2010-ben. Ezt a – kívülállók számára pökhendinek tűnt – választ adta Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter a legutóbbi Kormányinfón arra az újságírói kérdésre, mikor kezdte el megtervezni a kormány, hogy beszáll a Vodafone-ba. Akkor a kérdező megelégedett ezzel a lakonikus válasszal. Pedig nem kellett volna. Aligha hihető ugyanis, hogy a második Orbán-kabinet már akkor szeretett volna 49 százalékos részesedést szerezni a Magyarországon 1999 végén megjelent, s harmadikká vált legnagyobb mobilszolgáltatóban.
Ha visszakérdezett volna kollégám, akkor talán Gulyás pontosíthatta volna a válaszát. Mondjuk akként, hogy a kijelentése természetesen nem a Vodafone-ra specializálódva vonatkozott, hanem általánosságban arra, hogy a magyar tulajdont növelni kell a külföldi társaságokban. S ha ezek után is tovább kukacoskodott volna a kérdező, akkor talán azt is megtudhattuk volna, hol és mikor került nyilvánosságra e szándék.
Ennek híján csak feltételezhetjük, hogy a tizenkét évvel ezelőtti kormányprogramban. Ám az Országgyűlés akkori elnökének, a később plagizálási botránya miatt idejekorán hivatalából távozni kényszerült Schmitt Pálnak 2010. május 22-én beterjesztett 85 oldalas paksamétából – amely a Nemzeti Együttműködés Programja nevet viselte, amelyből aztán kinőtt a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amelynek rövidítése, a NER azóta a Fidesz-kormányok és a hozzájuk hűségesek kétségtelenül időnként leegyszerűsített azonosítására szolgál – ilyet nem lehet kihámozni. Vagy csak nagyon-nagyon erőltetett módon. Abból a mondatból például, miszerint „ahol pedig természetes monopóliumokról van szó, ott erősebb szabályozással, esetleg a tulajdonviszonyok átrendezésével szükséges fellépni”.
Pedig a Miniszterelnökséget vezető miniszter fiatalnak számít – néhány hét múlva tölti be a 41-et –, így feltételezhető, hogy még jó a memóriája. Arra viszont már nála idősebbként én is vissza tudok emlékezni, hogy a mindenkori Orbán-kormány tagjai már évek óta sulykolják, több szektorban is el kell érni, hogy az legalább felerészben, de akár többségében magyar tulajdonú legyen. Ami persze nem feltétlenül kell, hogy államit jelentsen, hanem akár magántulajdont is. Más kérdés, hogy egy Vodafone-kaliberű külföldi leányvállalat kivásárlásához szükséges pénzzel – a konkrét esetben 715 milliárd forinttal – csak kevés hazai magánszemély rendelkezik. Még a leggazdagabb magyar, bizonyos Mészáros Lőrinc vagyonának az értékét is „csak” 480 milliárd forintra becsülik, a legértékesebb magyar cég pedig ennél is kevesebbet kóstál.
Érthetőnek tűnik, hogy ilyenkor elkél az állam pénzügyi segítsége. Jobban mondva, a miénk, hiszen ne feledjük, az állam az adófizetők pénzét költi (el).
Ráadásul nem a Vodafone a végállomás. Mint azt Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter a minap egy interjúban újfent tudatosította:
"A bankszektorban még lehetne növelni a magyar tulajdoni hányadot, a biztosítói szektor még nem konszolidálódott, az élelmiszeripari kiskereskedelmi szektorban nagyon messze vannak a célok. A médiában nagyon sokat léptünk előre, a telekommunikációban most sikerült előre lépni. Az energetikában és az építőiparban megvagyunk, de építőipari alapanyagelőállításban sehol nem állunk a magyar tulajdonnal.”
Akkor tehát a nem elegendő hazai magántőkeerő miatt még legalább öt szektorba szállhat be az állam? De pontosan mely társaságokba?
