támadt tekintélyes forgalomnövekedés. Az esetet egyébként egy korabeli gazdasági lap utólag kielemezte: e szerint a kisebb vállalatnak minimum öt-hét, a nagyobbnak legkevesebb tízszázalékos bővülést hozott a polémia.
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
