„Egy járványügyi helyzetben annál nagyobb a mozgástere egy országnak és annál jobban nyeregben lehet az egészségügy, ha minél több adat áll rendelkezésre. A kórházakról, az emberekről és mindenről” – mondta el Kemenesi Gábor virológus egy podcastben, majd hozzátette: nem ismer olyan adatot, amit el kellene titkolni, épp ellenkezőleg, az a tapasztalat, hogy a beoltottság növelésének a nyílt kommunikáció a legfontosabb feltétele. Azokban az országokban, ahol 87-90 százalékos a beoltottság, ott nem arról beszéltek az illetékesek, hogy hány embert büntettek meg a helytelen maszkviselés miatt, hanem arról, hogy hogyan néz ki a járványgörbe, a kórházban hány embert ápolnak, hogyan kezelik őket és mi várható a következő két hétben.
Megszólalt Nagy Marcell, a Magyar Orvosi Kamara titkára is. A Qubitnak adott interjújában ő is kiemelte:
„Ahol nem transzparens az egészségügy, ott a betegek gyógyítása is sokkal nehezebb és bizonytalanabb. Szakmai szempontból egyáltalán nem hasznos például, hogy a hazai járványügyi adatok nem hozzáférhetők.” Arra a kérdésre, hogy akkor milyen szempontból hasznos, tömören csak azt felelte: „Kizárólag politikai haszna van.”
Hozzátette azt is, hogy számtalan alkalommal jelezték az illetékes minisztériumoknak, hogy az adatok publikálása növelné az egészségügyi rendszer hatékonyságát, de nem történt változás. „Az ellátó orvosok sem tudtak olyan alapvető információkat, hogy a saját régiójukban például melyik intenzív osztályon mekkora a telítettség, hová irányíthatják a súlyos állapotba kerülő betegeiket. Ha valahol valaki eredményeket ért el, azokat sem tudta megosztani a többiekkel, így tanulni sem tudtak egymástól az orvosok. A magyarországi orvosok eléggé magukra vannak hagyva, pedig a szakmai műhelyek közötti kapcsolat a betegek érdeke is.”
Hosszú írásban fejtette ki álláspontját a kérdésről Ferenci Tamás biostatisztikus, az Óbudai Egyetem docense is.
„Az őszinte kommunikáció, a transzparens adatközlés és döntéshozatal, az emberek partnerként kezelése a sikeres járványügyi védekezés egyik alapja” – szögezi le ő is felütésként. Ferenci azt a szempontot is kiemeli, hogy az átlagemberektől sem várható el, hogy a helyzet súlyának megfelelően viselkedjenek, ha pont a helyzet valódi súlyosságát nem ismerhetik meg.
Szerinte az embereknek nem róható fel, ha nem oltatják be magukat, nem, vagy csak ímmel-ámmal tartják be a járvány féken tartását szolgáló ajánlásokat, „ha közben sötétségben vannak tartva a valódi helyzetet illetően. Ez ma Magyarországon talán a kórházban kialakult viszonyok ügye kapcsán jelentkezik legélesebben: a közszolgálati médiát követő emberek abban a hiszemben vannak, hogy a kórházakban minden a legtökéletesebb rendben van, semmiféle problémáról, nehézségről, pláne létszámhiányról, a személyzet elcsigázottságáról, leírhatatlan nyomás alatt dolgozó orvosokról, kétségbeejtő helyzetekben segítség nélkül maradó szakdolgozókról, sőt, medikusokról nem hallhattak egyetlen szót sem másfél év alatt, arról pedig aztán végképp nem, hogy esetleg olyan is előfordulhat, hogy nem teljesen tökéletes ellátást kapna egy beteg.” Ráadásul „a transzparencia hiánya a legjobb táptalaj a különböző összeesküvés-elméletek terjedéséhez” is.
Ferenci kitér arra is, hogy az adatok minőségbiztosítási szempontból is fontosak. „Az adatok egyúttal az egészségügyi ellátórendszer működésének jóságáról, a járványkezelés hatékonyságáról is tudósítanak. Amennyiben ugyanis ezek csak 'belső kommunikációban' van visszacsatolva, akkor sokkal kisebb a nyomás a javítás irányába, ha azonban az érintettek tudják, hogy erről a közvélemény is értesül, akkor ez jellemzően már önmagában is nagyon jól kikényszeríti a sokkal jobb minőségű munkát.”
Ez pedig már közvetlenül is veszélyezteti mind az ellátást, mind a járvány elleni védekezést, mivel az adatokhoz így azok a szakértők sem férnek hozzá, akik segíthetnének a stratégia alakításában, a helyzet közérthető formában történő bemutatásában.
„Az adatok visszatartása tehát igenis gond ’az átlagembernek’ is, még akkor is, ha ő maga nem elemezné az adatokat, mert azt is lehetetlenné teszi, hogy független szakértők elemzését hallja. Ha viszont ilyen nem létezik, az nem egyszerűen gond, hanem egyenesen életveszélyes, azért az, mert így nincs külső kontroll, és emiatt sokkal kisebb az esélye, hogy a hibák kiderüljenek” – írja Ferenci.
Miután pedig részletesen leírja, milyen adatok nyilvánosságára lenne szükség, és miért, hozzáteszi: „NAGYON nyomatékosan hangsúlyoznám, hogy a fent felsoroltak jó 60-70%-a NULLA pénz- és szinte nulla energia-ráfordítással közölhető lenne: ha egyetlen egy dolog, a szándék meglenne egy megfelelően működő adatgyűjtési (surveillance) és adatközlési rendszer kialakítására, akkor egy hét alatt megoldható lenne, hogy az említett, alapvető adatokat a lakosság is megismerhesse.”
A kormány viszont nemcsak visszatartja ezeket a létfontosságú adatokat, hanem ráadásul még folyamatosan meg is sérti azokat az elveket, amire hivatkozva mindezt megteszi.
„A jelenlegi magyar adatközlés nem csak visszatartja a fent felsorolt adatokat a nyilvánosság elől, de nem tudok elmenni szó nélkül a mellett, hogy ezen felül az egészet megfejeli valami hihetetlen cinizmussal is. Egy példa: a halottak társbetegségeit egyesével közlik, beleértve az olyanokat is, hogy ’alkoholos zsírmáj-betegség’. Mindeközben, mivel életkor és nem is van mellette, ráadásul az elhalálozás sorrendjében jelenítik meg, egyáltalán nem lehetetlen a beazonosításuk.” Ezzel egy időben pedig azt közlik a sajtótájékoztatón, hogy „a fertőzöttek életkori eloszlását (hány volt 50 és 60 év között, 60 és 70 között stb.) miért nem adják meg, arra betű szerint az a válasz érkezett, hogy mert az lekövethetővé tenne embereket”.
