A klímaváltozás elleni küzdelem egyik csapásiránya a különböző faültetési kezdeményezések. Arról megoszlanak a vélemények, hogy hány új fát is kellene elültetni ahhoz, hogy ezek a klímaváltozást érdemben lassítani tudó mennyiségű szén-dioxidot raktározzanak el magukban, de az biztos, hogy nagyon sokat. Egy számítás szerint például egy átlagos amerikai polgár – tehát egy fogyasztáscentrikus, kimagaslóan iparosodott ország lakója – évi 15 tonna szén-dioxidot „termel”, míg egy indiai átlagember csupán 1,9 tonnát.
Egy fa nagyon durva számítások szerint nagyjából évi 22 kilogramm szén-dioxidot képes megkötni, ezek szerint tehát minden egyes amerikainak körülbelül 680 darab fát kéne ültetnie a saját szén-dioxid-lábnyomának eltüntetéséhez. Ez csak az amerikaiakat számolva több mint 200 milliárd fát jelentene, de persze a matek nem ilyen egyszerű, hiszen például a fák egy idő után meghalnak, és ekkor az eltárolt szén-dioxid nagy része is felszabadul, a légkör szén-dioxid-háztartása pedig eleve jóval bonyolultabban működik, minthogy ilyen egyszerű műveletekkel le lehessen írni működését.
Az óceán mint szén-dioxid-elnyelő
Ott van például az óceánok szerepe. Az óceánok hatalmas szén-dioxid-elnyelőként működnek, a becslések szerint az ipari forradalom óta elégetett fosszilis tüzelőanyagokból felszabadult szén-dioxid nagyjából 40 százalékát is elnyelték. A klímaváltozással kapcsolatos modellek nagy szórásában az egyik tényező az, hogy igencsak eltérő becslések léteznek arra vonatkozóan, miképpen változik meg az óceánokban a szén és a szén-dioxid körforgása a jövőben.
Az mindenesetre biztos, hogy az óceánok élőlényeinek kulcsszerepük van ezekben a folyamatokban. Az óceánokban hatalmas mennyiségben élő aprócska organizmusok, a planktonok például rengeteg szén-dioxidot fogyasztanak, illetve termelnek is (a növényszerű organizmusok, a fitoplanktonok fotoszintézissel állítanak elő tápanyagot és oxigént a szén-dioxidból, miközben az ezekkel táplálkozó, állati jellegű zooplanktonok a nagyobb testű állatokhoz hasonlóan oxigént vesznek fel és szén-dioxidot termelnek). A planktonok ugyan egyenként nagyon picik, de együttesen a becslések szerint mintegy 90 százalékát teszik ki a tengeri élőlények össztömegének, és szintén durva becslések szerint nagyjából 50-80 százalékban felelősek a földi oxigéntermelésért is.
Ehhez azonban folyamatosan meg kell újulniuk: miközben egy adott pillanatban nagyjából egymilliárd tonna szén-dioxidot fogyasztó, oxigént termelő fitoplankton él az óceánokban, évente körülbelül 45 milliárd tonna keletkezik, tehát ezek az apró élőlények nagyjából hetente újjátermelik magukat.
Ebben a körforgásban fontos szerepet játszanak a bálnák. Az óceáni méretskála másik végén elhelyezkedő hatalmas emlősállatok planktonokkal táplálkoznak, méghozzá óriási étvággyal, egy-egy bálna naponta testtömegének akár 4 százalékát is elfogyaszthatja fito- és zooplanktonokból, ez egy kék bálna esetében bő 3 ezer kilogrammot is jelenthet.
„Amikor befejezik a táplálék megemésztését, székletük tele van fontos tápanyagokkal, amelyek segítik a planktonok szaporodását, beindítva a fotoszintézis és a szén-dioxid-tárolás újabb ciklusát”
- fogalmaznak a tudósok, akik egy nemrég megjelent tanulmányban foglalkoztak a bálnák a szén-dioxid-körforgásban játszott szerepével. A bálnák ráadásul hatalmas távolságokat is megtesznek az óceánban, legtöbb fajuk jellemzően tápanyagokban gazdagabb területeken tölti a táplálkozási időszakot, majd a párzás és az utódok világrahozatala idején az óceán „csendesebb”, tápanyagokban szegényebb területeire költözik – és közben rengeteg tápanyagot szállít e részekre, fenntartva egy ilyen körforgást is.
