Általában óriási csinnadrattával szokta a közvélemény tudomására hozni az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK), ha az ország finanszírozásának biztosítása érdekében devizakötvényt bocsát ki vagy devizahitelt vesz fel. Volt, hogy még sajtótájékoztatót is szerveztek e jeles esemény alkalmából. De ha nem is trombitálták össze az újságírókat, sajtóközleményt mindig kiadott az ÁKK, amit aztán a kormány is kitett a honlapjára. Már másnap.
Ahogy tették azt legutóbb, idén január 19-én. Akkor azt kürtölték világgá, hogy előző nap (!), azaz január 18-án került sor Magyarország harmadik euróalapú zöldkötvényének kibocsátására, 1,5 milliárd euró összértékben. Még azt is az orrunkra kötötték, hogy a hitelviszonyt megtestesítő papírokat öt és fél év múlva kell majd visszafizetnünk, 4 százalékos fix kamattal. És elbüszkélkedtek azzal, hogy a magyar eurós zöld kötvények iránt közel négyszeres volt a befektetői érdeklődés – vagyis akár csaknem 6 milliárd eurót is be tudott volna vonni az ÁKK –, kiemelve, hogy ez azért figyelemreméltó, mert januárban igen nagy volt a kínálat, azokban a napokban rekordösszegben kerültek piacra Európában kötvények.
Azóta nem jelent meg ilyen közlemény. Amiből logikusan arra következtethettünk, hogy nem történt újabb kötvénykibocsátás vagy hitelfelvétel.
Rosszul tettük. A héten ugyanis kiderült, mégis volt egy újabb akció. Méghozzá nem tegnap, nem a múlt héten, még csak nem is a múlt hónapban. Hanem április 19-én, vagyis több mint három hónappal korábban. A felvett devizahitel nem kicsi, 1 milliárd euró.
Akkor miért nem parádéztak ezzel Orbán Viktorék, ahogy tették azt három hónappal korábban a zöldkötvényekkel? Csak ők tudják. Én csak feltételezem, hogy azért, mert nem akarták nagydobra verni, ki a hitelező. Az ugyanis nem más, mint a Kínai Népköztársaság.
De akkor mi a probléma? – értetlenkedhet, aki az utóbbi évek híreit figyelte. A keleti nyitást, a kínai akkumulátorgyárak itteni létesülését, a magyar miniszterelnök egyre szorosabbra fűződő, már-már barátiként minősíthető kapcsolatát Hszi Csin-pinggel. Amiből egyenesen következett, hogy Orbán a „békemissziója” során előrevette a kínai pártelnököt (csak a háborúzó felek vezetőihez, Zelenszkijhez és Putyinhoz ment előbb).
Egészen eddig a sikerpropagandára mindig is hajlamos Nagy Márton is mélyen hallgatott. Igaz, ő tavaly már megpendítette, hogy az se baj, ha nem jönnek az EU-tól a Magyarországot megillető pénzek. De akkor még azt mondta, a befagyasztott forrásokat majd a működő tőke válthatja ki. Amely kijelentést aztán a közgazdászok ízekre szedtek, köztük lapunk állandó szerzője, Bod Péter Ákos volt jegybankelnök, mondván, almát a körtével nem lehet összehasonlítani.
Fotó: Depositphotos
A devizahitel kétségtelenül az uniós forrásokkkal esik egy kategóriába. Az pedig, hogy azt a kínaiaktól vették fel Orbánék, ugyancsak nem meglepetés a tájékozottabb hírolvasók számára, kollégáimmal együtt már több cikkben is felvetettük - én például itt -, hogy a hibás gazdaságpolitikája miatt forrásbevonási kényszerbe került kormány számára kézenfekvő, ha Kínához fordul.
Ám azt is minden egyes alkalommal felvetettük, hogy nem mindegy, milyen áron. Hiszen az elvakult Fidesz-hívők számára elrettentőek lehetnek, hogy az EU jogállamisági feltételekhez köti a támogatást és a hitelnyújtást, de dőreség lenne azt hinni, hogy Kína Orbán, Nagy vagy Szijjártó Péter két szép szeméért hajlandó finanszírozni minket. Bizonyára az ázsiaiak is kemény feltételeket támasztanak, s nem feltétlenül csak gazdaságiakat.
Csakhogy még ez utóbbiról sincs fogalmunk. Az ominózus, jól elrejtett ÁKK-adatok között az összeg mellett csak az szerepel, hogy a devizahitelt három év alatt, 2027 áprilisáig kell visszafizetni, és még az is, hogy a kamatozás változó, de hogy mi az induló érték és hogy az mikor, mihez képest módosul, már titok. Ez az információ a pénteki Kormányinfón is rejtve maradt, az erre vonatkozó kérdést Gulyás Gergely továbbpasszolta a Pénzügyminisztériumnak.
Ám a tárca vezetője, Varga Mihály sem mondott semmit az általános "a piaci feltételeknél kedvezőbb árazásban állapodtunk meg" formulánál, meg nem jelölve, melyik piac is a viszonyítási alap. S a kamat mértékét nemzetgazdaságiminiszter-társa, Nagy sem árulta el. Mindketten csak megismételték, amit már eddig is tudtunk. Nevezetesen, hogy a kínai devizahitel infrastrukturális és energetikai fejlesztésekre megy el, amit ugye a már említett előzmények ismeretében nem volt nehéz kitalálni.
Megy tehát a szokásos ködösítés. Ami láttán az emberben óhatatlanul felmerül: miről nem tudunk még?
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
