„Miért követjük el mindig ugyanazokat a hibákat?”, kérdezi Timothy Garton Ash történész és politikai szerző, számos, Kelet-Európáról szóló mű szerzője a The Guardian hasábjain, és ez alatt azt érti, „miért követi el Európa és a Nyugat ugyanazokat a hibákat?”. Ami egy apró balkáni vitának tűnik messziről, hirtelen az első világháború kezdetévé válik, ami egy messzi kis ország ismeretlen népeinek vitájának látszódik, valahogy a második világháborúvá alakul, ami Sztálin igazán jelentéktelen lépése állítólag, hirtelen a hidegháború első lépése lesz. És ez folyatható a Krím 2014-es annektálásával, majd a február 24-i ukrán invázióval.
Ash publicisztikájában hangsúlyozni akarja, hogy
ez nem a harmadik világháború.
De ami történik – szerinte – komolyabb az ’56-os magyar eseményeknél és a Prágai Tavasznál is. A történész szerint még a Balkáni Háborúnak sem volt ilyen világméretű jelentősége, mint ami a jelenlegi ukrán háborúnak lehet. Az 1956-os Budapesttel ellentétben,
„Ukrajnában most egy független, szuverén államról beszélünk hadsereggel és egy néppel, amelyik ellen akar állni. Ha nem állnak ellen, akkor megszállás lesz, ha pedig igen, akkor a legnagyobb háború 1945 óta.”
Ash szerint Putyin – mint a legtöbb diktátor – elvesztette a realitásérzékét, és úgy véli, hogy az elnök által emlegetett „olyan következmények, amelyeket még nem láttunk a történelemben” az atomháborúra utalnak. Vagyis Putyin konkrétan nukleáris háborúval fenyeget.
A történész szerint négy dolgot tehet Európa, és ezt a négy dolgot meg is kell tennie, ha jövőt akar.
- Meg kell erősíteni a NATO területét, különös tekintettel Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna keleti határaira mindenféle támadás ellen, ebbe beleértve a kibertámadást is. „London hosszú távú biztonsága elválaszthatatlanul összefügg az észt Narva városának biztonságával, ahogy Berliné a lengyel Bialystokkal, Rómáé Kolozsvárral.”
- Az ukránokat támogatni kell, de elkerülni azt, hogy a Nyugat közvetlen háborúba kezdjen Oroszországgal. Amit biztosan lehet tudni, hogy azok az ukránok, akik harcolnak majd a hazájukért, keserűen csalódni fognak a Nyugat válaszában, hiszen a segítség nem lesz teljes körű. Ennek ellenére fegyvereket, eszközöket lehet küldeni az ellenállóknak és segíteni is kell a nyugatra menekülőket.
- A szankcióknak Oroszország ellen tovább kell erősödniük, és tudnunk kell, hogy időbe telik, amíg a szankciók eredményt hoznak. Remélhetőleg a végén éppen az oroszok fogják azt mondani, hogy „elég”. Ez akkor fog megtörténni, ha az orosz katonák nejlonzsákban térnek haza, és akkor, amikor a teljes gazdasági hatás nyilvánvaló lesz az oroszok számára, mondja a történész.
- Hosszú harcra kell felkészülni. Évtizedekbe telhet a háború minden következményének helyreállítása.
Ash úgy véli, hogy a Nyugat mostanra végre felébredt, és rájött, hogy egy új korszak következik.
A Nyugat optimizmusa
Nem teljesen biztos ez azonban, ha az ember a nyugati kommentátorok cikkeit olvassa. A The New Yorker például azt fejtegeti, hogy Putyin egyértelműen bizonyította, hogy háborús bűnös, hogy hazudott a háborút megelőző tárgyalások során például Macronnak, amikor azt mondta, nem akar háborút, továbbá gonosz, mert vállalhatatlan ürüggyel indította el az inváziót. A cikk megkérdőjelezi Putyin beszámíthatóságát, amelyet sokan megtesznek egyébként és Hitlerhez hasonlítja őt Oroszország-szakértők kommentárjai alapján.
A beszámolót pedig azzal zárja, hogy Biden elképzelései alapján Putyin elérhet rövid távú sikereket, de nem tudja még, mire képes a Nato. Úgy véli, hogy Oroszország nem képes hosszú távon megszállás alatt tartani Ukrajnát, és a történelem bebizonyította, hogy gyors földfoglalások polgári engedetlenséghez és stratégiai zsákutcákhoz vezetnek. A szerző, Robin Wright itt Marie Dumoulint idézi, az Európai Tanács Nemzetközi Kapcsolatokkal foglalkozó szakértőjét. Az nem világos, hogy Putyin szemmélyiségelemzése, morális leértékelése, még ha jogos is, mennyiben szolgál biztosítékául egy pozitív jövőnek és az elnök kudarcának. Illetve az sem, hogy a hosszú távú kudarc fogalmába beletartozik-e például a negyven év is.
Atomháború?
A nukleáris háború lehetőségére tér vissza a The New York times cikke is. Az általuk megkérdezett Stephen Walt, a Harvard Kennedy School nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó professzora úgy vélte, hogy Putyin fenyegetései aggodalomra adnak ugyan okot, de „nehéz elhinni, hogy bármely jelentős vezető, akár Putyin elnök, komolyan gondolna atomfegyver használatára, egyszerűen azért, mert tudja, mik lennének a következmények”. A cikk hozzáteszi mellékesen, hogy „egy hosszú ukrán háború később Lengyelországba és Magyarországra is „bevérezhet”.
Az Aljazeera rigai kommentátora, Leonid Ragozin a Nyugatot hibáztatja sorozatos meggondolatlan lépései miatt és azért, hogy Putyin ekkora hatalomra juthatott. „2000-ben, amikor még demokratikus választásokat nyert, liberálisnak tekintették, és támogatást kapott nyugati oldalról konzervatív ellenfelei ellen. Politikai elvek nélkül, hataloméhesen Putyin tökéletes eurokrata lehetett volna. Nem a Nyugat termelte ki valójában saját Frankensteinjét?”, kérdezi a kommentátor. Ragozin szerint most a legfontosabb egy egységes Európát építeni, amelynek egy demokratikus, poszt-Putyin Oroszország a része. Hogy ez pontosan hogyan történhetne, azt egyelőre nem részletezi.
Az összes hír a témában:
