Hogyan javíthatjuk az oktatás színvonalát?
A hazai költségvetés perspektívái alapján ugyanis borítékolható, hogy hiába a javasolt hosszú távú (öt évre) szóló megállapodás, az éppen regnáló pénzügyminiszter ezeket az alkukat megtakarítási lehetőségként kezelné, nem pedig a jövőbe szóló beruházásként.
Mindezekből következően merész a dolgozat azon állítása, hogy ez "...sokkal stabilabbá tenné az egyetemek, főiskolák gazdálkodását, egyszersmind biztosítaná a megfelelő színvonalú alapinfrastruktúra költségeinek fedezetét."
Hiányzik az egyetem-vállalat kapcsolat
Tiszteletre méltó a szerzők azon kívánalma, hogy az egyetemek valóban a tudás fellegváraként működjenek, "a tanárok túlnyomó többsége kutatómunkát is végezzen, ennek eredményei pedig világosan tükröződjenek az egész iskolai oktatási tevékenységben." Bokros Lajosék a kutatási tevékenység finanszírozását elsősorban pályázatok útján látják megvalósíthatónak.
Mindez azonban a hazai intézményeket figyelembe véve - rövid távon - utópisztikusnak tűnik. Néhány példaértékű kivételtől eltekintve a nyugati világban bevált egyetemi-vállalati szféra közötti kapcsolat nálunk ugyanis teljesen ismeretlen. Arról nem is szólva, hogy nálunk az egyetemi, akadémiai szféra jelentős része az alapkutatást preferálja, ennek az eredménye (már ha van) pedig kevésbé alkalmazható a gazdasági életben, mint az alkalmazott kutatásé. Tény, hogy a pályázati rendszer és a vállalati szférával való kapcsolat kényszere az alkalmazott kutatások irányába terelheti az egyetemi oktatókat, ám az átmeneti időszak finanszírozása kérdéseket vet fel.
Mi lesz a "piacosíthatatlan" képzésekkel?
Nem a teológusokat kívánom megvédeni - ráadásul az itt felvetett probléma sarkított helyzetet mutat -, de véleményünk szerint igenis szükség van mérlegelésre. Egyes szakmák esetében ugyanis az egyéni haszon (amelyre visszavezették a "Mindenki fizessen tandíjat!" jelmondatot) valószínűleg kisebb, mint a szakemberek hiányának negatív társadalmi határhaszna.
Tény, hogy a kivételezett szakmák esetében keretszámok mentén kell működni, de úgy véljük, az ország számára nem lehet kívánatos, hogy bizonyos "piacosíthatalan" közszolgáltatásokban dolgozók (például a szociális munkás, a gyógypedagógus vagy akár a katonák) képzését a piacra bízzuk.
A diákok is értékelnék az oktatókat
Logikusnak tűnik a hallgatók és az oktatók kapcsolatát leíró rész, amely az oktatás minőségének javítását tűzi ki célul. A vitaanyag szerint "abszolút fontos, hogy a diákok tudják és érezzék, a pénzükért minőséget követelhetnek." Ugyanakkor feltételezhető, hogy ezen esetben a jelenleg zajló egészségügyi reform eredményei döntő súllyal esnek majd latba, hiszen ott is hasonló ígéretekkel hangzanak el az orvos/egészségügyi intézmény-beteg relációval kapcsolatban.
Bokrosék a felsőoktatás átalakításakor ebből a szempontból már bevált recepthez nyúlnának. "Hasonlóan a neves amerikai egyetemekhez, célszerű, ha a diákok minden tanár minden tanfolyamát név nélkül, írásban értékelik még a vizsga előtt, amit aztán összesítve minden oktató megkap a vizsga után. Ennek az értékelésnek azután döntő súlya kell legyen a tanárok javadalmazásánál és előremenetelénél vagy éppen elbocsátásánál. Ez persze csak akkor lehetséges, ha az oktató személyzet közalkalmazotti jogállását megszüntetjük."
Ez utóbbi kitétel nyomán feldereng bennünk a "Sok lúd disznót győz" mondás, hiszen a szerzők is leszögezik, hogy az elmúlt években felhígult az egyetemi oktatói gárda. Kérdéses tehát, mennyiben lennének képesek egy ilyen nagyszabású változást megakadályozni - esetlegesen megtorpedózni - az állásukat féltő közalkalmazottat.
A dolgozat a minőségi kérdéseken belül kitér a diákok informálására, amelyet a maga részéről - minden konkrétum nélkül - megvalósítandónak tűz ki. Erről - a diploma mint életre szóló befektetés felvetés részben - megosztottuk néhány észrevételünket, így ennek továbbgondolását az olvasóra bíznánk.
Szerkesztette: Király Béla
Menedzsment Fórum
