Norvégia 16 arany-, 8 ezüst és 13 bronzéremmel zárta a pekingi olimpiát, összesen tehát 37 érmet nyerve. Ezzel mind az aranyérmek számát, mind az összes érem számát tekintve az élen végzett az éremtáblázaton, az aranyéremrangsorban Németországot (12) és Kínát (9) utasítva maga mögé, az összesítést nézve pedig az Orosz Olimpiai Bizottság név alatt versenyző Oroszországot (32) és Németországot (27).
Az egy ország által egy téli olimpián megnyert 16 aranyérem történelmi rekord, de az összes érem számában a norvégok idén nem tudtak rekordot dönteni, ugyanis négy éve Phjongcshangban éppen ők szárnyalták túl az amerikaiak 2010-es, 37 érmes rekordját 39 elnyert éremmel. Tegyük ehhez hozzá, hogy Norvégia összesen 84 sportolóval érkezett a játékokra, miközben az Egyesült Államok 224, Oroszország 212, Kína 176, Németország pedig 149 fős csapatot nevezett – tehát a norvégok hatékonysága is elképesztő: átlagban majdnem minden második versenyzőjük éremmel térhetett haza. Hasonlóan lehengerlő a norvég fölény, ha az országok népességével arányosítjuk, Norvégia 5,49 millió lakosa eltörpül az éremtáblázaton maga mögé utasított országokéhoz képest.
Nem csak az adottságokon múlik
Mi a titka ennek a dominanciának? Természetesen ott vannak a természetes adottságok, Norvégiában sokat van hideg, hosszú a tél, általában hóból is van bőven, de ilyen alapon Svédország, Svájc, Ausztria, Kanada vagy éppen Finnország is kiemelkedően kéne teljesítsen a téli olimpiákon. Ezek közül az országok közül Kanada szerezte a legtöbb, 26 érmet (ez a negyedik legtöbb a nemzetek rangsorában), de aranyból csak 4-et tudott begyűjteni, míg Svédország összesen 18, közte 8 aranyéremmel, Ausztria 18/7, Svájc 14/7 éremmel büszkélkedhet – persze csak akkor, ha nem a norvégokhoz méri teljesítményét.
Ellentmond a természeti vagy akár genetikai adottságok elsődleges fontosságának az is, hogy egyáltalán nem voltak mindig ennyivel a mezőny előtt a norvég sportolók. Bár az ország hagyományosan erős a téli olimpiákon, bőven voltak rosszabb szereplések is, a mélypontot a nulla arannyal, és mindössze öt éremmel zárt 1988-as, Calgaryban rendezett olimpia jelentette. Ezután született döntés a norvég élsport újragondolásáról, és az olajból ekkor már igencsak meggazdagodott ország komoly anyagi forrásokat is elkülönített erre a célra, a jelenleg működő rendszer alapjait is ekkor fektették le.
Keresd a pénzt!
Hát igen, gondolhatnánk, a pénz. Mi más is állna a háttérben? Tény, hogy Norvégia az egy főre eső GDP-t (ez 82 ezer dollár felett volt tavaly) tekintve a világ negyedik leggazdagabb országa, és sokat is költ a sportra – de egyáltalán nem úgy, ahogy például Magyarország, ahol számolatlanul öntik a milliárdokat az élsportba.
A sportra fordított norvég költségvetési pénz legnagyobb része a monopolhelyzetben lévő norvég sportfogadási vállalattól, a Norsk Tippingtől származik. Ugyan a sportfogadás nagyon szigorú keretek közé van szorítva a skandináv államban (például havi limiteket szabnak meg a fogadók számára, hogy ne tudjanak gyorsan nagyon sokat veszíteni), de a Szerencsejáték Zrt. norvég megfelelője így is komoly bevételekre tesz szert. A befolyó pénzt viszont teljes egészében visszaforgatják társadalmilag hasznosnak ítélt célokra.
Rögtön az első lépésként minden egyes fogadás összegéből levonnak 7 százalékot, amelyről a fogadó rendelkezhet. Fel lehet ajánlani az összeget helyi sportegyesületeknek, kulturális intézményeknek vagy civil szervezeteknek, tehát a fogadó támogathatja belőle kedvenc focicsapatát, gyereke sportegyesületét, vagy éppen a helyi uszoda felújítását is. Ami ezután marad, annak a 64 százaléka a norvég sportkluboknak, 18 százaléka kulturális intézményeknek, másik 18 százaléka pedig humanitárius szervezeteknek megy.
Tavaly ebből a forrásból nagyjából 114 milliárd forintnyi korona jutott sportlétesítményekre és sportegyesületekre az országban, és innen származik a valódi élsportra szánt külön költségvetési pénz is, azaz a norvég olimpikonok felkészítéséért felelős szervezet, az Olympiatoppen nagyjából hatmilliárd forintos támogatása is. (Bár közvetlenül nem teljesen összehasonlítható, mégis segít kontextusba helyezni ezeket az összegeket az, hogy a magyar kormány 2020-ban 797 milliárdot, míg 2011 és 2021 között 3566 milliárdot fordított sporttal összefüggő kiadásokra.) Ez a szervezet ebből a még magyar szemmel is aprópénznek látszó összegből a téli mellett a nyári játékokon indulókkal is foglalkozik. A norvég élsportolók nagy része pedig annyi rendszeres juttatást sem kap az államtól, hogy polgári állását feladhassa, az olimpiai érmesek, bajnokok pedig egyetlen megveszekedett øre jutalmat sem kapnak.
