Az elmúlt tizenhárom és fél évben már megszokhattuk, hogy az Orbán-kormány és az annak fejéhez hű, neki megfelelni kívánó, hozzá igazodó személyek (hogy finoman szóljak) egymást licitálják túl a nagyotmondásban. Mit sem törődve a tényekkel – ahogy mondani szokás, azok csak zavarják őket –, sorra hoznak fel példákat, hogy ebben és abban mi vagyunk a legjobbak a világon. De, amiben még nyilvánvalóan sem, azt is képesek valami elképesztő módon kiforgatni, a kudarcot csak és kizárólag más számlájára írni, egyetlen szóval sem említve, hogy azért volt, amiben ők hibáztak.
Mivel ez a módi már több mint tucatnyi éve dívik, vagyis amióta a második Orbán-kormány megalakult, jogos lehet a felvetés, hogy minek ezzel foglalkozni, van ennek értelme, úgysem változik semmi. Ám, ha így teszünk, akkor letehetjük a tollat, illetve a klaviatúrát. Csakhogy újságíróvá nem azért válik valaki, hogy lehozza a tollba mondott kijelentéseket (ahogy azt teszi számos lap munkatársa szakmányban), hanem, hogy felhívja a figyelmet arra, ha szerinte valami nem állja meg a helyét, nincs összhangban a tényekkel – nem véletlen, hogy demokráciákban a média a törvényhozás, a bíróság, valamint a végrehajtás mellett a negyedik hatalmi ág.
Ha egy újságíró elmenne az égbekiáltó hazugságok mellett, akkor az olyan lenne, mintha például egy orvos nem látna el egy beteget, vagy egy sérültet – megszegve ezzel a hippokratészi esküjét.
Nem véletlenül jutott eszembe pont az egészségügyi párhuzam, hiszen legújabb – immár sokadik (nem is számolom) – felháborodásomat az váltotta ki, hogy a kórházi fertőzések kapcsán a héten két fideszes kormányfunkcionárius is azt állította, jobb a helyzet Magyarországon, mint az EU-ban. Egyikük az a Rétvári Bence, aki néhány nappal korábban – ugyancsak a makacs tényekre fittyet hányva – a valóságosnál jóval alacsonyabbra tette azon pedagógusok arányát, akik a státusztörvény miatt elhagyták szeretett szakmájukat.
Kis hazánkban mára odáig fajult a helyzet, hogy a kormány szemérmetlenül olyanokat állít, amelynek valóságtartalmát az egyszerű átlagember azonnal meg tudja cáfolni – adott esetben csak az nem, aki az elmúlt években nem került kapcsolatba egyetlen egészségügyi intézménnyel, nem rendelkezik ilyen tapasztalatokkal rendelkező rokonnal, baráttal és ismerőssel stb. Vagy, ha igen, akkor direkt nem akart hallani semmit a kórházakban lévő állapotokról, vagy ha meg is hallgatta a panaszokat, azokat nem hitte el, mert – annyira elvakultan kormánypárti.
Hiszen nagyon elfogultnak kell lennie annak, aki például azzal szembesül, hogy egyre kevesebb az orvos – a héten például a Szent Imre kórház szülészetéről derült ki, hogy nincsenek elegen. Vagy, hogy a már említett másik szakmát említsük, milyen kevés a pedagógus. Ja kérem, úgy könnyű kihozni a matekot, hogy egy szintén heti hír szerint mintegy 1500-an diploma nélkül oktatnak – minek, legalább egyre többen lesznek, akik gondolkodás nélkül tudnak ikszelni a szavazófülke magányában.
Ők azok, akik azt is simán beveszik, hogy nálunk az EU Oroszországgal – mint a régi-új Nagy Testvérrel – szembeni szankciók miatt a legmagasabb az infláció (még most is, amikor végre-valahára sikerült azt beszuszakolni 10 százalék alá, ahol a többiekbél már hosszú hónapok óta tanyázik), még magukban sem teszik fel azt a logikus kérdést, hogy akkor az unió többi 26 országában hogyan lehet jóval alacsonyabb a fogyasztóiár-index.
Persze miért is tennék, ha hozzájuk el sem jut az az információ, hogy ha valamiben, akkor egy dologban tényleg rekorderek vagyunk – igaz, negatív értelemben. Hiszen amit ők néznek, hallgatnak és olvasnak, azok mélyen hallgatnak erről. Vagy, mint a fentebb említett példák esetén, egész egyszerűen mást mondanak, mint amit a tények mutatnak. Vagy amit a jóérzésű emberek tapasztalnak.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
