A mai viták kiváltója az a tény, hogy a gazdaságunk fejlődése – nem meglepő módon – megtorpant 2019 után. Ezt eltérő hangsúlyokkal elmondja az elemzői közösség, leértékelési döntésével kifejezi a magyar állam kockázati besorolását napirendre vevő nemzetközi hitelminősítő. Sőt az ügyet a magyar politikai gyakorlatban ritka módon újabban szóvá teszi a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke is.
Az ütemvesztés ténye nem meglepő, mivel a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságon túljutva, az európai gazdaságok és közöttük a kelet- és közép-európai térség országai 2010 és 2019 között egy, egészében véve sikeres konjunktúraciklust futottak be, amely során lényegében eljutott Európa a teljes foglalkoztatottság állapotába – ám a „békeidők” 2020-ra elmúltak. A hosszú konjunktúra-ív kiterjedt az európai, nemzetközi értékláncokba integrált magyar gazdaságra is – ezért aztán torzít az a kormányzati, jegybanki beállítás, miszerint a magyar gazdaságpolitika érdeme lett volna az 2019-ig tartó gazdasági növekedés. Már csak azért sem helyénvaló az öndicséret, mert a magyar teljesítménymutatók a térségünkben legfeljebb közepesek voltak, és kulcsfontosságú területeken, így a reálfogyasztást, reálbéreket tekintve ebben a kedvező időszakban több sorstárs ország került elénk. Ugyanez áll a termelékenységre is – és bizony annak alakulása kihat a fogyasztási, jóléti viszonyokra.
A helyzettel való szembenézést sürgetik az újabb sokkok. A 2020-as világjárvány, a 2021-es meglepetés-infláció, a 2022-es orosz támadás mind-mind olyan ügy, amely elégséges a korábbi trendek megtörésére, egyben próbára teszi a gazdaság alkalmazkodási képességét, a kormányzati politikákat. Itteni elemzéseinkben többször elmondtuk, hogy a magyar hatóságok a közpénzek költésével és bizony sokáig a nagyon laza monetáris politikával (amelyen csak a felgyorsuló inflációt észlelve megkésve korrigáltak) szétterítették és ezzel el is húzták a válságot, sőt a 2022-es országgyűlési választásokra koncentrálva extrém módon túlfűtötték a gazdaságot 2021-ben. Ilyenkor a korrekció, a befékeződés elkerülhetetlen – ezt éli meg a magyar gazdaság 2022 nyarától, a technikai értelemben vett recesszió közepette.
De meddig tart és mi jön utána? Különösen akkor mi lesz, ha a magyar demokrácia és jogállamiság nívójának állapota annyira megterheli a magyar kormány és az európai többség közötti viszonyt, hogy jelentős uniós forrásvesztés lép fel?
Nos, az uniós pénzek kimaradásának veszélyével számolva bármely parlamenti vita, tartalmi indoklás nélkül nagyot változtatott a kormány a gazdaságpolitikáján. Pontosabban ráerősített egy addig is zajló folyamatra. Ha egyáltalán utaltak a csöndes stratégiaváltásra, akkor az újraiparosítás lett a politikai marketing-név.
Roppant kockázatos irányvétel ez. Az MNB vezetésének újabb megszólalásai és a független elemzők egyaránt kimondják, hogy a közepes, pláne annál is kisebb hozzáadottérték-tartalmú nagyberuházások erőltetése, és annak következtében az energiaimporttól való függés tartósítása: csapda. Olyan csapda, amibe most – szemben az 1950-es évekkel – nem külső nyomásra, más lehetőségeket nem látva viszi be az országot a kormányzat. Önszántából irányítja a költségvetési erőforrásokat olyan külföldi és hazai projektekbe, amelyekben a hazai hozzáadott érték nem túl nagy (erről több elemzésünk jelent meg itt).
A csapdahelyzet megértéséhez érdemes figyelembe venni, hogy a hozzáadott érték két fő komponensből áll: profitból és munkabérből. Az alacsony kiinduló bérszint (és ez volt a helyzet Kelet- és Közép-Európában 1990 után) idevonzott olyan termeléseket, amelyekben elég nagy az élőmunka hányada. Így az itteni bérköltség tömege nem túl nagy, a vállalati profitráta kellően magas lehet még akkor is, ha az adott tevékenység teljes hozzáadott értéke csak közepes nemzetközi összevetésben. Így települt be hozzánk és máshova a térségben az „összeszerelő gazdaság”.
