Önmagában már az is érthetetlen, miért nem az ország fővárosában tartja Orbán Viktor az október 23-ai ünnepi beszédét. Hiszen ez Magyarország talán legfontosabb nemzeti ünnepe. Már csak azért is, mert időben jóval közelebb van, mint 1848 vagy az államalapítás. Még sokan élnek azok közül, akiknek a 67 évvel ezelőtti eseményekről van személyes tapasztalatuk.
Aligha akad ország e földkerekségen, amely első számú irányítója ne annak fővárosában emlékezzen meg a nemzet ünnepéről. Ráadásul Budapest e tekintetben azért is speciális, mert itt még a szokásosnál is többen élnek az összlakosságból, nagyjából egyhatodnyian.
Csakhogy a fővárosiak a tekintetben is kilógnak, hogy összességében már évek óta nem vevők a Fidesz-re. Annak ellenére, hogy a KDNP-vel együtt már viszonylag hosszabb ideje a parlamentben kétharmados többsége van a kormánypártnak, Budapesten se a 2019-es önkormányzati, se a 2022-es választásokon nem tudott győzni. Sőt, azzal, hogy másfél éve a 23-ból mindössze egy kerületben lett a jelöltje az első, túlzás nélkül lehet kijelenteni, hogy nagyot bukott.
Márpedig a csúfos vereségeket senki nem szereti. Hatványozottan igaz ez Magyarország harcias (ám, mint azt hangoztatja, az orosz-ukrán háború vonatkozásában a NATO-tagországok vezetői közül egyedül békepárti) miniszterelnökére. S miután nem tud felülemelkedni ezen a tényen – noha a kormányzati kommunikáció azt sulykolja, hogy Orbán kormányfőként nemcsak azok érdekeit képviseli, akik rá szavaztak, hanem azokét is, akik nem, vagy nem mentek el szavazni – durcásan úgy döntött, Budapestet ignorálja.
Immár másodszor – legalábbis október 23-át illetően. Egy évvel ezelőtt ugyanis Zalaegerszegen tartotta meg az ünnepi beszédét, autokrata vezetőhöz méltó módon jó messze a tömegtől, így nem férkőzhettek hozzá testközelbe az ellene tüntetők – akik száma Budapesten kétségtelenül a sokszorosa lett volna. Aztán ez a módi annyira bejött, hogy idén március 15-én is vidéken, Kiskőrösön beszélt. Most meg Veszprémben fog.
Persze mindkettőt meg lehet ideologizálni. A tavaszit azzal, hogy 200 éve született Petőfi Sándor. A hétfői helyszínváltozás mellett már gyengébb érvek szólnak, bár kétségtelen, Budapest mellett Veszprém volt az 1956-os forradalom egyik legjelentősebb helyszíne, ahol a szovjet csapatokkal szemben erős fegyveres ellenállás alakult ki.
Pont ez utóbbi ténye az oka az október 23-a miatti másik értetlenségemnek. Ha annyira fontos jelkép a kormánynak és annak fejének a szovjet csapatokkal szembeni ellenállás (márpedig az kell, hogy legyen, ez volt annak a sajnos nem dicsőségesen zárult tizenkét napnak az alfája és omegája), akkor hogyan mondhatott olyat Orbán hat nappal e jeles dátum előtt Putyinnak, hogy „Magyarország soha nem akart az oroszokkal szemben állni”?
Csak remélem, hogy nem az van a rogáni píárgyár tarsolyában, arra az esetre, ha ezt az ordító ellentmondást valaki feszegetné, hogy a szovjetek nem egyenlőek az oroszokkal. Sőt, előbbiek már a rendszerváltás óta nem is léteznek.
Utóbbiak viszont nagyon is. Olyannyira, hogy ők Magyarország első számú szövetségesei. Hogy ez mennyire furcsa azok után, hogy egy ideig Orbán volt a legszovjetellenesebb hazai politikus, ergo ő mondta Nagy Imre 1989. június 16-ai újratemetésénél a legdurvább beszédet, követelve a szovjet csapatok távozását, az elmúlt 13 és fél évben – vagyis amióta a Fidesz regnál és Orbán politikai érdekei megkívánták a pálfordulást – már megannyian, megannyiszor megénekelték.
Más kérdés, hogy 2022. február 24-e, vagyis Ukrajna megtámadása óta a jóérzésű emberekben még mindig fel tud menni a pumpa, amikor meglátja, hogy Orbán Putyinnal parolázik.
Kérdés, vajon az, hogy a Brüsszellel szemben (is) szavakban harcias kormányfőnk minket az oroszokkal szemben akaratgyenge nemzetként állított be, hány honfitársunknál vágta ki a biztosítékot. Merthogy ne szépítsük: ez tulajdonképpen ’56 eszméjének megtagadása.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
