Jeles napra ébredtünk. Március 31-e szokás szerint fontos dátum, hiszen ekkor ér véget az év első negyede, aminek apropóján számos elemzés készül, állami és vállalati szinten – elég csak a GDP és a beruházások alakulására, illetve a tőzsdei cégek gyorsjelentésére utalni –, amelyek azért fontosak, mert egyfajta eligazodási pontként szolgálnak ahhoz, mi várható az esztendő további részében. Miközben számos olyan társaság van, amely számára még lényegesebb a március 31-ei nap, hiszen a naptárival ellentétben az ő – úgynevezett pénzügyi – évük ekkor ér véget.
Ám most egészen más miatt övezte nagy várakozás március 31-ét. Nevezetesen, hogy az Orbán-kormány még tavaly év végén vállalta, az Európai Unió jogállamisági aggályai miatt visszatartott eurómilliárdok érdekében eddig a napig az igazságszolgáltatással összefüggő korrekciókat végrehajt, törvényeket módosít.
Ez azonban nem történt meg.
Ami persze egyáltalán nem volt meglepő annak ismeretében, hogy a kabinet az elmúlt hónapokban éppen ellenkezőleg cselekedett, mint amit kellett volna tennie az uniós pénzcsapok megnyílásához.
Például az EU elvárta volna, hogy lazítson a gyermekvédelmi törvényen, ehelyett inkább bekeményít, még azzal is büszkélkedve, hogy ez lesz Európa legszigorúbb ilyen jogszabálya. De a „modellváltó” egyetemi alapítványokkal kapcsolatos aggályokat is csak látszólag próbálja orvosolni, a minisztereket, államtitkárokat ugyan kiveszik a kuratóriumokból, ugyanakkor olyan személyek maradnak, illetve kerülnek be a távozók helyére, akiken keresztül a kormány akarata a jövőben is simán érvényesülhet.
Csoda-e, hogy az embernek az az érzése, mintha Orbán Viktorék meg sem szeretnének állapodni az EU-val, inkább lemondanak az uniós forrásokról, helyette máshonnan kívánnak finanszírozáshoz jutni, a kormányfő már tett is arra célzást, hogy honnan, s bár országnevet nem említett, mindenkinek kapásból Kína ugrott be. Erről is volt szó azon a beszélgetésen, amelyet a Klasszis Klubban folytattam Bojár Gábor üzletemberrel vállalkozóval, az erről készült felvételt itt lehet megtekinteni:
Mindenesetre a kormány által vállalt március 31-ét írva azt hittem, Orbán az éppen ma reggelre eső szokásos Kossuth rádiós megszólalását arra is felhasználja majd, hogy elmondja, mi az aktuális helyzet. Csalódnom kellett. Egyetlen szó sem esett erről.
Ehelyett az arcunkba kaptuk a szokásos, most már tényleg unalomig ismételt mantrát arról, hogy Magyarország az egyetlen békepárti állam az Unióban, mindenki más meg háborúpárti – vagyis, teszem hozzá, ezek szerint tökkelütött, hiszen ki az az idióta, aki szeret háborúzni?
Miközben a háború kapcsán szó esett az Oroszországgal szembeni újabb, a sorban immár tizenegyedik szankciós csomagról, azzal a mikrofonállványt tartó rádiós nem szembesítette a kormányfőt, hogy nem mások, a többi gaz uniós ország, vagy a dollárbaloldal által pénzelt ellenzék emlékeztet arra, az Orbán-kormány eddig kivétel nélkül az összes szankciót megszavazta, hanem maguk az oroszok, akik amúgy emiatt a barátságtalan országok listájára tették hazánkat. E tény nyilvánosságra kerülése is ennek a hétnek az eseménye, mégsem tartotta azt említésre méltónak a kormányfő.
Az inflációra ugyan kitért, de annak kapcsán is csak a szokásos mantrát hallottuk, miszerint az év végére meglesz az egy számjegy. Annak ellenére, hogy mintha az MNB nem látná ennyire rózsásan a helyzetet. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a héten jottányit sem javított az inflációs prognózisán. Ellenben a korábbinál negatívabb képet festett a gazdaság várható növekedési dinamikájáról, immár a stagnálást sem zárja ki, ami erős kontraszt a Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter által elképzelt 1,5 százalékos GDP-bővüléshez képest. Mégsem reagált ezekre a kormányfő, pedig például az inflációt már a legoptimistább elemzők sem várják 2023 végére egyszámjegyűnek.
A fentiek után persze már aligha meglepő, hogy a kormányzati sikernarratívát, az emberek megvédését propagáló szólamokhoz nem passzoló januári kereseti adatok sem kerültek terítékre Orbán mai beszédében. Pedig bizonyára érdekelt volna valakit, miért lett 2023 első hónapjában immár -7,6 százalék a reálkereset (vagyis veszítettek ennyit az értékükből a bérek az európai uniós rekorder infláció miatt), miközben decemberben még „csak” 5,1 százalékkal csökkentek.
Mint ahogy az sem került szóba, hogy a nyugdíjasok fogyasztói kosara februárban több mint ötven százalékkal került többe (vagyis a hivatalos infláció duplájába), mint az előző év azonos időszakában.
Pedig ennek hallatán talán egyesek elgondolkodhattak volna, hogy talán a valóság más, mint ami az állami tévékből, rádiókból, megyei napilapokból rájuk zúdul.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
