Aranyélet című rovatunkban vasárnap esténként olvasói leveleket adunk közre. Jóról is, rosszról is. Szerkesztőségünk a levelek tartalmával nem feltétlenül ért egyet, azokat jogunkban áll megszerkeszteni, miközben a stílusuktól és a tartalmuktól függően nem vagyunk kötelesek mindegyiket közölni. Várjuk írásaikat az [email protected] e-mail-címre!
„Tisztelt Aranyélet!
Voltam olyan hülye, hogy hittem Orbánnak meg az embereinek. Azt mondták évekig, hogy szépen felzárkózunk a Nyugathoz, szárnyal majd a gazdaság és a fizetésünk is utol fogja érni az uniós átlagot. Hát egy frászt! Ebből semmi nem lett igaz.
Ráadásul sokan, mint én is, jól eladósodtunk. Először jött a svájci frankos lakáshitel, én még autót is így vettem. Egy darabig jó volt, mert még vissza is kaptam némi pénzt, majd a 10 éves futamidő egyharmadától már elkezdett növekedni a törlesztő, az utolsó három évben pedig durván megdrágult. Mindenféle családi segítségekkel sikerült valahogy egyenesbe jönni, de ehhez több év kellett.
Ám alig nyugodtunk meg, a gyerekeink egymás után megnősültek. Persze, kellett valami lakhatás és akkoriban – épp a pénzügyi válság után 5 évvel – annyira alacsonyan voltak a hitelkamatok, hogy érdemes volt felvenni több tízmillió forintot. Csakhogy beütött a ménkő, először az egyik fiam, majd a férjem veszítette el az állását fél, illetve egy évre.
Mivel késtünk a fizetéssel a bank el akarta venni a lakásokat. Áthidaló megoldásként jött az uzsora, azt nyögtük évekig. Közben megint lett állása mindenkinek, de nekem elég sok személyes értéktárgyat el kellett adnom, hogy segíthessek a gyerekeimnek. Lényeg, hogy még személyi kölcsönt is fel kellett vennem, elég rendszeresen.
De még így is vannak kifizetetlen hiteleim. Ezeket már nem tudom bevállalni, kaptam valami haladékot a bankoktól, de megfenyegettek, hogy ha szeptemberig nem rendezem a tartozásaimat, akkor tényleg jön a végrehajtó. Teljesen kilátástalannak látom a helyzetemet. Kész, vége, nem bírom fizetni a hiteleimet.
Gazdag rokonaim nincsenek, az önkormányzat sem segít, az Orbánék megtehetnék, de nem teszik. Hallottam, hogy voltak olyanok, akiknek elengedtek bizonyos tartozást. Mire való egy kormány, ha nem erre? Jól beetettek, hogy majd mindjárt utolérjük Ausztriát, nyugodtan eladósodhatunk. Ez hazugság, óriási hazugság. Ne higgyenek nekik! Lopnak, csalnak, hazudnak! És nem csak éjjel, napközben is.
Egy budapesti olvasó”
