Egy szekszárdi vállalkozó tavaly decemberben kezdte meg egy szlovák vállalat eső, csapadék, tűzoltóvíz és szennyvíz tárolásra is alkalmas tartályait forgalmazni. Mivel külföldön ilyen föld alatti tárolókat alakítanak át óvóhelynek, megkereste őket egy ismert vállalkozó, aki a biztonságpolitikában is jártas, s tőlük kért tanácsot az ingatlanára tervezett bunkerhez.
„Innen jött az ötlet, hogy két sör és egy steak között írjunk erről az elmélkedésről egy bejegyzést, de a sztori itt meg is állt” – oszlatja el a tévhitet Balogh Sándor ügyvezető, miszerint virágzik az óvóhely-biznisz.
A cégnek azóta sem volt több megkeresése vagy ajánlatkérése, igaz, nem is bánják, mert profiljuk teljesen más. Nem akarnak erre sem átállni, sem megélni belőle. Ugyanis hiába kerül a legnagyobb tartályuk 6 millió forintba, a levegő, a víz, és az áram megoldásával százmilliós nagyságrendűvé duzzad egy ilyen beruházás.
Azt is mondja Balogh, több dolog miatt is hibádzik egy komoly magánbunker megvalósítása. Még egy félmillió forintos szellőztető sem tudja kiszűrni ugyanis a levegőből a gázt, vagy egyéb anyagot. Sőt, a benti széndioxid oxigénné való visszaalakításához kell egy generátor, de ha a felszínen szétlőttek mindent, vagy ledobták az atombombát, akkor áram sincs. A vízzel ugyanez a gond, mert a vécézéshez használt vizet vissza kell nyerni, amihez szintén áram kell. Közben pedig, ha nincs fent víz, vagy csak fertőzött, ott is megáll a tudomány.
„Tehát aki valóban komoly óvóhelyet akar, ami kibírja az atomrobbanást, nemcsak iszonyú sok pénzébe kerül, de bizonyos idő után éhen is hal, vagy elfogy az oxigénje. De Magyarországon egyébként is más az óvóhelyekhez és a félelemhez való viszonyunk, mi teljesen máshogy szocializálódtunk, mint a csehek és a többiek, hiszen nálunk sokan úgy éltek, mintha nem is lenne háború. Sőt, attól, hogy a Don-kanyarnál haltak meg magyarjaink, itthon ugyanúgy zajlott az élet” – vélekedik Balogh Sándor.
Igen ám, de amit nem igazán lehet megjósolni, az az, hogy a sokak szerint gellert kapott Putyin milyen eszközökhöz nyúl az orosz-ukrán háború kapcsán, amiből a környező államok, sőt, egész Európa is kaphat, ha megnyomja azt a bizonyos piros gombot.
Más cégeknél sincs nagyüzem
Egy magánbunkereket építő, budapesti illetőségű cégtől azt az információt kaptuk, hogy bár Magyarországon még mindig gyerekcipőban jár ez az üzletág, már régebben is voltak megrendeléseik, mert hogy van az a társadalmi réteg, amely meg tudja fizetni.
„Az orosz-ukrán háború viszont egy jottányival sem növelte meg az érdeklődést az óvóhelyek iránt. Ez egy réteg kiváltsága, olyan exkluzív szolgáltatás, amely borzasztó diszkréciót kíván, ezért árakat sem fogok mondani” – fogta rövidre a neve elhallgatását kérő úriember a tájékoztatást.
Jóval beszédesebb volt egy másik cégvezető, aki pusztán azért kérte az anonimitást, mert több üzletáguk miatt szeretné elkerülni a keresztérdeklődéseket, s a világhálón úgyis meg lehet találni őket.
„Amíg publikusan kezeltük a dolgot, naponta erről kérdeztek, miközben potenciálisan igen kevés ügyfél lett belőle. Azt látjuk, hogy foglalkoztatja az embereket a háború, de hiába nőtt meg az érdeklődés, ez csak az első telefonig érvényes. Ott sokan szembesülnek a korlátokkal” – mondja a vidéki bázisú cég vezetője, aki magánerős óvóhelyeket és pánikszobákat épít.
Tehát már a telefonban is szűrik az érdeklődőket, mert hiába érzi mindenki az önvédelemre és öngondoskodásra való hajlamot, a költségek a sok milliótól a csillagos égig terjednek. Általában ott szokott elvérezni a dolog, hogy sok magánember számára finanszírozhatatlan, hogy olyan bunkert építtessen, aminek valódi funkciója van.
„Ugyan márciusig be vagyunk táblázva, de a megrendelések számában mégsincs nagyobb igény rá, mint a korábbiakban, mert kevesen vannak, akik megtehetik, hogy igazi túlélést adó óvóhelyet rendeljenek. Tehát nem olyat, amit az egyik cég csinál, amelyik elintézi az egészet azzal, hogy egy tengeri konténert ás bele a földbe és kész”
– mondja az óvóhely-szakértő, aki példának hozza fel az amerikai, 60-70-es években, a hidegháborús időszakban épült másfél-2 méter vastag betonfallal rendelkező óvóhelyeket, melyekről köztudott, hogy még abban is elrohadnak a vasbetonelemek, nemhogy egy vaslemezből készült kapszula.