A bankszektorban Orbán Viktor még 2012-ben kürtölte világgá azt a kívánságát, hogy a hazai bankrendszer legalább fele nemzeti tulajdonban legyen. Bár akkor nem határozta meg, hogy pontosan milyen kritériumokra gondol, később a Magyar Nemzeti Bank besegített neki, miszerint az a hazai hitelintézet számít nemzetinek, amelynek vezetője magyar. S ez alapján már bőven teljesült a cél, sőt, túlzottan is, ma már a bankok közel 90 százaléka tekinthető nemzeti tulajdonban lévőnek.
Gyanítom tehát, nem erre gondolt sem Gulyás, sem Nagy. Csak nem az OTP-re, amely kétharmad részben külföldi tulajdonban van? Igaz, túl nagy falatnak tűnik, hiszen az értékét kifejező saját tőkéje konszolidált szinten – vagyis a tizenegy országban lévő összes leánybankját is figyelembe véve – több mint 3 ezer milliárd, de csak a magyaré is közel 2 ezer milliárd.
A többi nagybank ennél jóval kevesebbe kerül, ám jelen állás szerint erősen kétséges, hogy a belga KBC, az olasz UniCredit, illetve az Intesa SanPaolo, az osztrák Raiffeisen vagy az Erste valamikor kivásárolható lenne (utóbbiban legalább 15 százalékban benne van a magyar állam). Ők ugyanis annak ellenére is maradtak, hogy az utóbbi időben mindent elkövettek a kiutálásuk érdekében – elég csak a különadókra, a tranzakciós illetékekre és az extraprofitadókra utalni, hogy a bankárellenes hangulatkeltést már ne is említsük.
A biztosítóknál már valamivel eredményesebben nyomul az állam, miután az idén kettőbe is sikerült beszállnia, az Aegonba és az Unionba – érdekes módon a Vodafone-mintát követve, azaz kisebbségben, ezek esetében 45-45 százalék erejéig. A harmadik és az ötödik legnagyobb piaci szereplőről van szó, így hát a nemzeti tulajdon kétségtelenül szépen hízott e szektorban – hasonlóan a bankrendszerhez, ahol a Budapest Bank, az MKB és a Takarékbank egyesülésével formálódó óriás már régóta tisztán magyar, többségében Mészáros Lőrincé, kisebbségben azonban ez is állami.
Az viszont, hogy „az élelmiszeripari kiskereskedelmi szektorban nagyon messze vannak a célok”, azt sejteti, a kormány még egyáltalán nem tett le az Aldi, a Lidl, az Auchan, a Tesco stb. kiszorításáról, amelyet még Lázár János tűzött a zászlajára, de más fontos kormányzati elfoglaltságai – lásd az állami beruházások törlése, illetve elhalasztása – miatt azt a kormány mostani gazdasági erős embere, Nagy Márton viheti véghez. Ahogy azonban a többi szektornál, itt is rögzíteni kell: korántsem lesz könnyű dolga.
Persze, ha hinni lehet a szavaknak, akkor a már korábban kormányzati sortűz alá vett építőiparialapanyag-gyártók tulajdonosai aludhatnak a legnyugtalanabbul.
Ám, hogy azért a média még megmaradt nem kormánypárti része se dőlhessen hátra, nekik is ment a vészjósló üzenet. No meg a Vodafone-ügylet ellenére a többi távközlési szereplő gazdájának is, noha azt a mostani tranzakció során nem győzték állítani maguk az érdekeltek is, hogy a Magyar Telekom azért nem pálya. (Most még?)
Itt tartunk tehát a rendszerváltás után harminckét évvel. Privatizáció helyett államosítás zajlik, vagy ha úgy tetszik, reprivatizáció, illetve – a Financial Times után szabadon – államkapitalizmus. Hiába tanultuk azt, hogy az állam nem jó tulajdonos, ez a tétel – oly sok máshoz hasonlóan – a jelek szerint Magyarországon nem érvényes.
