Temetni jöttem Gyurcsány Ferencet, de egy kicsit dicsérni is

Halottról jót, vagy semmit. Mint azt sokan tudják, az eredeti latin mondás értelme nem ez volt, hanem az: halottról az igazat, vagy semmit. Az, hogy Gyurcsány Ferenc május 8-án, csütörtökön politikailag meghalt, nem lehet kérdés – az inkább, hogy mennyi időt töltött már előtte is politikai élőhalottként. Én viszont a mondás egyik verzióját sem tudom betartani. Jót – csak jót – nem tudok írni Gyurcsány Ferencről, az igazságról pedig fogalmam sincs.

Mindenesetre így már könnyebben írom le, azt, ami az elmúlt években egyre vállalhatatlanabb lett: én alapvetően bírtam Gyurcsány Ferencet. Ugyan tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy már eleve gyanús az, aki magát alkalmasnak tartja egy ország vezetésére, mi több, ezt kifejezetten akarja is, Gyurcsány a jobbak közé tartozott közülük.

Akart valamit – és nem csak a javainkat

Én legalábbis egészen sokáig elhittem róla, hogy alapvetően van valami terve ezzel az országgal, és ezért szeretné kormányozni, minden más – a hatalomtechnikai játszmák, nokiás dobozok kétségkívül ide-oda elcsurranó tartalma – csak szükségesnek vélt eszközök voltak ahhoz, hogy elérje a céljait. Most őszintén: Orbán Viktorral kapcsolatban valakiben felmerül még egyáltalán távoli lehetőségként, hogy amit tesz, annak nem a hatalom megtartása, saját és családjának jóléte az elsődleges (és másodlagos, harmadlagos) célja? Ha esetleg egy intézkedés jó az országnak vagy valamelyik társadalmi rétegnek, az inkább mellékhatás.

A 2010 utáni ellenzékben sem tolongtak azok a szereplők, akikről úgy tűnt, először azt a kérdést tették fel maguknak, hogy mi is lenne ennek az egésznek a célja, és nem azt, hogy miként tudnának hatalomra kerülni, és ezért mit kéne mondaniuk, aztán majd csak lesz valahogy. A Momentumban talán volt egy-két ilyen figura, Hadházy Ákos, néhány név még talán feldereng, és slussz. (Azért az is sokatmondó, hogy Gyurcsány Ferenc „halálának” hetén indokolttá vált a Momentummal kapcsolatban is a múltidő használata: visszaadott mandátumok, Fekete-Győr András gyakorlatilag a párt feloszlatását indítványozta. Ahogy az is sokat mond erről az egészről, hogy a Momentum sírjának egyik megásója éppenséggel Gyurcsány Ferenc volt.)

Magyar Péter? Majd meglátjuk. Mond szép dolgokat, meg kevésbé szépeket is, de nehéz nem azt érezni, hogy patikamérlegen kimérve igyekszik olyasmiket mondani, amiről úgy gondolja, a legtöbb szavazót gyűjtheti maga mögé, de hogy mi is valójában a célja a hatalommal? Azt majd talán meglátjuk – ennél rosszabb nehezen lehet.

Gyurcsány Ferencnek mindenesetre kormányon és ellenzékben is volt programja és célja, és ezzel a céllal lehetett, vagy legalábbis én tudtam azonosulni: egy nyugatos, „normális” Magyarország, ahol a politika és a megélhetés nem okoz gyomorgörcsöt a legtöbbeknek, és a hatalom úgy nagyjából békén hagyja az embert.

Ebbe bele lehet őrülni

De sikerült? Hát, rohadtul nem. Sőt, ha megnézzük, mi történt 2010 óta, akkor nagyjából az ellenkezője valósult meg.

Soha nem látott kettéosztottság, jogi és politikai elnyomás, a gazdaság a padlón, mindenféle mutatókban az uniós rangsor végére csúszó Magyarország. Valószínűleg ebbe zakkant bele Gyurcsány Ferenc, és abba, hogy tudta, ezért részben ő a felelős.

Az persze nevetséges, hogy mindez az „elmúltnyolcév” és Gyurcsány hibája lenne, sőt én azzal sem tudok teljesen egyetérteni, hogy Gyurcsány Ferenc történelmi bűnt követett volna el az őszödi beszéddel és/vagy azzal, hogy utána nem mondott le. Az a beszéd pontosan arról szólt, amire ennek az országnak akkor és azóta is szüksége lett volna: csináljunk már végre valami értelmeset az ígérgetés meg a hazudozás helyett. Erre fellázadt ellene az ország, és kétharmaddal megválasztották azt, aki a legnagyobbat ígérte, és aki azóta lehazudta a csillagokat is az égről, többször is. (Majd a lehazudott csillagokat ellopta, és ezt újabb hazugságokkal fedezte – biztos, ami biztos.)