Nagy test, nagy karbontemető
A bálnák tehát indirekt módon jelentősen hozzájárulnak az óceáni élet körforgásának fenntartásához, és ezen keresztül a szén-dioxid fogyasztásának és elnyelésének fenntartásához is. De közvetlenül is szerepük van a szén-dioxid elnyeléséhez. Hatalmas testük tulajdonképpen szén-dioxid tárolónak is felfogható, és a bennük eltárolt szén-dioxid életük végéig nem kerül vissza a körforgásba – márpedig a nagytestű bálnák 80-100 évig is elélnek.
Amikor pedig elpusztulnak, a kisebb élőlényekkel szemben testük nagy része egészen az óceán fenekéig süllyed, és csak ott bomlik le szép lassan, miközben az eltárolt szén-dioxid egy része beépül a tengerfenékbe, ahol a nagy nyomáson kőzet képződik belőle, amelyből aztán legfeljebb évmilliók geológiai folyamatai nyomán juthat vissza újra a légkörbe.
De mégis, mennyi szén-dioxidtól segítenek megszabadítani a légkört a bálnák?
„A leírt folyamatok, illetve az óceán klímát befolyásoló hatásainak tekintetében fennálló nagy bizonytalanságokat figyelembe véve azt javasoljuk, hogy készüljenek pontosabb számítások az ilyen bizonytalanságok csökkentésére”
- írják a tanulmányban, elismerve, hogy a folyamat számos pontja tekintetében csak durva becslésekkel tudtak élni. Egy korábbi tanulmány azonban tartalmaz konkrét számokat:
„Amikor elpusztulnak és a tenger fenekére süllyednek, a nagytestű bálnák átlagosan 33 tonna szén-dioxidot visznek magukkal, amely elnyelődve évszázadokra kivonódik a légkörből. Összehasonlításképpen egy fa évente átlagosan körülbelül 22 kilogramm szén-dioxidot von ki a légkörből.”
Nem ezért kellene azonban elsősorban arra törekednünk, hogy több bálna úszkáljon az óceánokban. A kutatók szerint ugyanis a bálnák számának növekedése még ennél is nagyobb hatást gyakorolhatna a légköri szén-dioxid mennyiségére a fitoplanktonokon keresztül. A bálnák által kiürített tápanyagok, elsősorban az óceánokban „hiánycikknek” számító nitrogén, a vas és a foszfor a kutatások szerint meg tudják sokszorozni egy adott területen a fitoplanktonok aktivitását. Márpedig a fitoplanktonok reprodukciós rátájának csupán 1 százalékos növekedése is több százmillió tonna plusz szén-dioxid megkötését jelentené, azaz nagyjából 2 milliárd ereje teljében lévő fát tudna kiváltani.
A mostani tanulmány szerzői arra jutottak, hogy ha a bálnák populációi visszaállnának a nagyüzemi bálnavadászat előtti becsült értékekre, az egy-két nagyságrenddel is meg tudná növelni a segítségükkel elnyelt szén-dioxid mennyiségét.
De lehetséges a mostani 1,3 millió környékéről a korábbi 4-5 millióra feltornászni a bálnák számát? A hatalmas emlősök nagyon érzékenyek a környezetszennyezésre, az óceánokat elárasztó mikroműanyagok is veszélyeztetik őket, de Stephen Wing, a tanulmány egyik szerzője optimista:
„Az ökoszisztéma korábban fenn tudott tartani annyi bálnát, ezért úgy véljük, ez most is lehetséges lenne.”
Első körben mindenesetre a bálnák halálozási arányain kellene javítani, ugyanis még mindig rengeteg bálna pusztul el emberi tevékenység – a célzott vadászat mellett elsősorban a halászat, a tengeri építkezések, erős, a bálnák érzékszerveit megzavaró katonai szonárok használata – hatására. A klímaváltozás elleni harc jegyében épülő tengeri szélerőműfarmok például az építésükkel járó veszélyek mellett a bálnák élőhelyeit is tovább szűkíthetik.
Talán ha bekerül a köztudatba, hogy a bálnák nem csupán szépségük vagy a biodiverzitás fenntartása miatt érdemesek fokozott védelemre, hanem távoli, az óceánokban visszaköltözött emlősrokonainkként a klímaváltozás elleni küzdelemben is nagy segítségünkre lehetnek, akkor könnyebb lehet rávenni a döntéshozókat arra, hogy többet tegyenek értük. Ha másért nem, azért mert nagyon úgy tűnik, hogy a bálnák számának emelkedése sok százmilliárd dollárnyi, a szén-dioxid kibocsátás csökkentését, a légköri szén-dioxid elnyelését célzó beruházást válthatna ki.