A nagy munkanélküliséget a működőtőke, valamint az ahhoz részben kötődő, részben pedig attól független helyi cégek fejlődése felszívja idővel. Onnantól reálértelemben drágul a munkaerő – ami jó hír: javuló életszínvonal, növekvő fogyasztási képesség, növekvő nemzeti jövedelem (GNI). A gyors reálbéremelés persze adott termelési kultúrán belül mérsékelné a profithányadot; erre lehet a cég bezárásával, áttelepítésével reagálni, ami kellemetlen fordulat lenne az érintett település, iparág és az egész nemzetgazdaság számára. De az is bekövetkezhet, hogy azok a cégek, amelyek jól érzik magukat az adott gazdaságban, nagyobb hozzáadott értékű műveleteket és modernebb technikát hoznak az immár némileg drágább bérű országba – ezek nyomán nő a hazai reálbér, anélkül, hogy romlana a tőke hozama. A működő tőke (FDI) körén kívül is zajlik a hazai cégek modernizálódása, és annak függvényében a bérek emelkedése a jellemzően kisebb méretű hazai cégeknél, valamint a még meglévő állami nagyvállalatoknál.
Hogyan zajlott le ez a folyamat a térségünkben? Erről vannak összemérhető adatok. Azok értelmezéséhez azonban tudni kell, hogy mire vonatkoznak az adatok. Oka van annak, hogy a modern piacgazdaságban sokkal több figyelmet kapott a versenyképesség, a hatékonyság (teljes termelékenység), mint a hagyományos élőmunka-termelékenység fogalma, vagyis az, hogy egy alkalmazott egy évben mekkora outputot állít elő: a bolti eladó hány cipőt ad el, a kubikos hány folyóméter árkot ás ki, a szalagon az operátor hány háztartási gépet szerel össze. Az ugyanis nagymértékben attól függ, hogy milyen technológiával (tőkeállománnyal) dolgozik, milyen szervezettségi és szervezeti szinten, és milyen konjunkturális viszonyok között.
Éppen a koronavírus-járvány mutatta meg, hogy ha gazdaságon kívüli okokból leállnak az üzleti folyamatok, akkor az egy foglalkoztatottra vagy annak egy ledolgozott munkaórájára jutó hozzáadott értéke nagyot esik, mert a cégvezetés nem mond fel automatikusan a munkavállalóknak, pedig nincs elég munka. Majd amikor a gazdaság újraindul, akkor ugyanazon mutató óriásit emelkedik. A termelékenységi index kilengései mögött persze nem az van, hogy előbb az átlagos munkás lazsált, majd egy évre rá megfeszült az erőlködéstől: a cég a fellendüléskor végre több értéket állít elő, így az egy alkalmazottra jutó output is nő. Ha azután tartós a kereslet, akkor új munkaerőt is felvesznek, és onnantól kezdve az órára jutó termelékenység már csak a folyamatos fejlesztéstől vagy a nagyobb forgalom miatt egységköltség-csökkenéstől emelkedhet.
Lényeges, hogy az adott ágazatban, az egész gazdaságban a rekordnövekedés éveiben nem az magyarázza a jó adatokat, hogy termelékenyebbek lettek a munkások, hanem sokkal inkább fordítva: a foglalkoztatottakra jutó hozzáadott érték (azaz a közvetlen termelékenység) azért nőtt meg, mert jól alakult a konjunktúra. Ezért is volt reklámszaga az MNB termelékenységi jelentésének (MNB, 2022), mely szerint Magyarországon az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték a 2019. évi 70,6 százalékos szintről 1,7 százalékponttal, 72,3 százalékra javult 2021-ben az EU-átlagához képest. Egy vagy két év adataiból sokat leszűrni nem érdemes, pláne, ha a javulás évében fenntarthatatlan költségvetési és későbbi gondokat okozó monetáris politika fűtötte a magyar konjunktúrát.
Érdemes több évet tekinteni: úgy pedig azt látni, hogy az európai uniós rangsorban hazánk a 24. helyen vagy annak környékén áll az egy alkalmazottra számított munkatermelékenységet illetően. A különböző országokban ráadásul eléggé eltérő a munkahelyen eltöltött idő hossza, ezért jobb az egy munkaórára jutó hozzáadott értéket venni viszonyítási alapul. Nos, az egy munkaórára jutó hozzáadott érték nálunk az uniós átlagnak legfeljebb 66 százaléka. Ez bizony alacsony szint: innen elvileg a máshol már bevezetett technológia átvételével gyorsan lehetne feljebb jutni. Sajnos, az adatok nem ezt mutatják.
A nagy termelékenységű német, holland, dán gazdaságban az egységnyi idő alatt előállított hozzáadott érték mind a 2008-as válság előtt, mind azt követően szerényen nőtt (a 0-2 százalékos sávban). Az utolérési szakaszban lévő új tagországokban 2008 előtt igen dinamikus volt a munkatermelékenység-növekedés, főleg a balti országokban és Romániában, de a visegrádiak (köztük hazánk) adatai is meghaladták az éves 4 százalékot. A válság utáni évtized („aranykor”) azonban nem egyforma javulást hozott. Mindenhol kisebb-nagyobb mértékben szerényebb lett a termelékenység-javulás, de a lengyel, román adatok így is szépek. A legkisebb növekedési ütem azonban a magyar.
