Először azt hittem, csak vicc, de nem, sajnos. A régi szerkesztőségi kollegákkal minden hónapban egy bizonyos helyen összegyűlünk, hogy megvitassuk, hol tart ma Magyarország.

Hát itt tart.

Belépünk, jön egy morcos arcú fiatalember – új még, mi meg régiek –, mondjuk, foglaltunk asztalt. Mutatja. De jobb lenne az üzlet belső részében, mert ide nagyon beszűrődik az utcazaj. (A Bartók Béla úton vagyunk.)

Nagy ímmel-ámmal, tessék-lássék, elviszi a terítékeket, már tartunk befelé, amikor megjegyzi, hogy csak két óráig maradhatunk. Miért, ilyen korán zárnak? – nézek az órámra, éppen délután hat óra van.

Nem, de itt nem lehet csak úgy üldögélni… 

(Az üzletben rajtunk kívül egy vendég volt.)

A zene hangos, a pincér sürget

Az ember, normális esetben, ilyenkor kifordul, és keres másik éttermet, kávézót, egyebet, de már úton volt a csapat másik fele a megbeszélt helyre.

Megkérjük, kicsit halkítsa le a zenét, hogy beszélgetni tudjunk, mire közli, hogy másoknak így tetszik. (Még egyszer: két ember üldögélt csak bent, azok is a bárpultnál.)

Leülünk. Mindenki rendel ételt, italt, ahogy kell, bár semmi kedve hozzá, de szürcsöli a félliteres limonádé löttyöket. A pincér öt percenként jön és kérdi, mit kérünk még. Egy kis nyugalmat kérnénk. 

De csak ott matat az asztalnál, sürget minket. Együk meg, amit elénk rakott, aztán húzás haza. Megjegyzem, három picurka bruschetta (pirított kenyér) háromezer forint.

Értem én: ha sok a vendég és cserélődnek, több a borravaló… A frissen felvett pincér „hivatalos” fizetése ugyanis egy dolog, a tulajdonos által beígért borravaló nagysága meg a másik.

Aki még beszélgetni akar, fizessen!

Azt hittem, egyedi jelenségről van szó, de nem. Olvasom a minap egy online lapban, hogy az egyik kecskeméti étteremben percdíjat számolnak fel. Ha étkezés után még ott akar valaki maradni beszélgetni, akkor fizesse meg annak az árát, hogy foglalja az asztalt! 

Miután egy család sok ezer forintot ott hagyott, még felszámoltak nekik plusz pár ezret – amiről előre nem is szóltak. Családi ünnepről volt szó, amit ezzel sikerült jól elrontani.

A külföldről importált all you can eat éttermek esetében megszokott, hogy bizonyos ideig lehet ott tartózkodni, így van ez külhonban is. Nehogy már valaki ugyanazért a pénzért ebédeljen is, meg vacsorázzon is. Persze az italok, legalábbis nálunk, többnyire plusz felszámítandók, azokon van ugyanis az igazi haszon.

Fizesd ki, ami a tányéron hagytál!

Óbuda környékén járunk, egy svédasztalos étteremben. De óvatosan szedünk a tálakból, ugyanis ki van írva, hogy aki a tányérján hagy ételt, azt annak pluszban felszámítják.

Igen, értem én: senki nem akar fölösen főzni-sütni, alapanyagot pazarolni, meg létezik környezetvédelem is – bár itt nem biztos, hogy erről van szó –, de mi van akkor, ha a tányérra szedett étel nem ízlett? Akkor is felszámolják – közli morcosan egy hölgy.

Ezért aztán óvatosan kóstolgat a nép, nem is nagyon fogy az étel, de mindegy, úgyis előre kell fizetni.

Kinek a hibája?

Igazságtalan volna általánosítani – mindez nem jellemző a magyar vendéglátásra. Mégis előfordulhat, és létezik. Miközben éttermek tucatjai zárnak be, mert kevés a vendég, amin nem kell csodálkozni a jelenlegi inflációs helyzetben.

Illetve, van ahol sok a betérő, mégsem elegendő a bevétel a nyereséges üzemeltetéshez.

Ez az, ami már túllép egy szakma belső körén – mert egy rendszer hibái bukkannak elő.