„A pénzjutalom megváltoztatja az embereket, és nem jó irányba” – mondja erről Tore Øvrebø, az Olympiatoppen vezetője.
Mi több, még a téli olimpiai sportok közül is megválogatják, hogy mire költenek. Norvégia az örökranglistán is vezeti az éremtáblázatot sífutásban, síugrásban és északi összetettben, nagyon jók biatlonban is, de soha nem volt még egyetlen norvég érmes sem bobban, szánkóban vagy szkeletonban, műkorcsolyában pedig utoljára 1936-ban nyertek aranyat.
„Nem foglalkozunk szkeletonnal vagy bobbal, mert túl sokba kerülnek. Gazdag ország vagyunk, de hiszünk a dolgok szocialista szellemű intézésében. A sikernek a kemény munkából és a közösség erejéből kell származnia” – mondta erről 2018-ban Morten Aasen egykori olimpikon, sportvezető.
Ahol tényleg a részvétel a fontos
Akkor hova megy a pénz? Az alapokba. Az a mondás járja, hogy a norvégok előbb tanulnak meg síelni, mint járni, és az országban nemcsak nyáron, de télen is tömegek töltenek napi több órát a szabadban, testmozgással, kirándulással. De ennek a kultúrának a fenntartásához, illetve az élsport felé csatornázásához azért intézményrendszer is kell. Norvégiában több mint 10 ezer helyi sportegyesület működik, és a rendszeresen téli sportokat űző gyerekek aránya – figyelem – 93 százalék volt 2018-ban. Miközben az egyik cél, hogy minél nagyobb merítése legyen a profikat felkészítő edzőknek, 13 éves kor alatt tudatosan nem foglalkoznak az eredményekkel, az egyetlen szempont, hogy élvezzék a sportolást a gyerekek.
A gyerekekkel foglalkozó edzőknek, még az önkénteseknek is, papírt kell szerezniük ahhoz, hogy foglalkozhassanak gyerekekkel, viszont 13 éves kor alatt nem tartanak semmilyen versenyt, még az időket sem mérik, csapatsportokban nem számolják a gólokat, pontokat. „A legnagyobb hangsúly azon van, hogy mindenki részt vehessen benne – meséli Atle McGrath, aki alpesi síben képviselte Pekingben Norvégiát idén. – Jó vagy benne vagy nem, mindenkinek nagyjából ugyanaz az élmény jut.”
Ez a hozzáállás ahhoz vezet, hogy a legtöbben élvezik a sportolást, kialakul bennük az igény a rendszeres intenzív testmozgásra, és a később beérő tehetségeknek sem megy el a kedvük az egésztől annak hatására, hogy állandóan a vert mezőnyben végeznek. McGrath például apja, a korábban szintén alpesi síben, de amerikai színekben olimpián induló Felix szerint „mindig elég jó volt, de soha nem nyert rendszeresen. Az a srác volt, aki mindig a legjobbak mögött volt egy kicsivel, de mindig ott volt, keményen dolgozott és lépésről lépésre fejlődött.” És most kijutott az olimpiára, ahol ugyan kihagyott egy kaput a szlalom második futamában, de igazi norvégként visszamászott, és teljesítette a pályát, majd amikor 12 másodperces hátrányban célba ért, ünnepelve emelte magasba a kezeit.
Tudományos háttér
Persze ahhoz, hogy ezekből az alapok valóban világverő, és ne csak nagyon jó sportolók tömegét termeljék, azért szükség van egyrészt kiváló, tudományos alapokra helyezett edzésmunkára, az ezt irányító edzőkre, és komoly háttérmunkára is. A norvég csapat síléceit előkészítő vaxmesterek például hosszú évek óta a világ élvonalába tartoznak, és ehhez állandó fejlesztésekre és vég nélküli tesztelésre van szükség. Miután a legendás Ole Einar Bjørndalen nyomdokaiba lépő, Pekingben négy aranyat és egy bronzérmet nyerő Johannes Thingnes Bø az élen végzett a 10 kilométeres sprintben, annyit mondott:
„Vannak napok, amikor úgy érzed, a munka felét a vaxolók végzik – ez is egy ilyen nap volt.”
A síelők, sífutók és síugrók ruháinak légellenállásának csökkentésében is élen jár az ország, alpesi síben pedig a norvégok voltak az elsők, akik GPS-érzékelők segítségével jelölték ki versenyzőiknek a leggyorsabb útvonalat a pályán, ahogy abban is úttörők voltak, hogy rájöttek, a korábban megszokottal ellentétben a síelőket nem úgy kell edzeni, mint a sprintereket, hanem úgy, mint a középtávfutókat, robbanékonyság helyett az állóképességre és az aerob edzésmunkára fókuszálva.
A világ egyik leggazdagabb országa tehát költ is a sportra, de úgy utasítja maga mögé négyévente többek között az Egyesült Államokat, Oroszországot, vagy éppen Kínát, hogy a legkevesebbet pont magukra az élsportolókra költi, ehelyett a valódi tömegsport mellett a hosszú távon is kifizetődő tudományos és mérnöki munkába fekteti azt a pénzt, amit máshol jutalmakra, vagy ne adj isten központilag felügyelt és irányított doppingprogramokra költenek. Persze az is lehet, hogy nem ez a lényeg, hanem Birk Ruudnak, a norvég síakrobatának van igaza, aki amikor a norvég sikerek titkáról kérdezték Pekingben, ennyit mondott:
„Az országunkban sok a jó gén, és keményen dolgozunk.”