„Ha valamit csinálunk, csináljuk jól, ócskaságot nem építünk” – foglalja össze filozófiájukat a cégvezető.
A fenti okok miatt éves megrendeléseik száma bőven tíz alatti, és alapvetően az határozza meg az óvóhelyépítési lehetőségeket, hogy miből lehet kiindulni. Tehát amikor még építés előtt áll egy családi ház, ott nagyságrendekkel jobban és könnyebben lehet óvóhelyet kialakítani, mint ha egy meglévő épület alá szeretnének, amelyek többsége sajnos nem alakítható át, legalábbis olyanná, amilyeneket a katasztrófafilmekben látni. Ugyanis egy robbanásbiztos, külső gáznyomásnak ellenálló óvóhelyajtó súlya másfél tonna, amit a normál falszerkezet nem bír el, sőt, ettől nem is várható el a túlélés, ha a szomszédban ledobják az atombombát.
Arra a kérdésre, hogy üzletemberek, vagy politikusok-e a megrendelőik, s hogy egy igazi óvóhely mennyibe kerül, azt mondja, az méret- és személyfüggő.
„Változó, honnan jönnek a megrendelők, az biztos, hogy nem kétkezi gyári munkások. A költséget illetően, ha egy 100 négyzetméteres családi házat 23 milliótól 2 milliárdig is fel lehet építeni igénytől függően, akkor egy bunker, amiben 1-2 hetes, teljes körű, önellátást biztosító és tényleg megfelelő védelmet adó, föld alatti helyiség van, a tiszta költség 80-100 millió forint körül mozog”.
Egyébként az elmúlt tíz évre visszatekintve most már pusztán ebből az üzletágból is meg lehetne élni, azaz a háborút leszámítva is egy lassan növekvő tendenciát lehet felfedezni a magánbunkerek építése iránt. Magyarországon régebben leginkább azok a cégek tudtak megélni ebből, akiknek állami megrendeléseik voltak. Például a plázák építésénél, mert ezek mélygarázsai óvóhelyként is funkcionálnak.
„Ha valaki vesz egy Szép házak című, vagy bármilyen ingatlanos kiadványt, nem véletlen, hogy nem talál benne óvóhelyre vonatkozó hirdetést, ami nyilván nem véletlen. A háborútól függetlenül növekvő érdeklődés miatt rá lehetne feküdni a népszerűsítésre, de a komoly érdeklődő előbb-utóbb úgyis belebotlik abba a 4-5 piaci szereplőbe, akik a magán megrendelői piacot ki tudják elégíteni, akit nem érdekel, annak meg feleslegesen keltenénk fel a figyelmét. Az biztos: ez mindig rétegdolog fog maradni” – teszi hozzá az üzletember.
Szlovákiában és Csehországban
Szlovákiában többszörösére nőtt a kereslet a magánépítésű bunkerek és óvóhelyek iránt. Az országban jelenleg mindössze 1500 alkalmas óvóhely van, ezért az orosz-ukrán háború miatt egyre többen akarnak bunkert. A nagy kereslet miatt egy kétszemélyes óvóhely közel 30 ezer euróba (12,36 millió forintba) kerül.
Egy árvai bunkergyártó azt mondja, hogy nagyon megugrott az érdeklődés, ezért nála körülbelül két hónapot kell várni rá. Szerinte ezeken az óvóhelyeken egy nukleáris robbanást is túl lehetne élni, a sugárzás ellen is védenek a bunkerek. Megjegyezte, nem elegendő a bunkerek felépítése, biztosítani kell a légszűrést, az ivóvízellátást, a hulladékkezelést.
A Csehország északnyugati részén, Liberecben működő Tebrix cég elsősorban az atomtámadást is kivédeni képes óvóhelyekre szakosodott. Tulajdonosa, Michal Terendy is arról számol be, hogy az ukrán háború óta igencsak megnövekedtek a megrendeléseik, s hogy már nem feltétlenül csak az igazán gazdagok építtetnek bunkert, a felső középréteg is megjelent a megrendelők között.
Terendy a megrendelések első megugrását a migránsválsághoz köti, amire ráerősített a Morva folyó mentén végigsöprő tornádó, majd jött az ukrán háború. A középosztálybeli megrendelők közül sokan csak kisebb átalakításokat szeretnének, ilyenkor kisebb szűrőberendezéseket, akkumulátorokat ajánlanak, valamint egy komolyabb ajtót, 4 ezer euróért. Ez már véd a radioaktív sugárzástól, illetve a robbanás légnyomásától. A tulajdonos azt mondja, az óvóhelyek ára is felment, egy 20 négyzetméteres óvóhely esetében 6 ezer eurós négyzetméterárral lehet számolni, ami nagyobbaknál lemegy már 5 ezerre. Azaz a kis óvóhelyek ára 120 és 180 ezer euró között mozog.
