A vasárnapi német parlamenti választások eredménye alighanem alaposan felkavarja az állóvizet abban az országban, amely az elmúlt években arról vált híressé, hogy politikai elitjét, és különösen nagy néppártjait kivételesen konszenzusos viszony és már-már ideológiákon túli, pragmatikus, centrista megközelítés jellemzi. Az újonnan felálló Bundestagban hét párt osztozhat a helyeken, és az először képviselethez jutó, és rögtön a „harmadik erővé” váló, szélsőjobboldali AfD (Alternatíva Németországért) mellett az újra sikeresen bejutó FDP-vel kettővel több frakciója lehet a parlamentnek, mint az előző ciklusban. Miután az SPD vezetője, Martin Schulz bejelentette, hogy pártja nem kíván egy következő nagykoalícióban részt venni, jelenleg annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy a CDU az FDP-vel, illetve a Zöldekkel próbál koalícióra lépni. Heves vitákra, több konfrontációra és elhúzódó kormányalakításra lehet tehát számítani az elkövetkező időben.
A választás eredménye mind a keresztény néppártok (CDU-CSU), mind a Szociáldemokrata Párt számára súlyos tanulságokkal szolgál. Különösen az AfD szereplése rámutatott, hogy az európai hegemónként viselkedő, mind az euróválság alatt, mind a migrációs válság kezdetén erőt és magabiztosságot sugárzó Németország valójában számos lappangó társadalmi feszültséggel küzd. A pártok támogatottságának területi eloszlását tanulmányozva szembeötlő, hogy a szélsőjobboldali párt milyen kiugró népszerűségnek örvend az egykori NDK tartományaiban: nem túlzás azt állítani, hogy Európa belső határa a „mag” és a „periféria” között valójában Németországon keresztül húzódik. Az eredmények bizonyítják, hogy az ország keleti felének lakossága radikálisan más gondol a „Willkommenskultur” fogalmáról, mint a vezető politikai elit, és erősen fogékony olyan szólamokra, amelyek azt hirdetik, hogy Németországnak Európától elfordulva inkább saját problémáira kellene összpontosítani. Ennek a gondolatnak a meggyökeresedése hosszú távon alapvetően kezdheti ki azt a konszenzust, amin a Szövetségi Köztársaság létezése lényegében a második világháború lezárása óta megkérdőjelezhetetlenül alapszik: hogy Németország mindenekelőtt „európai” ország, fejlődése, mozgásterének bővítése pedig csak az integráció egyidejű előmozdításával biztosítható.
Kérdéses, hogy az Európai Unió jövőjére milyen hatást gyakorol, ha a jelenlegi várakozásoknak megfelelően úgynevezett Jamaica-koalíció alakul. (A pártok színei együtt a jamaicai zászlóra emlékeztetnek.) Az érintett pártok ugyanis –noha erősen Európa-pártiak, és támogatói az integráció elmélyítésének, több, az EU jövőjét alapvetően meghatározó kérdésben más-más álláspontot képviselnek, de legalábbis máshová helyezik a hangsúlyokat. A teljesség igénye nélkül említhetjük ezek között a migrációhoz való viszonyt, illetve az eurózóna és a gazdasági kormányzás kérdéseit. A Zöldek többször bírálták az elmúlt időszakban is Merkelt a migránsok befogadása kapcsán tapasztalt „mérséklődő” lelkesedése, és a CDU óvatosan végrehajtott politikai fordulata kapcsán, következetesen befogadáspárti álláspontot képviselve. Ugyanők radikálisan más álláspontot képviselnek a „pénzügyi renitens” tagállamok megregulázásával kapcsolatosan is: elvben nem zárkóznak el az eurókötvények bevezetésétől, a közös adósságfinanszírozástól sem. Mindezekkel mereven szembeállítható az FDP álláspontja, amely a gazdaságpolitikában a tradicionális ordoliberális elvek alapján ellenzi mind a közös EU-büdzsé és a közös adósságfinanszírozás bevezetését, a bevándorlás, a Németországban való letelepedési jogok kérdésében pedig mérsékelt, rendpárti álláspontot képvisel. Ezekben az ügyekben a koalíciós partnereknek először megállapodásra kell jutniuk, ez azonban jelentősen lassíthatja az európai színtéren is elkerülhetetlen egyezkedéseket, Merkel kancellári pozícióját, cselekvőképességét pedig az előző ciklusokhoz képest jelentősen beszűkítheti.
A választások kimenetele nem ad tehát okot maradéktalan optimizmusra az EU jövőjét illetően. Hiába látszik körvonalazódni egy határozott konszenzus az EU „mag-államai” mindenekelőtt Németország és Franciaország között az integráció elmélyítéséről, az eurózóna megerősítéséről és bővítéséről, Merkel várható belpolitikai küzdelmei, politikai meggyengülése, és mellette Macron küzdelmei a gazdasági és szociális reformok elindításáért Franciaországban mindkettejük energiáit elvonhatja az „európai projekt” fejlesztéséről.
Naszádos Zsófia
tudományos segédmunkatárs
MTA KRTK VGI