Ehhez azonban hozzá kell tenni néhány megjegyzést, ami fontos a jövőre nézve.
- A 2009-ben bevezetett és 2010 után felfuttatott közmunka javított a foglalkoztatottsági statisztikán, de a legtöbb közmunkavégzés hozzáadott értéke elég szerény – nem ok nélkül tekintik máshol aktív munkanélküliségi kategóriának a közmunkát, semmint foglalkoztatásnak. Százezres nagyságú közmunkás beszámításával az átlagos (egy főre vagy egy órára jutó) termelékenység akár romolhat is. Ettől lehet társadalmilag hasznos a közmunka, de torzítja a termelékenységi statisztikát.
- A teljes foglalkoztatás felé haladva az újonnan felvett (például addig munkanélküli státuszú) munkaerő képzettsége, képessége rendszerint nem éri el a már alkalmazottak szintjét. A több foglalkoztatás jó dolog, a termelésnövekedést is szolgálja, de nem tud javítani a termelékenységen.
- Ha a gazdasági növekedés jelentős részét közepes vagy annál is kisebb hozzáadott-értékű termelés adja (összeszerelés, anyagigényes termék egyszerű feldolgozása), a munkatermelékenység nem tud olyan gyorsan nőni, mintha ugyanaz a munkaerőállomány értékesebb, bonyolultabb, és így jobban fizető munkát végezne. Az akkumulátorgyári esettanulmányok azt mutatják, hogy az ilyen termelési kultúrában nem igazán jelentős a helyi hozzáadott érték (a teljes output egyötöde) – és mivel ezen a csekély értéktöbbleten osztozik a tőketulajdonos profitelvárása és az alkalmazottak bérjövedelme, az utóbbi nem lehet elég nagy.
Érdemes-e újabb nagyüzemeket idetelepíteni állami adókedvezményekkel, szubvencióval a munkanélküliség felszívására? Ez lehet politikailag képviselhető iparpolitika, ha sok a munkanélküli. És ha azok szakmai, területi jellemzői olyanok, hogy egy új nagyüzem munkaerőigényét kielégíti a munkanélküliek kínálata. A jelenlegi helyzet azonban nem ilyen.
Egy évtizede az ilyen iparpolitikának lehetett értelme. A négy százalék körüli munkanélküliségi ráta azonban nem enged arra következtetni, hogy egy komoly tömegtermelés belépéséhez szükséges munkaerő a meglévő munkanélküli állományból kielégíthető lenne – minden bizonnyal toborozni kell, akár távoli térségekből, gondoskodva lakótelepekről vagy egyéb tömeges elszállásolásról. Az új belépő természetesen ráígérhet a meglévő térségi bérekre, ami örömteli emelkedést hozna a helyi (és áttételesen az országos) bérszinten, de ennek makrogazdasági hatásainál számolni kell azzal, hogy az átcsábított munkaerő az addigi helyén hiányozni fog, és ott termeléskiesés lép fel.
Az országos termelékenységi viszonyok tartós és érzékelhető növekedését akarjuk? Szokásos, normális konjunktúra-viszonyokat feltételezve az akkor várható, ha a potenciális és a ténylegesen foglalkoztatott munkaerő képzettsége, egészségügyi állapota, motiváltsága javul, és ezenközben a gazdasági szerkezet úgy változik, hogy nagyobb hozzáadott értékű tevékenységek lépnek be az üzleti életben mindig zajló tevékenységcserék során: reshoring, near-shoring, friend-shoring elnevezéssel jelenleg rengeteg változást regisztrálnak.
Ha Magyarország ígéretes hely a globális átrendeződési folyamatban, akkor minőségi nyertese lehet ezeknek az intenzíven zajló folyamatoknak. De sajnos az is fennállhat, hogy az értékesebb (kutatási, fejlesztési, üzleti szolgáltatási) tevékenységek máshová mennek, itt pedig az egyszerűbb, operátori munkát igénylő, szakképzettséget (sőt helyi nyelvtudást sem) igénylő munkafázisok telepednek le.
Itt lép be a politikai kurzus szerepe. A képzésbe, az igényesebb helyi kultúrába fektetendő pénz persze későn térül meg, ezért a rövid távra optimalizáló politikus számára szóba sem jön az oktatás, mint stratégiai ágazat. Ami viszont rövidtávon számára jónak látszik, abból középtávon a mostani gondok elmélyülése fakadhat („közepes fejlettség csapdája”), megspékelve még a migráns munkaerő bevonásából fakadó potenciális társadalmi gondokkal. Semmiképp sem lehet elkerülni a jövővel való szembenézést. Ahhoz a lehetséges útirányok megválasztásával kapcsolatos vitákat sem szabad elspórolni.