Én azt még megértettem, hogy Gyurcsány 2014-ben, sőt akár még 2018-ban is megpróbálta – megpróbálta jóvátenni, amiért úgy érezte, felelős: Orbán Viktor és a NER egyre sötétebb kormányzását. Valahol érthető az is, ha úgy érezte, erre más nem képes – nézzünk csak végig gondolatban az akkori évek ellenzéki politikai palettáján.

Az viszont, hogy nyolc, tíz, tizenkét, tizennégy év után sem volt képes elismerni és elfogadni, hogy ez nem fog menni, az már azt mutatta, hogy valami végleg eltört benne is. Megint: nem hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc lenne egyszemélyben a felelős az újabb és újabb kétharmadokért, az ellenzék töketlenkedéseiért. (Érdekes módon Magyar Pétert például nem tudta Gyurcsány „kicsinálni”, pedig szívesen megtette volna.) Azt sem hiszem, hogy Orbán Viktor vagy Rogán Antal utasításait teljesítette volna, valószínűleg inkább csak kihasználták egy a tehetetlenségbe egyre inkább belehülyülő ember gyengeségeit.

De tény, az utóbbi években már talán rajta és pártja legkeményebb magján kívül mindenkinek egyértelmű volt, hogy pontosan abban segít, ami ellen elvileg küzd: hatalmon tartani Orbán Viktort.

A miénk a pálya

De mi történt most? Szeretném azt hinni, hogy végre belátta ezt, és önként lelépett a színről. Csak kicsit furcsák a körülmények. Néhány hete még lakókocsival járta az országot, a DK pedig harciasan, előre bejelentette, hogy minden választókerületben önállóan indul jövőre, természetesen Gyurcsány Ferenc vezetésével.

És hát, lássuk be, az is eléggé furcsa, hogy mindezt a felesége jelentette be helyette, a válásukkal egyidőben. És a Magyar Péter által beígért, az „Orbán-kormány őszödi beszédének” beharangozott bejelentés napján. Megint csak: nem gondolom, hogy Rogán Antal utasítgatná Dobrev Klárát vagy Gyurcsány Ferencet, de erre az időzítésre azért nehéz magyarázatot találni.

Sok, egymástól és a politikától is független embertől hallottam, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként tisztelettel bánt a beosztottjaival és a szakértőkkel, sőt elfogadta, hogy vannak nála hozzáértőbb emberek bizonyos területeken, és komolyan figyelt arra, amit mondtak (még ha aztán nem is mindig cselekedett úgy, ahogy javasolták neki).

Arról is sokat lehetett hallani – és a mostani, ehhez hasonlóan nekrológszerűre sikerült – megszólalások közül is sokban szerepel –, hogy miniszterelnökként és pártvezetőként is sokaknak ismeretlenül ajánlotta fel a segítségét, ellenszolgáltatás vagy hűségeskü kérése nélkül. Mindkét dolog olyan, amit Orbán Viktorról még feltételezni is nehéz. Aki tehát morálisan egyenlőségjelet tesz Gyurcsány Ferenc és a NER vezetői közé, annak csak azt tudom üzenni: lárifári!

Szóval remélem, hogy ez a kurta-furcsa, nagyon megkésett és most is rosszul időzített lemondás nem valami komoly, személyes baj jele. Gyurcsány Ferenc szerintem megérdemel boldog, nyugodt nyugdíjas éveket: gyerekezzen, unokázzon, írjon, főzzön, táncoljon – és lehetőleg ne köpdössék le se az utcán, se a médiában, és ő se eméssze már magát azon, ami elmúlt.

De azért búcsúzóul nehéz mást mondani, mint hogy ezt bizony tényleg elkúrtuk. Nem csak te, Feri, hanem mindannyian, így együtt, de te különösen.

Most viszont szabad a pálya balról is, jobbról is, mindenki megmutathatja, hogy a szemkilövetős, Orbánthatalmontartó Gyurcsány nélkül mire képes, akar-e, tud-e jobb országot csinálni Magyarországból. Hajrá!

A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.