A korábbi olajárrobbanások okozta elhúzódó gazdasági recesszió miatt az egységes belső piac létrehozása jelentette az USA gazdasági sikere utólérésének reményét. Ebben a hétéves programban minden akadályt le akartak küzdeni, ami a munkaerő, a tőke, az áru és a szolgáltatások szabad mozgását korlátozta. Az egységes belső piac létrejötte valóban komoly gazdasági fellendülést hozott a tagországokban. A belső piaci programban szerepelt az adóharmonizáció is. A tagországok politikai vezetői szinte egyhangúlag tagadták meg a közvetlen adók harmonizációját. Arra hivatkoztak, hogy az adó - fajtáit és mértékét tekintve egyaránt - történelmi fejlődés eredménye, melynek következményeként a tagországok adórendszerei között óriási különbségek vannak. Végül a közvetett adók harmonizációját vállalták fel, így az áfa-szabályok közeledtek egymáshoz. A közvetlen adókkal kapcsolatban pedig a tagországok politikai vezetői azon reményüknek adtak hangot, hogy nem alakul ki az egységes piacon adóverseny.
A globalizált világgazdaságban az elmúlt bő két évtizedben hatalmas technológiai fejlődés zajlott le, amiben az EU, ha az eredmények felhasználásában kevésbé is, de az előállításában és magában a fejlesztésben az USA-hoz képest lemaradt. Számos program született a lemaradás leküzdésére, de ezek már a nemzetgazdaságok politikai vezetőire bízták az utolérési modell kialakítását. Ahol a program sikeres volt, ott a Bizottság lehetőséget teremtett arra, hogy ezeket a tapasztalatokat a többi EU-tagország is felhasználja. Úgy tűnt tehát, hogy az integráció mélyítésében nincsenek további nemzetközi versenyképességet növelő lehetőségek. Miközben ezek a lépések történtek, és felismerések születtek, bekövetkezett 2008-ban egy olyan világválság, amely a globalizált kapitalizmus lényegéből fakadt, pontosabban a nemzetközileg integrálódott pénzpiac „önszabályozásából”. Ezt a válságot csaknem két évtizednyi egyre növekvő likviditás kísérte, ami az EU tagországaiban is a bármire kapható olcsó hitel formájában jelent meg és maradt fent hosszú ideig. A 2008-ban kitört pénzügyi, majd általános válság minden, a II. világháborút követői válságtól különbözött. Ez a válság adósságválság lett.
Az adósságválság az eurózónán belül egyaránt jelentette az államcsőd veszélyét az egyes tagországokban, és a tömeges bankcsőd veszélyét más tagországokban. Az eurózóna válságkezelése arra irányult, hogy mindezen csődöket el lehessen kerülni. Miközben ez a válságmenedzselés zajlott, megerősödött és szabályozás formájában meg is fogalmazódott az az igény, hogy az eurózóna tagországainak mindegyike a sokkal rosszabb gazdasági körülmények között valóban stabilizálja államháztartását. Az adósságválság mértéke és kiterjedtsége azonban akkora volt, hogy a 2008-as válság lecsengése után sem alakult ki az eurózónán belül két százalékot meghaladó fenntartható gazdasági növekedés. Ilyen körülmények között egyáltalán nem könnyű olyan költségvetést elérni, ahol a szokásos bevételek finanszírozzák a szokásos kiadásokat, azaz a strukturális hiány nem haladja meg a GDP 0,5 százalékát.
A válság kitörése óta a hatodik év múlik el lassan. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy az állampolgárok feléljék tartalékaikat, és egyre nehezebb körülmények között éljenek még akkor is, ha az adósságválság okán gyakorlatilag nincs infláció. Az egységes belső piac több mint húszéves működése mégiscsak hozott egy igen különleges formában megjelenő adóversenyt. Egyrészt a transznacionális cégek a transzferárak segítségével abba a tagországba csoportosították át az adó alá eső tevékenységeiket, ahol ez a legalacsonyabb volt. Másrészt, az évek múlásával az egységes belső piacon egyes országok adóparadicsommá váltak. Ha több évig fennáll ez a gyakorlat, akkor ezekben az országokban tetemes adóbevétel halmozódik fel abból kifolyólag, hogy a más országokban megtermelt javak után is itt adóznak a cégek. Az EU-tagországok között ez a helyzet sokáig nem okozott komolyabb feszültséget, vagy ha okozott is, az sokáig látens maradt.
2011 tavaszán Írország - három nagy bankja megmentését követően - olyan költségvetési helyzetbe került (a folyó hiány a GDP 32 százaléka lett), hogy az eurózóna közös pénzügyi alapjához (EFSF) kellett fordulnia forrásért. A francia elnök és a német kancellár Írországnak a forráshoz való hozzáférés feltételéül eredetileg a társasági adó harmonizálását írta elő, végül megegyeztek a társasági adó alapjának harmonizálásában. 2014 őszén a Bizottság vezetése és az Európai Parlament képviselőtestülete is megújult. A Bizottság új vezetője Jean-Claude Juncker megválasztása előtt célként fogalmazta meg a társasági adóalap harmonizálását, ami láthatóan 2011 óta nem került napirendre. 2013-ban bedőlt Ciprus. A korábbiaktól eltérően a ciprusi mentőcsomag csak akkor állt rendelkezésre, ha a ciprusi bankok ugyanakkora összeget be tudtak gyűjteni saját nagybetéteseiktől.
A 2008-as válság folyamán tehát az ismert, az egységes belső piacon belül lévő adóparadicsomok közösségi segítséget csak üggyel-bajjal kaptak, jelezve ezzel a többi tagország elégedetlenségét. Mindezek után 2014-ben az új közös intézmények munkájának kezdetén újra „robbant” az adóbomba, hiszen a leggazdagabb EU-tagország, Luxemburg gazdagságának egy részét is minden bizonnyal a "becsábított" cégek alacsony adója biztosította. Juncker miniszterelnök és pénzügyminiszter is volt. Mégsem indokolt "elverni rajta a port", hiszen semmi törvénytelent nem csinált, mindez ugyanis a Közösség politikusainak 1991-es, ma már nagyon is megalapozatlannak tűnő állásfoglalásának „köszönhető”, azaz annak, hogy adóharmonizáció nélkü hozták létre a tőke szabad mozgásának összes szabályát. A válság olyan elszegényedést hozott - saját fejlettségéhez képest - gyakorlatilag minden tagországban, ami a tagországokat minden korábbinál érzékenyebbé tette az adóelkerüléssel kapcsolatban. Ma a kérdés tehát az, hogy csaknem 25 év után a belső piacon létrejön-e az adóharmonizáció nagy terve.
Rácz Margit
tudományos főmunkatárs
MTA KRTK Világgazdasági Intézet
