Az Országgyűlés hétfői ülésnapja számomra ismét bebizonyította, hogy Orbán Viktor kormányát a mostani ellenzék aligha fogja belátható időn belül megdönteni. Pedig a kormány gazdaságpolitikai teljesítménye rettenetesen gyenge és lehetne mibe kapaszkodni, de a kabinettel szembenálló politikai erők valamiért képtelenek ezt kihasználni.
Itt van mindjárt az infláció kérdése, amely a jogállamisággal vagy a demokratikus intézményrendszer lebontásával szemben olyan téma, amelyet minden szavazópolgár a bőrén érez. A tények feketén-fehéren mutatják, hogy a magyar gazdaságpolitika nagyon komoly baklövéseket követett el, hiszen az Európai Unióban januárban a drágulás nálunk volt messze a legmagasabb. Tetézte mindezt, hogy miközben máshol már a tavalyi év végén elkezdett lassulni az infláció növekedésének üteme, addig Magyarországon a legutóbbi adat még mindig érezhető gyorsulást jelzett. Így a régióhoz képest 8 százalékos inflációtöbbletet lehetett tapasztalni. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor az infláció a legerősebben pont a kormány legstabilabb szavazóbázisát vágta gyomron, a vidéki alacsony jövedelműeket.
Azt gondolhatnánk, hogy a kormány a gazdasági kényszert nem is érzi, pedig a jelenlegi infláció akár a kamatkörnyezet, akár a várakozások miatt, óvatossá teszi a vállalkozókat, a kivárás pedig a kibocsátás visszafogásával jár. Ami a GDP-növekedés bűvöletében élő kormány számára is rossz hír. De ha ezen túllépünk, a szavazóbázis esetleges erodálódása miatt politikai szempontból sem lényegtelen a kérdés.
Mi láthattunk, hallhattunk ezzel szemben hétfőn Orbán Viktortól? Nos, leginkább szómágiát. Számomra az egyik megmosolyogtató kijelentése az volt, hogy személy szerint sok mindenért felelős politikailag, de az inflációért nem lehet őt felelőssé tenni. Reméljük, amikor egyszer, a jövőben az infláció valóban elkezd lassulni, akkor legalább ilyen mértékletes lesz a kormányfő, és még véletlen sem fogja a saját vagy a kormány sikerének elkönyvelni ezt.
Meghallgathattuk ismét a szankciós inflációról szóló mesét. Végtelenül sajnálom, hogy egyetlen ellenzéki képviselő sem kérte meg Orbán Viktort, esetleg a gazdaságfejlesztési minisztert, hogy magyarázza már meg, miként hajtották fel a gázárakat a szankciók, ha ezt a területet eddig nem érintették a korlátozások. Ráadásul van itt néhány érdekesség. Így például a gázárak kérdése, amely lassan kétéves mélyponton lesz, tehát messze a háború és szankciók előtti szinteken forog a tőzsdéken az ár, miközben a hazai fogyasztók ebből mit sem érzékelnek, ami viszont tényleg felfelé tolja az inflációt. A nyersolaj (2022. december 5. óta van érvényben a szankció) és a finomított termékek (2023. február 5. óta hatályos a szankció) kapcsán amióta életbe léptek a korlátozások, csökkentek a világpiaci árak, ami ugye elvileg lefelé kellene, hogy húzza az inflációt. Hogy a tőzsdei áresés akár a gáz, akár az olaj vagy az üzemanyagok esetén nem érződik érdemben az árakban, az leginkább a kormánynak és a költségvetés „pénzéhségének” köszönhető. Jelzésértékű mennyire blődli a szankciós infláció, volt rá precedens, hogy a kormány vélhetőleg legnagyobb közgazdasági tudású tagja, Nagy Márton is belebakizott és háborús inflációnak hívta, ami egyébként a valósághoz sokkal közelebb van, hiszen a globális folyamatokban az orosz invázió valóban szerepet játszott.
Persze a kormány és különösen Orbán Viktor, aki ugye nem tehető felelőssé az infláció alakulásában, mégiscsak szeretné megmenteni a választópolgárait, így próbál a cselekvő politikus szerepében tetszelegni. Erre találták ki ugye az árstop intézményét, amely kezdetben papíron valamelyest visszafogta az inflációt, ám később sokkal inkább indukálta azt. Az adott termékkörön elszenvedett veszteséget ugyanis a kereskedők az extraprofitadóval együtt szépen szétterítették a teljes termékkínálaton, amely révén az élelmiszerkínálatban általános lett a drágulás. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az elmúlt három évben a kutatások szerint gyakorlatilag elhanyagolható termelékenységnövekedés mellett a legalacsonyabb kategóriákban a bérek a KSH adatai alapján - jórészt a kormány nyomása miatt - 60 százalékkal nőttek, akkor annak közgazdaságilag megint csak nem lehet más végeredménye, mint többletinfláció. Ha tehát el tudunk vonatkoztatni a kormányzati lózungoktól és a szakmailag megalapozatlan magyarázatoktól, akkor levezethető, hogy miért is van nálunk rekordmagas élelmiszerinfláció és haladja meg a magyar fogyasztóiár-index növekedése 8 százalékkal a lengyel vagy cseh értéket.
Visszatérve az árstopok kérdésére, a kormányfő továbbra is kitart amellett, hogy ez egy jó eszköz, sőt még azt is megpendítette hétfőn, hogy akár ki is terjesztenék. Mondta ezt annak ellenére is, hogy többek között a hozzá eddig lojális Matolcsy György vezette Magyar Nemzeti Bank kutatása is bemutatta, valójában több kárt okoz, mint hasznot. Ráadásul egyéb kellemetlen mellékhatásai is vannak az intézkedésnek, mint az időnkénti áruhiány vagy éppen a vidéki kisboltok ellehetetlenülése, hiszen ott pont az infláció miatt jelentősen szűkül a fizetőképes kereslet és emiatt nem tudják teríteni az árstopos termékek veszteségét. Bár okozna egy egyszeri sokkot, és nagyságrendileg 1 százalékpontos növekedést az inflációban, az árstop kivezetése gazdaságilag mégis kívánatos lenne.
Hogy mit szólnának ehhez a már emlegetett vidéki szavazók? Nos, nyilván nem lennének boldogok, ha a csirkefarhát ára 300-ról 500 forintra ugrana. De, ha csak ettől fél a kormány, simán lehetne őket kompenzálni, hiszen volt már arra példa, hogy a postások hordták az Erzsébet-utalványokat. Össze lehetne mindezt kötni például a húsvéttal, és április elején kiosztani a preferált körnek 10 ezer forint értékű utalványt, miközben kivezetnék az intézkedést is. Ha a nyugdíjasoknak és mondjuk a nagycsaládosoknak adnak egy-egy 10 ezer forintos utalványt, az 30 milliárdból kijönne, ami nem sokkal több, mint amit a kisboltoknak, henteseknek és még ki tudja kiknek kifizetnek az árstop kompenzációjaként. Ráadásul itt megint cselekvő szereplőként pózolhatna a miniszterelnök. Lenne tehát mód arra, hogy a kormány kilépjen a mókuskerékből és elengedje az árstopot, egy ilyen megoldásnak pedig lehet, hogy még politikailag is nagyobb nyeresége lenne, mint egy-egy újabb termék bevonásának.
