Az elmúlt időszakban az üzemanyagok esetében az árstop intézményét a kormány és az olajtársaságok is folyamatosan alakították. A politikusok kommunikációjában visszatérő elem, hogy csak „Brüsszel veszélyeztetheti az ellátásbiztonságot”, más kockázat nincs. Hozzátehetjük, hogy a folyamatok és a számok mást mutatnak, ahogy az pénteki elemzésünkből is kiderült.
Visszatérő elem volt a kormány részéről, hogy a magyar családok védelme mellett a mezőgazdasági termelőknek is védelmet ígértek. Ez egyrészről persze felháborodást váltott ki, hiszen felmerülhet, hogy miért tesznek a gazdákkal kivételt, másrészről viszont beleillik a kabinet azon logikájába, amely révén adminisztratív lépésekkel igyekeznek az élelmiszerek inflációjának gyorsulását visszafogni.
Úgy tűnik, hogy péntektől a termelők két kasztba kerülnek, a nagyok továbbra is élhetnek a kedvezményekkel, a kicsik pedig gondolkozhatnak azon, hogy miként trükközzenek.
A piacvezető olajtársaság, a Mol és a piac második számú szereplője ugyanis csak piaci áron ad a jövőben kannába üzemanyagot, ami számos kistermelőt fog érinteni. Míg a nagy gazdák a sok tíz-, esetenként százmilliós mezőgazdasági gépeikkel begördülve a benzinkutakhoz a jövőben is kedvezményesen vásárolhatnak üzemanyagot, addig azok, akik kistraktorokat használnak, legyen szó két- vagy egytengelyes (rotációs kapa) eszközről, ezt az eddig megszokott módon aligha tudják megtenni. Ezekkel a mezőgazdasági gépekkel eddig ugyanis senki nem jelent meg kutaknál, ehelyett a gazdák kannákból a földek mellett töltötték meg az eszközöket üzemanyaggal.
Hasonló a helyzet az öntözéssel, hiszen a nyarak immár tragikusan aszályosak, és a földek vízellátása nélkül nem lehet termelni. Ahhoz azonban, hogy öntözni lehessen, szivattyúra, aggregátorra van szükség, amelyekhez jellemzően szintén üzemanyag kell, ezekkel az eszközökkel pedig pláne nem tud a gazda megjelenni a töltőállomásokon. Nem véletlen, hogy tapasztalataink szerint a közösségi médiában a gazdatársadalom finoman szólva sem fogadta örömmel az olajtársaságok döntését.
A „kicsik” ugyanis úgy élik meg a történteket, hogy a differenciált ár miatt a kistermelők további versenyhátrányba kerülhetnek. Azért mondják, hogy további, mert például az agrártámogatásokat tekintve a nagygazdák nem csak nominálisan, de gyakran fajlagosan is sokkal jobban jártak, mint ők. Arról nem beszélve, hogy a munkaerőhiánytól egyébként is szenvedő szektor számára az alkalmi munka járulékterheinek emelése sem esik jól. Más kérdés, hogy az ország egyes régióiban annyira nincsenek szezonális munkások, hogy sajnos az alkalmazásuk feltételei már-már irrelevánsnak számítanak.
Visszatérve az üzemanyagokhoz, üdvözlendő lenne, ha a gazdák között nem tennének különbséget (főleg a most tapasztalt negatív diszkriminációval) az alapján, hogy milyen járműpark van a birtokukban, hanem legalább ezen a téren „versenysemlegesség” lenne. A kisgazdaságok ugyanis azon túl, hogy számosságuk okán a piac fontos szereplői, vidéken továbbra is megtartóerővel rendelkeznek, és lassítják a hosszabb ideje tartó elvándorlást, tehát a magyar társadalom szempontjából a gazdasági teljesítményükön túlmutató jelentőséggel bírnak.
(Megjegyzés: A szerző az újságírás mellett őstermelőként végez mezőgazdasági tevékenységet is.)
