A hétvége így lesz a családé, ha a papának meg a mamának sikerül a hét öt napján annyi pénzt keresni, hogy ne kelljen szombaton és vasárnap is pluszjövedelemért robotolni. Bőséges a két szabadnap kínálata, például nagyokat lehet otthon tévézni, szappanoperákkal feltöltődni. Egy jó könyvért a bezáratott üzletekbe ugyan nem lehet leszaladni, de nem is baj, a péntek esti hétvégi bevásárlás fáradalmait jó dolog a szombati otthoni ejtőzéssel kipihenni. Különben is, a családnak eggyel kevesebb a gondja, nem kell annyi mindent számba vennie: mely hétvégi kínálatból mit is válasszon. A nagypapák és nagymamák ezt a gondtalan állapotot egyébként is ismerik, élményeiket fiaikkal, lányaikkal is megtapasztalhatják arról, hogy milyen is, nem kell töprengeniük, nem kell felnőtt módjára dönteniük, hiszen megmondják helyettük és nekik, mit tegyenek. Nem a hitük, nem a szabad választásuk és akaratuk vezeti be őket például a templomba - hogy utaljunk most mi is, ne csak a kereskedelem szakszervezeti vezére a lelkész családi vasárnap-féltésére -, hanem az a puszta tény, hogy mesterségesen csökkentik hétvégi kínálatot, választékot.
Korlátokból, tilalmakból, egyirányú utcából, gondolkodásmentessé tett életpályából, kulcsos gyerekeket szaporító világból sokat próbáltunk már a golyóbis ezen szegletében, az éjjel-nappal nyitva tartó - hát még egyszerűen csak nyitott - társadalomból azonban keveset. Pedig ez utóbbiban foglaltatik benne az, hogy a család maga dönti el, hogy miből kér, mit tár ki, s miből nem kér - ha tetszik: mit zár be - a maga számára. Ez persze egy másik dimenzió, s meglehet, a szakszervezeti főnök által felkarolt lelkész is e léptékben gondolkodott. A szabad választásából hozzá sereglő nyáj mégis csak becsesebb, a család ekkor valóban megtalálja a vasárnapot.
A hipermarket - szakszervezeti vezetőtől függetlenül - magától is bezár, ha nem megy a bolt, ha kilépnek az alkalmazottak, mert a munkaerőpiacon máshol jobban el tudják adni munkaerejüket, újak pedig sem belföldről, sem külföldről nem érkeznek. A minapi rádióműsorban azt is hallhattuk a kereskedelmi érdekvédőtől, hogy a bevásárlóközpontok szerencsétlen dolgozói a Munka törvénykönyvet kijátszó alkalmazóiktól hétvégére megkurtított túlórapénzt, pótlékot kapnak. Ejnye! Ezt csak úgy odavetni, a hétvégi bezárásért meg a lelkésztől kölcsönzött egy mondatfoszlánnyal csatába indulni vajon helyén való? A törvény be nem tartása okán törvényszigorítást - hétvégi bezárást - követelni bölcs dolog?
A kulcsos, majd a plázás gyerekeken, a családi vasárnapok hiányán aligha lehet az éjjel-nappal nyitva tartó társadalom felszámolásával segíteni. Ez ugyanis nem kereskedelmi, s nem munkaerőpiaci, bérpolitikai ügy. Hanem éppen hogy társadalmi, azaz: tud-e a társadalom annyira gazdag és annyira nyitott lenni, hogy hétfőn is, kedden is, szombaton is, vasárnap is kínálatot, választékot, valós döntési lehetőséget nyújt minden tagjának? Mert ha igen, akkor a lelkésznek nem lesz oka félteni a családot, a szakszervezeti főnöknek pedig be kell érnie azzal, hogy csak bérharcot folytat sajátjai nevében. Ehhez persze messze nem elegendő a kölcsön vett igét hirdetni egy vasárnapi rádióműsorban.
Társadalmi kérdésé válik a plázák világa
Korlátokból, tilalmakból, egyirányú utcából, gondolkodásmentessé tett életpályából, kulcsos gyerekeket szaporító világból sokat próbáltunk már a golyóbis ezen szegletében, az éjjel-nappal nyitva tartó - hát még egyszerűen csak nyitott - társadalomból azonban keveset. Pedig ez utóbbiban foglaltatik benne az, hogy a család maga dönti el, hogy miből kér, mit tár ki, s miből nem kér - ha tetszik: mit zár be - a maga számára. Ehelyett - kölcsön vett igét hirdetve - a plazákat, bevásárlóközpontokat kéretik hétvégére lelakatoltatni.
